| Farkas Árpád (1944–) | TARTALOM | A MÚLT FOLYTATÓI |
FEJEZETEK
A klasszikus magyar irodalom örökségével összehangzóan – amely e tekintetben hasonlít a román és általában a kelet-európai nemzeti irodalmak hagyományához –, a két világháború közötti romániai magyar próza főképpen "a mesék tején" nőtt fel, bár jórészt "valódi világot" hörpintett. Nem cáfolják ezt az általános jellemzést a legsajátosabban erdélyi színeket képviselő Tamási Áron "liturgikus" és "feleselő" novellái (Szabédi László használta először e terminus technicusokat), sem Karácsony Benő népszerű regényei, a napjainkban új virágkorát élő lírai groteszk értékes helyi előfutárai (Tomcsa Sándor). Tamási Áron és Nyírő József, illetve Karácsony Benő prózája lényegében ugyancsak a mesére épül, de ha a "nagyrealizmus" epikakoncepcióját zavaró lírai elemek ellentmondanának is a tételnek, ez a vonal közvetlenül nem folytatódott 1945 után: a Napos oldal és A megnyugvás ösvényein szerzője nem érte meg a felszabadulást, deportálásban pusztult el; Nyírő József Nyugatra távozott; Tamási Áron Budapesten telepedett le, s csak halálában tért meg véglegesen Farkaslakára. A lírai próza olyan képviselői viszont, mint Kemény János, a havasok szerelmese, vagy Gagyi László, valamint a vidéki élet kisszerűségét gúnyoló-panaszoló humoreszkjeibe költészetet belopó Tomcsa Sándor az újraszerveződő irodalmi élet perifériáján maradtak. Asztalos István hosszú időre hátat fordított a szubjektívebb hangú novellának, a "valódi világ"-on ő is elsősorban a társadalmi aktivitást értette, ennek szolgálatába állította epikáját, a külső változások objektív ábrázolását tűzve célul maga elé. Így vált a korszak reprezentatív alkotásává a Szél fuvatlan nem indul, amely Kovács György regényével (Foggal és körömmel, 1949) egyidőben az új útra lépő falut akarta bemutatni. A valóságirodalom jogfolytonosságát azonban mindenekelőtt Nagy István képviselte, aki már a hatalom pozíciójából vehette szemügyre a munkásosztály időszerű problémáit. Novellában, regényben hirdette az osztály győztes igazát, A legmagasabb hőfokon (1951) két évtizeden át képviselte a romániai magyar irodalmat a román nyelvű irodalmi tankönyvekben is. Azok, akik a Gaál Gábor hirdette valóságirodalomhoz máshonnan – az avantgarde-tól vagy a polgári radikalizmustól – indulva értek el vagy közeledtek, személyükben vagy műveikben háttérbe szorultak. Szilágyi András ugyan ennek a szakasznak egyik legaktívabb riportere és publicistája, de sem valóságlátásban, sem stílusának expresszivitásában nem tudta megközelíteni 1930-as regényének, az Új pásztornak egyszeri varázsát. Bözödi György, a Székely bánja írója mind szociográfiában, mind szépprózában adós maradt a folytatással. Kacsó Sándor, Molter Károly epikája 1945 után elapadt, a Helikon-szerkesztő Kós Károly történelmi fogantatású, veretes elbeszéléseinek, regényeinek folytatása is csupán reménynek bizonyult. Így az 1945 és 1955 {249.} közötti éveket, néhány számottevő tehetség felbukkanása ellenére, Nagy István, Asztalos István és Kovács György prózája uralta a romániai magyar irodalomban.
| Farkas Árpád (1944–) | TARTALOM | A MÚLT FOLYTATÓI |