| Huszár Sándor (1929–) | TARTALOM | Bálint Tibor (1932–) |
FEJEZETEK
A felszabadulás utáni második nemzedék, a Forrás prózaírói azzal hoztak újat a romániai magyar epikába – és ez valósággal vérátömlesztésként hatott, befolyásolva az előző nemzedékek prózáját is –, hogy illúziók nélkül akarták és tudták nézni az életet, már nem a harc hevében, hanem az elemzés higgadtságával vették számba környezetüket, magyarázatot kerestek hőseik megtorpanására is, így segítve a továbblépést. Az Igaz Szó 1963-as vitájában polarizálódtak a nézetek a fiatalok prózájával kapcsolatban: ennek a nemzedéknek egyik vezető kritikusa, Láng Gusztáv a pozitív hős sokat hangoztatott tételével szemben megfogalmazta a "pozitiválódó hős" igényét, ennek az igénynek a jelentkezését üdvözölte például Bálint Tibor, Szabó Zoltán, Szilágyi István novelláiban. Veress Zoltán sornyitó Forrás-kötetét, a Menetirányt (1961) gyors egymásutánban követték Bálint Tibor, Szives Sándor, Szilágyi István, Köntös-Szabó Zoltán, Sinkó Zoltán, Pusztai János, Varró Ilona, Telegdi Magda, Kiss János, Kocsis István, Domokos Eszter, Vári Attila, G. Balogh Attila, Sigmond István, Bodor Ádám, Kozma Mária, Váradi B. László, Györffy Kálmán, Soltész József elbeszéléskötetei, s ezzel a felsorakozással nemcsak mennyiségileg, hanem minőségben is megnőtt a romániai magyar széppróza. Természetesen fokozatos differenciálódás következett be, a szerzők tehetsége, alkata, érdeklődése, írásmódja szerint, a Forrás prózáját korántsem tekinthetjük tehát egységesnek. A már említett abszurd, illetve a groteszk körébe utalható (Vári Attila: Casanova. A zongora árverése és más történetek, 1972), s az ugyanilyen jelentős vagy talán még jelentősebb pszichológiai törekvések mellett meghatározó fontosságúnak bizonyult Pusztai János úttörése, mely a szociográfia hiányában az azt is helyettesítő realista próza becsületének visszaszerzéséhez vezetett. Az Ösvény a világba (1965) bátorítást jelentett ifjú tanároknak, újságíróknak, hogy elsődleges élményeiknek irodalmi kifejezést adjanak. Kiss János új faluképe, az ugyancsak felfedezésszámba menő Tegnaptól holnapig (1966) az irodalmi sémát egy falusi hétköznap cicomátlan leírásával helyettesítette. Tar Károly könyve, a Köszönöm, jól vagyok (1969) eddig érintetlen kérdéshez nyúlt: a munkásmozgalom, az illegalitás régi harcosainak és fiaiknak viszonyát emelte be a romániai magyar irodalom témái közé. Ez az új realizmus persze nem szigetelhető el sem egyfajta erkölcsi realizmustól, amely Kocsis István puritán, szigorú magatartástípusokra egyszerűsített-sűrített novelláiban (Egyenletek, 1967; Örömteremtés, 1969), Kiss János újabb elbeszéléseiben, kisregényeiben (Vegyestörtek, 1969; Áldozatok, 1974) mutatkozik meg, sem attól a lélektani realizmustól, amelynek példáit Bálint Tibortól, Veress Zoltántól, Köntös-Szabó Zoltántól, Szilágyi Istvántól, újabban Varró Ilonától idézhetjük. Minden merev osztályozási szempont megbukik olyan lírai szépségű, valóságtényekre épített és erkölcsi szigorról {275.} tanúskodó művek esetében, mint amilyen a költő Kádár János Fénycsíkok nyomában (1967) című kisregénye, vagy Király László novellái, A Santa Maria makettje (1970) és regénye, a Kék farkasok (1972).
Az abszurd prózában a legtöbbet mindmáig Páskándi Géza adta Üvegek (1968) című, súlyos gondolatokat hordozó, ugyanakkor játékos elemekben gazdag elbeszéléskötetében, sikerével egyengetve idősebb és fiatalabb pályatársai előtt az utat, hasonló epikai törekvések közönség elé juttatásában. Az idősebb Sőni Pál Verébnyomok (1969), Forró László Guruzsma (1968) címen összegyűjtött novellái, a később indultak közül Vári Attila és Sigmond István elbeszélései (különösen a Köd), Bodor Ádám novellái jelzik az abszurdon belül lehetséges változatok sokféleségét.
| Huszár Sándor (1929–) | TARTALOM | Bálint Tibor (1932–) |