A MÚLT FOLYTATÓI

FEJEZETEK

A két világháború közötti korszak "helikoni" irodalma csak töredékesen volt jelen a felszabadulás után, s akkor is csak inkább a hatvanas évek közepétől, midőn az Erdélyi Helikon humanista öröksége felé fordult az irodalmi élet figyelme. Kós Károly (1883–1977) közéleti szerepet vállalt a háború után, néhány esztendőn át a Magyar Népi Szövetség vezetői közé tartozott, nemzetgyűlési mandátumot kapott, a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia tanára volt. Tevékeny munkában töltötte hosszú élete alkonyát, szépirodalmi művek azonban nem születtek műhelyében: a Kolozsvári-testvérekről tervezett történelmi regényéből csak néhány részlet készült el. Régebbi írásait Hármaskönyv (1969), regényeit és elbeszéléseit Kalotaszegi krónika (1973) címen rendezte sajtó alá.

Kemény János (1903–1971), aki a romániai magyar irodalom és színház önzetlen mecénásaként a két világháború között oly sokat tett (elsősorban az ő nevéhez fűződik a marosvécsi Helikon-találkozók megszervezése), a felszabadulást követő azonnali megszólalása (Derengés, 1945) után egy évtizedig hiányzott irodalmunkból. "Mészégető-korszakának" tapasztalatai azonban nem vesztek kárba; a proletkult bizarr érvényesülése ellenére néhány új novellája a "meszesek" világából nagy témát, rendkívüli lehetőséget sejtetett, egy déltengeri utazás emlékeit-történeteit őrző elbeszélések és az igényes vadász-novellák humánumának kiteljesedését, történelmileg távlatosabbá válását ígérték. A szintézis sajnos nem készült el, az új novellák mellett három regény (Vadpáva, 1958; Farkasvölgy, 1963; Víziboszorkány, 1965) teljesítette Kemény János írott életművét. Élete végén fogott hozzá önéletírásához, ennek a sokat ígérő vállalkozásnak azonban csak első részét (Kakukkfiókák, 1972) fejezhette be.

Bözödi György (1913–) korábban a nemzetiségi irodalomnak ahhoz a szárnyához tartozott, amely az "erdélyi realizmus" progresszív törekvéseit fogalmazta meg, s voltaképpen a magyarországi népi mozgalom eszmei vonzásában dolgozott. A felszabadulás után Marosvásárhelyen történészként végzett munkát, az 1848–1849-es erdélyi események lefolyását és hátterét tárta fel. Elbeszéléseit Rebi néni feltámadása (1945), Hazafelé (1958), majd Nyugtalan pásztorok (1968), az erdélyi költőhagyományokat követő, vallomásos verseit Nap és árnyék (1979) címen adta közre. A két világháború közötti elbeszélő irodalom folytonosságát képviselték Gagyi László (1910–) regényei is (A hadnagy esküje, 1955; Vadrózsa, 1957; Tanárok, 1958; Vidéki Hamlet, 1958; A tábornok, 1970).