Kádár János (1939–)
A természet uralja a kolozsvári Kádár János verseit, de A vályúfaragó (1965) és a Sarkos szavak (1969) közvetlenebbül kapcsolódik a két világháború közötti erdélyi líra legsajátosabb hagyományaihoz (Áprilyhoz, Dsidához, akár Reményikhez, Tompához, Bartalishoz) – és Radnótihoz –, mint Palocsay költészete. A társkeresés igénye, a társtalálás öröme él verseiben és prózakölteményeiben: "... Ha köztük vagyok, beszélnek hozzám a fák, ha nem, gondolatban beszélgetnek velem, nem rettenti el őket gyakori szálkás szavam, a völgy is ölbe veszi a fullasztó havat. Van-e egy ember, aki gondolatban beszélget velem, kérdez, képzelt szavaim levegőhídján akar eljutni hozzám és megszeretni? " A költő nem a táj pittoreszk elemeinek megragadására törekszik – gyengébb költeményeinek sajátja csak a túldíszítés –, a hangulatok ragadják meg őt, s így, talán öntudatlanul, a líra ősforrásához tér vissza; a versírás itt már nem cselekvés, hanem állapot, a líra visszahódítja a verset az epikától, mindattól, ami túl van a pontszerűségen, a hosszadalmas, magyarázkodó leíráson győz a pontos lírai megnevezés. Az ember belesimul ebbe a tájba, olyan észrevétlenül, mint a Tavasz felé fonó öregasszonya, míg végképp el nem takarja a föld:
| Tekintete leszakad |
| a jegenyékről, |
| guzsalyáról a fonál. |
| A szakadékos oldalon |
| a gyökerek közül |
| egyre hull |
|
{245.} az ernyedő föld. |
| Fekete föld hull |
| a hóra egyre, |
| zajtalanul. |
Ezt a lírai-realista szemléletet igyekszik megvalósítani erőteljes prózájában is, természetesen sokkal "kiterjedésesebb" eszközökkel, s a verseiben szintén érvényesülő "hitünk nem zászlós körmenet" világlátással. A Fénycsíkok nyomában (1967) című kisregénye őszinte, "sarkos szavakkal" szól egy mai, falura került tanárházaspár életéről.