Bálint Tibor (1932–)

Azoknak a vallomásos prózaíróknak a fajtájához tartozik, akiknek műveiből megismerhetjük életútjukat. Bálint Tibor Kolozsvárt született, lumpenproletár környezetben eszmélkedett, öntudatra ébredése azonban már a kolozsvári Református Kollégiumban következett be, ahova – szerencsés véletlen folytán – mint tehetséges, tanulásra kilátástalan körülmények között élő munkásgyerek került. A megaláztatásokban gazdag gyermekkori élmények nem zárultak le a kollégiumban; íróvá érése, illetve újságíróskodása előtt és alatt különböző területeken újabb élettapasztalatra tehetett szert.

Az ötvenes évek második felében karcolatokkal, novellákkal jelentkezett, első kötete a Forrás-sorozatban jelent meg, Csendes utca (1963) címen. Az indulás novelláit beajánló írásában Bajor Andor "nagy fölfedezésekre, álmélkodtató csodákra" tartja képesnek Bálint Tibort, ami a későbbi évek során egyre inkább igazolódik is. Prózaíró ősei között elsősorban Krúdyt, Gellérit, Kosztolányit kell említenünk, de Nagy Lajostól is tanult. A Csendes utcában, mint a kötetcím is jelzi, főként hangulatnovellákat találunk, valamennyi elégiára hangolt. Hőseik minden pátoszt nélkülöző kisemberek, akiknek kisebb-nagyobb lelki problémáit nagy megértéssel és szeretettel rajzolja meg a fiatal író. Nem csoda, hogy a dogmatikus irodalombírálat éppen Bálinttal szemben mutatkozott a legtürelmetlenebbnek, témáit periferikusnak, hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte, s igyekezett lebeszélni a szerzőt az "elvarázsolt hétköznapok"-ról. A kisszerűség veszélye, amely a Csendes utca egyik-másik karcolatát valóban fenyegette, egyre inkább tudatosult Bálint Tiborban, s ez az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) című kötet novelláinak új sajátosságában nyilvánult meg: a líraiság fenntartásával a hétköznapi valóság fölé emelkednek, példázatok formáját öltik. Bálint Tibor a kisemberek kis és nagy tragé-{276.}diáiról írt, változatlan együttérzése ellenére mégis mind nagyobb teret engedett a lírai groteszknek. Így születtek a romániai magyar novella olyan antológiadarabjai, mint a Hordozható kacagások, a Játsszatok csak szépen, a Bölcsődal.

Egy kevésbé jelentős ifjúsági kisregény után (Búcsú a rövidnadrágtól, 1964) még messzebb távolodik a Csendes utca hétköznapjaitól: Önkéntes rózsák Sodomában címen tudományos-fantasztikus kisregényt ír (1967). Ez a műve is önmagához való hűsége, a folytonosság jegyében született, s nincs köze a tudományos fantasztikum divatjához. Igaz, ő is fölépít egy jövőbe helyezett, absztrakt, többé-kevésbé abszurd világot, ezzel azonban nem eltávolodni akar korunk valóságától, Földünktől és attól a kis földdarabtól, amelyen él. A fantasztikus keret egyszerű eszköz az író kezében, hogy a probléma lényegéhez közelebb férkőzzön, s a groteszk vagy éppen abszurd helyzetben kiáltóan figyelmeztessen a humánum be nem helyettesíthető voltára. Arra, hogy a technikai civilizáció, a tökéletes szervezettség még nem jelenti az emberi boldogságot. E tekintetben az Önkéntes rózsák Sodomában szellemi rokonságot őriz Déry Tibor G. A. úr X.-ben című regényével. Műfajilag Bálint még inkább szakít a hagyományos epikai építkezéssel, a szabad asszociációs líra lehetőségével él. A nem logikai konstrukcióval megteremtett keretbe tökéletesen illeszkednek a biblikus felkiáltójelek, jeremiádszerűséget kölcsönözve a mű egészének.

Bálint Tibor írói fejlődésének legjelentősebb állomása a Zokogó majom (1969) című nagyregény. A téma már a Sötétkamra című novellában feltűnik, jelezve, hogy az Angyaljárás a lépcsőházban "világtalansága" mögött milyen valóságfedezet, mekkora életismeret áll. A Zokogó majom önéletrajzi regény, egy lumpenkörnyezetből jött gyermek életútját követi figyelemmel a gyermekkori kilátástalanságtól az újságíróvá válásig. Ez a lumpenvilág, amely terjedelemben és esztétikai minőségben is a regény középpontjában áll, kiválóan alkalmasnak bizonyul perspektivikusabb mondanivaló közlésére, akárcsak Fejes Endre Rozsdatemetőjében. A Zokogó majom kisembereinek feje fölött is elzúg a történelem, közülük lényegében csak Kálmánkának, a regény főhősének sikerül kiemelkednie, szembefordulva azzal a máról holnapra tengődő életformával, amely az egész "élhetetlen család kálváriájá"-t jellemzi, csupán az anyjától örökölt jóságot őrizve meg kamatozó értékként gyermekkorából. A regény többi központi figurája – ki így, ki úgy – megszomorított, megalázott, eltorzult lélek; különösen a panoptikumi "szerelmespár", a kajlafülű, izgága pincér, Hektor, s a vele meg-megszakadó vadházasságban élő Böske rajza sikerült remekbe. Az ő alakjában teljesedik ki a lírai groteszk, amellyel korábbi novelláiban is találkoztunk.

A 19. századi realista próza és a 20. századi modern irányzatok eredeti keveredéséből született Bálint Tibor nagyregénye. A részletek "az igazság alkatrészei", vallja, e részletek tisztelete azonban nem fordul új tárgyias-{277.}ságba, divatos érzelemnélküliségbe, a Zokogó majom írója hisz a valóság és az ábránd, az álomvilág egymást kiegészítésében. S noha a kolozsvári – mondhatnánk, a kelet-közép-európai – lumpenvilág szociológiai pontosságú leírását, tipológiáját adja, erős pszichológiai hajlamának érvényesítésével a teljes élet illúzióját kelti. A külső és belső történések pontos időbeli rögzítését ugyancsak fontosnak tartja. A danzigi konfliktustól Sztálin haláláig ível a regény cselekményét magyarázó történelem, de ezt a harminc évnyi históriát Bálint nem akarja mesterségesen "egy élhetetlen család" hétköznapjaiba bevinni, s így rontani az ábrázolás hitelét. Írói szemléletmódját alátámasztó művészi megoldást talál: korabeli újságcikk-címekből, hírekből és apróhirdetésekből összevágott montázsokkal érzékelteti a cselekmény történelmi idejét. A montázsok önmagukban is sikerültek, korhangulatot árasztanak, ugyanakkor műfajilag is jelzik, hogy alakul a történelem a regény kisembereinek akaratától s jórészt tudatától is függetlenül. Részben éppen e montázsok révén, szerkezetileg is eredeti alkotás a Zokogó majom. A tárgyi részletek s a lélektani finomságok iránt megnyilvánuló fogékonysága ellenére Bálint Tibor nem merül bele a regénykompozíciót szétbontó leírásokba, megőrzi a regényben is novelláinak tömörségét. A több szálon futó cselekményt hasonló fegyelemmel arányítja. Regényszerkesztése ennyiben tehát inkább hagyományos, mint formabontó, bár a lineáris építkezést helyenként időjátékkal szakítja meg, s a cselekményes fejezetek közé ékelődnek be az említett történelmi montázsok. Ismeri és alkalmazza a motívumismétléses szerkesztésmódot is, olykor pedig zárótételszerűen alkot meg egy-egy fejezetet. Sokféle elemből épült tehát az utóbbi huszonöt év romániai magyar irodalmának egyik legnagyobb könyvsikere.

A regény színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) sikerrel menti át a Zokogó majom számos etikai és esztétikai értékét, sőt még inkább előtérbe állítja az ötvenes évek reális ábrázolásában úttörő valóságlátását. Bálint Tibor "drámai invokációja" műfajilag is érdekes kísérlet, figyelemre méltó pillanat a romániai magyar dráma megújulásában.

E regény- és színpadi siker után Bálint egyelőre visszatér a rövidebb műformákhoz. Novellás kötetei (Császár és kalaposinas, 1971; Nekem már fáj az utazás, 1973) mellett, könyvbe gyűjtött esszéi, különösen miniatűr író- és művészportréi jelentősek: a Kenyér és gyertyaláng (1975) Kosztolányi örökösének mutatja ebben az esszé-kritika-karcolat határán álló, rendkívül olvasmányos és szuggesztív műfajban. A Zokogó majom folytatását (Zarándoklás a panaszfalhoz, 1978) ugyancsak novellisztikus szerkezetek egymás mellé illesztésével valósítja meg (erre utal a regény alcíme is: "Párhuzamos életutak").