Balogh Edgár (1906–)

Az irodalomtörténet elsősorban a leírt műveket tartja számon, vannak azonban olyan egyéniségek, akiknek szervező vagy nevelő tevékenysége kevésbé realizálódik saját írásaikban, mégis irodalomtörténeti elemzésre tart igényt. Balogh Edgár még csak nem is szerkesztőként vált a 20. századi magyar irodalom sajátos jelenségévé, hanem publicistaként vállalt közéleti szerepének köszönhetően. 1935-ig a csehszlovákiai magyar irodalom lelkesítője, a népéletet s a népszolgálatot felfedező Sarló vezéregyénisége, az erdélyi társadalmi és irodalmi életben a baloldali, majd népfrontos szervezkedésben tölt be kezdeményező szerepet. Következetesen vallja magát kisebbségi magyarnak, nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, a sajátos helyzetből többletértéket csiholva ki. Tudatában volt és van annak, hogy ami vele, körülötte és általa is történt, "az nem egy emberélet problematikája, hanem egy egész magyar értelmiségi nemzedék sorsa, eszmélkedése és próbája volt".

Balogh Edgár 1944 őszén Kolozsvárt az ellenállási mozgalom egyik vezetője, a hatalomváltozás interregnumában a munkásőrség szervezője, a szovjet csapatok bevonulását követően az újjászerveződő közéletben tölt be jelentős funkciókat. A Magyar Népi Szövetség országos elnökségének tagja, a gazdagon kibontakozó művelődési mozgalom irányítója, a Bolyai Tudományegyetem tanára (a történelmi fakultáson), majd rektora. Az ötvenes évek második felétől sajtótörténeti előadásokat és szemináriumokat tart a magyar szakos hallgatóknak, s ezzel nagymértékben járul hozzá egy fiatal, hozzáértőbb publicista gárda kineveléséhez. Az 1957-ben újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese, majd nyugdíjba vonulása óta a romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztője.

{257.} Kortársai, Fábry Zoltán, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc egyéniségének rendkívüli varázsát, "muszáj-herkulesi" magatartását emelik ki, a Hét próba egyik kritikusa "fantasztikus realizmusá"-ról beszél, amely nélkül talán a sarlós mozgalom sem jött volna létre. Veres Péter így jellemzi: "Mint ő maga is mondja, nem művész, nem tudós, nem államférfi, még csak nem is olyan publicista, aki megelégszik az írással, esetleg 'fulmináns' vezércikkeket ír, hanem – de ezt már én mondanám: 'mozgalmi ember'." Valóban, maga Balogh Edgár írja: "publicisztikám csak másodtermék, el nem mondott beszédek kényszerű pótléka." S amikor nincs lehetősége az el nem mondott beszédek publicisztikai pótlására sem, akkor az aprómunkában találja meg élete értelmét.

1944 után megjelent műveinek sorát a Hármas kistükör (1945) nyitja meg. A Budapesten, a Magyar Élet kiadásában napvilágot látott színvonalas cikkgyűjtemény azonban még 1943-ban zárult, tehát amikor a szerző kézhez kapja, már egy lezárt történelmi korszak dokumentumáról van szó. A Szudétáktól a Fekete-tengerig című kis füzet, amely szintén 1945-ben, a Romániai Magyar Népi Szövetség kiadásaként jelent meg, gyűjtemény voltában is az új helyzetet tükrözi. Tíz esztendő tíz cikke a szerző eszmei következetességének bizonyítéka, mellyel "a dunavölgyi-kelet-európai öntudat kialakulását" kívánta szolgálni. Olyan cikkei, mint a Kolozsvárra új szerep vár (1940) vagy az Erdélyi számadás (1941), a gyökeresen különböző történelmi helyzet ellenére is, az 1945-ös Kelet-európai körkép természetes előzményeinek tekinthetők; hiszen Balogh Edgár annak idején sem azt állította előtérbe, ami az itt élő magyarságot és románságot elválasztotta, hanem ami a közös hagyományban s az abból táplálkozó jelenben, illetve jövőben összekapcsolhatja: ezért idézte kortársainak Bem erdélyi politikáját, Gábor Áron példáját. Ez a magatartásbeli folytonosság adott hitelt 1946-ban Itt élned, halnod kell! című cikkének (az 1957-es Egyenes beszédben is olvashatjuk): "Ha megvetjük a lábunkat keményen, ha nem hagyjuk magunkat új életet formáló terveink megvalósításában háborgatni, akkor nem maradunk egyedül. Mellénk állnak mindazok, akik felismerik, hogy az ő otthonukat sem lehet a mi megbékéltetésünk nélkül felépíteni. A magunkét akarjuk, emberien, s mellettünk a román munkás embersége." Az új világot teremtő lendület, az intézményekért folytatott harc esztendei ezek.

Balogh Edgár közvetlenül irodalmilag értékelhető munkássága egy évtizeddel később folytatódik. Ahogy Nagy István vagy Asztalos István korábbi támogatásakor sem irodalomkritikusként szólalt meg, most is "irodalompolitikai jegyzetek"-et ír. A Toll és emberség (1965) szemléletének harmadik irodalmi megújhodásáról tanúskodik: sarlós korában Szabó Dezső, majd mind egyértelműbben Ady és Móricz Zsigmond igazát hirdette; most Kányádi Sándorhoz, Szász Jánoshoz, Veress Zoltánhoz intéz baráti levelet, sőt a jóval kevésbé hagyománytisztelő {258.} Lászlóffy Aladárt és Szilágyi Domokost is felfedezi a maga számára. E megifjuló képessége inkább irodalompolitikai jelentőségű, aminek viszont irodalomtörténeti súlya is van, az a kortársakból klasszikusokká lett nagyok, Ady, Móricz, illetve az erdélyi Benedek Elek és Szentimrei Jenő publicisztikájának felfedezése, újrakiadása vagy összegyűjtése és tudományos értékű mérlegelése, beemelése az irodalmi életmű összefüggésrendszerébe.

Önálló könyv formájában is visszatér ifjúsága éveihez, s ebből a visszapillantásból születik meg mindmáig legjelentősebb írott alkotása, a Hét próba (1965). Nem önéletrajz, hanem emlékirat alakjában fogja össze a Sarló történetét, de az elszemélytelenítés makacs szándéka ellenére átüt a könyv minden fejezetén írójának eredeti egyénisége. Egyik legavatottabb bírálója, a csehszlovákiai irodalomtörténész, Turczel Lajos tudományos monográfiaként is elfogadná a Hét próbát, Czine Mihály pedig ezt a szépirodalmi szintű publicisztikát egyedülinek látja a jelenkori irodalomban.

A csehszlovákiai évek krónikáját folytatja a Szolgálatban (1978) című emlékirat, amely 1935-től 1944-ig kíséri nyomon a szerző pályáját és a romániai magyar baloldali mozgalmak történetét. Balogh Edgár személyes élete ezekkel a mozgalmakkal azonosult. Könyvében sorra ad képet a nemzetiségi irodalom és közélet haladó organizációs kísérleteiről: a Korunk körül gyülekező szocialista írók, a radikális szellemű "erdélyi realisták" munkájáról, az 1937-es Vásárhelyi Találkozó népfrontos eredményeiről, majd az észak-erdélyi antifasiszta ellenállás küzdelmeiről. Az emlékiratnak ilyen módon igen nagy történelmi és irodalomtörténeti forrásértéke van.

A történelmi feltételekhez igazodva legújabb jelentős írásában eljutott a szépirodalomhoz is. Egykori harcostársa, a fasisztáktól meggyilkolt Kovács Katona Jenő és a kolozsvári ellenállási mozgalom emlékét idézi Szép halál (1969) című esszéregénye. A publicisztika tételessége szerencsésen oldódik fel a regény modernül ható szerkezetében, az egymástól függetlenül megszólaltatott szereplők szövegének montázsszerű összeállításában. A szépirodalmi forma azonban mitsem változtat az egész életművét jellemző kommunista eszmeiségen s az eszmeiség kifejezésének pedagógiai célzatosságán. Hasonló szerkezetű és ugyancsak nyilvánvalóan etikai-pedagógiai célzatú a Szép élet, amely ötvenes évekbeli börtönemlékeket idéz. A Szép szó című elbeszélésében újabb szerkesztői tapasztalatait öntötte irodalmi formába. A három elbeszélés Szárnyas oltár címmel 1978-ban jelent meg könyv alakban.

Szerkesztői-publicisztikai munkásságának múltat idéző, irodalomtörténeti formát öltött vetülete az Itt és most (1976) című kötet, amely Gaál Gábor folyóiratát, a régi Korunkat elemzi négy fejlődési szakaszában. Más irodalmi tárgyú tanulmányait, jegyzeteit, emlékezéseit Mesterek és kortársak (1974), publicisztikai munkásságát pedig Duna-völgyi párbeszéd (1974) címen gyűjtötte össze.