Jancsik Pál (1936–)
Jancsik Pál költői megszólalása, egészen fiatalon, nem ígért forradalmat, de már akkor fel lehetett ismerni e halk szavú líra tisztaságát, amelyhez a költő azóta is következetes maradt. Szomjas tenger (1963) című {244.} kötete meglepetés volt a "riportversek", a gondolatilag-érzelmileg kiürült, leíró jellegű költészet uralma idején. Tájverseiben, pillanatképeiben (jóllehet ezek között is szép számmal akadtak a munka, az építés, az agitáció témakörébe osztályozhatók) nem vált el a látvány a belső impulzustól, a költői-társadalmi üzenet az átélt érzelmektől, így az új világot lírailag teljesebben, egy korszakot jellemző fiatalos életérzést meggyőzőbben tudott kifejezni, mint számos idősebb, nagy múlttal és poétikai iskolázottsággal rendelkező költőtársa. Áprily és Dsida örökségét folytatja elégikus hangulatú, játékos költeményeiben (Az utakon, a lombokon ..., Szomorúfüzek, Verőfényben), valamint a népköltészet tiszta forrását felbuzogtató s az impresszionistákon is nevelődött szerelmes verseiben (Hadd mondjam el, Szigorú szerelem, Hiába borús ..., Füvek tánca). A lírai pontosság, fegyelmezettség s a hangulatok iránti fogékonyság mégsem jelenti a gondolatiság hiányát: nemcsak tájverseibe, hanem legsikerültebb gyermekverseibe is a hétköznapokból leszűrt, a spekulációtól távoli életfilozófiát rejt (Hintaló). Fűszálon csillag (1968) című kötete a lírai elmélyülés jele, kevesebb benne a korábbiakban még kísértő, a versből történő kibeszélés. Nem válik időtlenné, időszerűtlenné a tektonikus társadalmi mozgások, az "autós civilizáció" korában sem.