Farkas Árpád (1944–)

Farkas Árpádot mondhatni "féllábon ugráló, rövidnadrágos víg kölyök"-ként fogadta be az irodalom, s még a tehetségének fel- és elismerése után jó öt évvel megjelent első kötetében, a Másnapos énekben (1968) is nagy teret kapnak a hit, a tisztaság, a fogadkozások versei – gyakran visszatérő metaforája a Nap –, amit fiatalsága mellett alkati tulajdonságaival is magyarázhatunk. Kifejezetten lírai költő, gazdag érzelemvilágának művészi kiélésére Lászlóffy Aladár hatott felszabadítóan, mégis költészetének természete folytán Kányádihoz áll közelebb. A közérthetőséggel fokozottan számoló intellektualitás, a népköltészettől tanult egyszerűség és a kifejezés míves csiszoltsága az illyési modell időszerűsége mellett bizonyít. Farkas Árpád programszerűen vállalja a szülőföldet, hegyeivel, napkeltéivel, embereivel, múltjával, jelenével; Így – írja versének címébe is:

Szedd össze magad, indulj.

Kezed ügyében minden: a táj,

a bot meg ez a mitikus keleti szél.

Legfennebb megszusszansz még egyszer

a szakadékok széleinél.

A szakadékot a magány formájában ismerte meg, s ez elől menekülve keres támaszt nemzedéktársaiban, ez fokozza fel nemzedéktudatát, amelynek korai verseiben, publicisztikájában gyakran ad hangot. Fontosabb azonban számára a nagyobb közösség vonzása; Európa ablakai alatt című ciklusa újabb bizonyságtétel az Adyval törvényerőre emelt elkötelezettség mellett:

Ácsorgok Európa kivilágított ablakai alatt,

hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt

Legtöbb verse formájában is őrzi a tájhagyományt, de nem rezervátumszerűen, hanem ráépítve a városi ember mai élményeit. Jegenyekör (1971) című verseskötete, olyan nagy hatású versei, mint az Avaron, a Mikor az öregemberek mosakodnak a nép iránti elkötelezettség, az erkölcsi tisztaság vágyát, élményét már magasabb szinten kapcsolják össze az esztétikummal, sajátos költői hangnak szereznek érvényt, művészi hitelt.

A mai romániai magyar líra kitejesedésének korát éli. A középnemzedék alkotóereje teljében van, az idősebbek közül néhányan legjobb korszakukra emlékeztető versekkel jelentkeznek, a Forrás második nemzedéke most jutott el a bizonyítás szakaszába. Mellettük egy-egy váratlan indulásnak is tanúi lehetünk, mint amilyen a filozófusnak készült Saszet Gézáé, aki fokozatosan az intellektuális líra élvonalába küzdötte fel magát.

{247.} A hetvenes évek közepe felé újabb költői rajzás figyelhető meg, ennek kiadói jelzése a Varázslataink (1974) című antológia. Adonyi Nagy Mária, Bágyoni Szabó István, Gittai István, Markó Béla, Palotás Dezső, Pethő László, Szőcs Géza versei találhatók többek közt e gyűjteményben, de pár évvel előbb vagy később indul a Forrásban Oláh István, Bogdán László, Ferencz S. István, Máté Imre, Soltész József, Egyed Péter, Kőrössi P. József is. A legeredetibb tehetségnek a lírában Szőcs Géza mutatkozik, Te mentél át a vízen? (1975) című Forrás-kötete szinte teljes költői fegyverzetben új törekvést, új irányt szab: sajátosan elegyíti a költészet szertartásos elemeit a prózával, a fennköltet az iróniával, az élet filozófiai kérdéseit a látszólag banálisan előadott, legidőszerűbb aktualitással. A Kilátótorony és környéke (1977) még tisztábban mutatja moderneken iskolázott lírájának erejét.

A költészetről kialakított összképhez hozzátartozik a mennyiségileg különösen tekintélyes műfordítás-irodalom. A magyar irodalom klasszikus hagyományát s a két világháború közötti jelentős erdélyi hagyományt (Áprily, Dsida, Szabédi) folytatva, a romániai magyar költők munkásságuk szerves részének tekintik a műfordítást, sajátos – egyben nemzetiségi – feladatként fogva fel a román líra magyar tolmácsolását. A román irodalom kis tükrének négy kötete, a Kacsó Sándor szerkesztette teljes magyar Eminescu, a reprezentatív Arghezi-kötet, különböző folklórkiadványok, Kiss Jenő, Kányádi Sándor, Méliusz József, Lászlóffy Aladár, Király László, Jancsik Pál, Veress Zoltán, Lászlóffy Csaba klasszikusokat és kortársakat, mai fiatalokat megszólaltató fordításai a romániai magyar lírának is nyereségei. De a világlíra is avatott tolmácsolókra talál: a Herder-díjas Franyó Zoltán mellett Szemlér Ferenc gazdag fordításgyűjteményt vallhat a magáénak, a műfordítást pályájuk egy-egy szakaszán elsődleges írói munkának tekintők közül Lőrinczi László, Jánosházy György, a drámaíró Deák Tamás, a költő Tóth István méreteiben is jelentős munkássága megérett a szakszerű felmérésre. A hagyomány azonban nem szakad meg; a következő műfordító-nemzedék sorait erősítette, elsősorban angol tolmácsolásaival Szilágyi Domokos, a német líra avatott magyar megszólaltatója Ritoók János, a fiatal szovjet lírát segített megismertetni – Király László mellett – Bölöni Sándor. Ez a sokrétű s az egyhangúságon felülemelkedő műfordítás-irodalom hivatott többek között biztosítani a helyi hagyományok s a világirodalom korszerű törekvései között létrehozható egészséges költői egyensúlyt.