| A MÚLT FOLYTATÓI | TARTALOM | Nagy István (1904–1977) |
1938 óta, amikor Történt az utcán című karcolatával berobbant az irodalomba, az erdélyi próza egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon, s ezt a reménységet néhány év alatt olyan nagyszerű novellákkal igazolta, mint a Szaporodnak Lázárék, A tejesember, A kabát, A szamár. A társadalom mélyéről, a kisemberek küzdelmes hétköznapjaiból hozott, kimeríthetetlen élmények határozták meg írásait; elsősorban Móricz Zsigmondnak köszönheti, hogy hamar megtalálta az alkatának legmegfelelőbb önkifejezési formát. 1960-ban, halálának évében megjelent emlékezésében (Találkozásom Móricz Zsigmonddal) pontosan körülírja mesteréhez fűződő kapcsolatát: "Lelkesedtem érte, s letörtem tőle. Mikor fogok úgy írni én a magam módján?" Nem egy Asztalos-novellában a magyar irodalomtörténetbe a Hét krajcárral bevonult hangra ismerünk. Asztalos István nemcsak publicisztikájában, hanem szépirodalmi műveiben is vállalja, vallja – akaratlanul is – ezt a rokonságot. Felszabadulás utáni első novellájában, 1946-ban írja: "a feleségem akkori könnyei is abba az edénybe hullottak, amelyből aztán az írói szemléletem kicsordult" (A mi szőnyegünk). Korai regényei, az Elmondja János s az Újesztendő, ugyanezt tanúsítják. Asztalos István tehát a népi írók jellegzetes útját járta 1945-ig, sőt részben 1945 után is.
Első írói jelentkezésével, már az új helyzetben, éppen ezt az átmenetet örökíti meg "krónikájában": az Író a hadak útján (1946) tulajdonképpen riport, amelyre azonban nem motorbiciklin ment az író anyagot gyűjteni – katonai behívóval vitték. Legnagyobb értéke a dokumentum jellegű közvetlenség, a tényrögzítés: a Szovátától Egerig, majd vissza Budapestig és Kunszentmiklósig megtett út feljegyzése (sajnos, ezeknek az élményeknek irodalmi megjelenítésére később nem vállalkozott). Az életrajzi esetlegességeken túlmutató művészi átmenetet 1947-ben és 1948-ban írt néhány novellája jelenti, a folytonosság megértéséhez azonban 1939-ig kell visszamennünk. Ekkor született Asztalos egyik figyelemre méltó novellája, a Balog-színház. Hétköznapi történetet mond el itt is, mint korabeli más írásaiban: Balog Mihály és családja színházba megy, ám az ünnepi esemény végül egyiküknek sem jelent szórakozást, csupán másnapi fáradtságot s a krajcáros gondok növekedését. Nyolc évvel később, Balog olvasni kezd címen egy "öntudatlan munkásember", Balog János tragédiás életét villantja fel anekdotikus színezéssel, olyan emberét, akinek "világéletében balogra sikerült minden dolga". A történet a múltban játszódik ugyan, de már a "megírandó új regény" témáját jelzi. Ugyanez a félénk ember áll előttünk a Balog emberré születik első lapjain, környezete, az új világ új szelleme azonban Balog Jánost is kifordítja régi önmagából, félszegségéből, megfélemlítettségéből, s előbb az utcai pártsejt gyűlésén, majd házi-{251.}gazdájával, a főtanácsos úrral szemben megembereli magát, hangosan is képviselni meri a munkások igazát.
A téma továbbra is foglalkoztatja – erről tanúskodik Antal elvtárs is hozzászól (1952) című novellája (a kor szelleméhez, irodalomszemléletéhez híven az író optimizmusa itt már sokkal gondtalanabb, felszínesebb, az anekdotikus elem még inkább előtérbe kerül) –, regény azonban mégsem ebből születik. Az idők szavára, a közvetlen sürgetésre figyelve, azzal a szándékkal, hogy írásával azonnali segítséget adjon a szocialista építésben, megírja a Szél fuvatlan nem indult (1949). Egy vegyes lakosságú – magyarok és románok lakta – erdélyi falu négy napjának eseményeit jeleníti meg kisregényében, szigorúan az egységes – nemzetiségi alapon nem megosztott s nem a nagygazdák érdekeit szolgáló – fogyasztási szövetkezet megalakulása körüli bonyodalmakra koncentrálva. 1947-ben vagyunk, a mű középpontjában a "ki kit győz le?" kérdése áll, amely azonban a solohovi kérdésfeltevéshez viszonyítva új, e tájhoz kötött. Új a nemzetiségi ellentétek és a falun folyó osztályharc összefüggéseinek vizsgálata, egységes szemlélete is. Tiszta eszményektől vezérelve, a mindenki számára egyforma jövőt, boldogságot hozó szocializmus közelségében bízva, Asztalos a helyi kulák mesterkedésekre egyszerűsíti a későbbi években sokkal bonyolultabbnak bizonyuló problematikát. Ez a szemlélet a mű szerkezetét is meghatározza: lényegében egyetlen szálon fut a cselekmény, nincsenek lírai kitérők, sőt a drámaiság is teljességében közösségi jellegű. A figurák egyénítésével nem sokat törődik a szerző, még a főhősnek tekinthető Bálint Pali vagy az árnyalásra több lehetőséget adó Kocsis Kicsi és Nyáguj Vaszi drámáját sem kívánja kibontani, az új falu a maga egészében érdekli. Noha a kisregény első fejezete azokat a színeket-ízeket ígéri, amelyek a novellák Asztalos Istvánját annyira kedveltté tették, a továbbiakban a gyűlések kerülnek a középpontba, s e gyűléseken "kibeszélik" a politikai feladatokat. Mindezek ellenére, jórészt e fontos társadalmi kérdések korai irodalmi megjelenítésének köszönhetően, a Szél fuvatlan nem indul számos országban és számos nyelven képviselte a romániai magyar irodalom szocialista korszakát.
1952-ben Asztalos új regénnyel jelentkezik. A Fiatal szívvel ugyancsak tételregénynek tekinthető, mint a Szél fuvatlan nem indul (ez a két regény hozta meg a szerzőnek a hivatalos elismerést, két állami díj formájában), a vég nélküli párbeszédek és monológok meglehetősen sematikusak, jóllehet e könyv személyesebb élményből született, amelynek regénybe foglalása régóta foglalkoztatta. Írói pályájának megrekedését egyre inkább érzi, ennek bizonysága befejezetlenül maradt regénye, a fennmaradt fejezetváltozatok és vázlatok. 1951-ben, mintegy a Szél fuvatlan nem indul folytatásaként elkészíti a Hej, brigádosok című regényének vázlatát, 1954-ben ezt – a regénykoncepcióval együtt – A szabadságra módosítja, {252.} végül az Ahol nem a földek házasodnak címet választja. Már maguk a címváltozatok is beszédesek, arról tanúskodnak, hogy Asztalos mind elégedetlenebb a kollektív gazdaságok életének sematikus ábrázolásával. Tízéves kínlódása a regénytémával mégis eredménytelen, mindössze az első két fejezet készül el. Pontosabban, a kudarcot felismerve, regény helyett novellafüzért ír Szomesán Mari és Guszti Gyuri szerelméből; olyan novelláiban, mint a Jaj de bajos a szerelmet titkolni, a Szerelmes vasárnap vagy a Pillangókergetés, a móriczi könnyed-kedves hanghoz tér vissza, mintha a Pillangó idilljének szocialista változatait olvasnánk.
Ez a hang nem társtalan Asztalos novellisztikájában, a riportok és harcos publicisztikák korszakában sem. Életformájául választja az olvasókkal és jövendő hőseivel való gyakori találkozást, a valóságismeretet mindennél fontosabbnak tartja, de miközben az "osztályharcos életet" megy megfigyelni a szérűn, meg-megáll egy-egy "csendes helyen" is, halászni, s az ilyen megállásokból a régiekhez fogható novellák születnek (Csendes hely). Lírai novelláinak sorát folytatja A kis Szabó Ilus is, amely a szövetkezetesítés, a belépés – nem belépés dilemmáját a szerző tehetségének szintjén, eredeti történetben ragadja meg, valóban a "második jelrendszer" síkján.
A Szaporodnak Lázárék, A tejesember, A szamár írója az ötvenes évek második felében elindul az önálló felfedezések útján, s már nemcsak lírában, hanem helyenként drámai sűrítésben is olvasói elé tárja a valóság rejtettebb, de lényegi összefüggéseit. A Megszépült öregség után megírja az Emberséget, az új feltételek között jelentkező közöny, elidegenedés e korai bírálatát. Az Aki nem akárki, a Hogyan lett a kakukkból kakukk vagy A nagyfiú meg a kisfiú ha nem is érik el művészi színvonalban az Emberséget, olyan fontos társadalmi előrejelzések, amelyeknek irodalmi megjelenítésére majd a hatvanas években jelentkező új nemzedék vállalkozik, illetve teljesebb kibontásuk a jövő irodalmára vár. Asztalos István tragédiája, hogy akkor esik ki kezéből a toll, amikor már-már sikerül megszabadulnia a sematizmus szorításából, s visszatalálnia régebbi novelláinak hangvételéhez, színvonalához.
Öröksége azonban így is jelentős, néhány írásával a 20. századi magyar novellisták legjobbjai közé emelkedett. A realista stíluseszményhez élete végéig hű maradt, de a nyers valóságot drámai sűrítéssel vagy a lírai és drámai elemeket szerencsésen vegyítve formálta feszes szerkezetű novellákká, karcolatokká. Írásainak különös varázst kölcsönöz népi eredetű humora, amely majd minden mondatát áthatja; rokon ebben Tamásival, de mértéktartóbb nála. Nem stilizál, a baromvásártéren, halászás közben a Szamos-parton vagy a deszkapiacon, sőt gyűléseken is figyeli az emberek beszédét. Mint ars poeticájában vallja: "Már csak azért is fontosnak tartom az élő beszéd tanulmányozását, mert kitűnő, szellemes, pompás hasonlatokat, szólásokat, közmondásokat tanulhat el az író az {253.} emberek élő beszédéből" (Az én házamban ez a szokás). Hagyatékában fennmaradt egy kéziratos szólásgyűjtemény, ennek számos példájával novelláiban, regényeiben is találkozhatunk.
Tevékenységének volt egy sajátos területe, amely az egész romániai magyar irodalom szempontjából meghatározó jelentőségű. A Falvak Népe, majd az Utunk prózai rovatának szerkesztése után ő szervezte meg 1957-ben a Napsugár című gyermeklap munkatársi gárdáját, s személyes példájával, egyéniségének varázsával sikerült a gyermekek tömegeihez szóló irodalmi fórumot teremtenie. A Benedek Elek-i hagyományt felújítva, a legjobb költőket és novellistákat nyerte meg a gyermekirodalom számára; neki köszönhető, hogy ma a romániai magyar irodalom ezen a területen oly gazdag termést mondhat a magáénak.
| A MÚLT FOLYTATÓI | TARTALOM | Nagy István (1904–1977) |