{259.} Kovács György (1911–)

Tekintélyes publicisztikai és szépprózai tapasztalattal lépett át a történelmi fordulón: az Ellenzék, a Brassói Lapok, az Erdélyi Helikon hasábjain szerzett nevet magának, a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond elismerését is kivívta, s 1944 őszén mögötte van már jó néhány regény, köztük A vörös szamár, az Aranymező, sőt – részben – a Kristófék kincse (egyébként nemegyszer vállalkozik régebbi műveinek átdolgozására). Eszmei fejlődésének új állomása ez az utóbbi regénye, amelyet kritikusai egybehangzóan legjobb művének minősítettek, s amelyről Benedek Marcell mint a Singer és Wolfner kiadó volt lektora, már 1946-ban említést tett. A Küküllő menti székely falu teljességre törő képét adja, mintegy ezer lapon, a húszas évek elejétől a harmincas évek közepéig. Egy 1936-os riportjában a már felcsillanó fő cselekményszálnál (mely egy aranypohár eltűnése körül bonyolódik) fontosabb a szociográfiai hitelességű háttér, a két háború közötti székely falu életének valóságos enciklopédiája; de a mű nemcsak a tárgyak és szokások leírásában tűnik ki, rengeteg szereplőt is mozgat, a nagyrealista koncepció megkívánta részlethitelességgel. A kincs megszerzéséért folyó hajsza elsősorban a paraszti kapzsiság jellemzését teszi lehetővé, a gazdasági válság éveiben pergetett cselekmény azonban felsorakoztatja a teljes falut, napszámostömegeivel, kis- és nagygazdáival (az osztályharcra erős hangsúly esik), de az író alkalmat talál hősei teljesebb emberi jellemének megrajzolására is. A naturalisztikus részletezés (mely épp ebben a Kovács György-műben érvényesül a legerőteljesebben) – az előre gyártott koncepció hiányában – nem akadálya ezúttal annak, hogy a regényalakok tragikus sorsa kiteljesedjék, jól szolgálja az élet teljességének illúzióját.

Ugyancsak a nagyrealista koncepciónak a jegyében indul legismertebb regénye, a Foggal és körömmel (1949). A helyszín ezúttal is egy székely falu. A cselekmény a háború utolsó évében, az 1945 márciusáig terjedő időben játszódik. Főképpen a regény első harmada különbözik lényegesen Asztalos István ugyanabban az évben írt kisregényétől, a Szél fuvatlan nem indultól, s ez a különbözés nem csupán műfaji gyökerű. Kovács György is a történelmi pillanatot akarja rögzíteni, akárcsak Asztalos, ám a Foggal és körömmel nem válik egészében tételregénnyé, politikai célzatossága ellenére megőrzi az ábrázolás epikai hitelét. A harc Kovács György falujában is a hatalomért folyik, ám e harc közben az emberek továbbra is élnek, szeretnek, gyűlölnek, nemcsak az író kiragadta konfliktus igényei szerint. Itt még a szerző valóságismerete és politikai öntudata egyensúlyban van, a helyi színek, a "székely virtus" s az osztályharc ábrázolása nem válik szét, nem mond ellent egymásnak, sőt egymást erősíti, hitelesíti.

{260.} Az 1945 utáni romániai magyar próza első évtizedének ugyancsak jellegzetes képviselője Balla Károly és Tamás Gáspár. Balla Károly (1913–1959) a Nagy István-i utat járta, tehetsége azonban, novelláinak bizonysága szerint, nem bizonyult elégségesnek a műveltséghiányból fakadó szemléleti korlátok leküzdésére. Kivételt csak kisregénye, a Miska (1959) jelent, a városszéli fuvaros bensőségesen megrajzolt kistragédiájának folytatását, méltó párjait viszont már nem írhatta meg. Tamás Gáspár (1914–1978) novellái elsősorban nyelvi szépségeikkel tűnnek ki. Balla Károly szikár munkásnovelláival szemben Tamás székely paraszthőseinek gondolkodásához és beszédmódjához igazodik, s így a líraiság (ritkábban a drámai sűrítés) mellett novellisztikájának fő jellemvonása az anekdotizmus. Ennek kisszerűsége fokozottabban van jelen e korszak olyan prózaíróinak novelláiban, regényeiben, mint Bonczos István, Katona Szabó István vagy Kormos Gyula. Nagy Ilona önéletrajzi regényének első kötetét (Két leány) a közvetlen dokumentumjelleg emeli ki az anekdotikus írások sorából.