Bodor Ádám (1936–)
Bodor Ádám rövid idő alatt jutott el a mai romániai magyar próza élvonalába; a lapokban a hatvanas évek közepétől közölt néhány novella és egyetlen kötet, A tanú (1969) alapján már a legjobb erdélyi novellisták közé sorolta a szakkritika. Írói felelősségét nem szűkíti le egy kis szociográfiai vagy tájegységre, az egész emberiség összefüggéseiben gondolkozik, de nem tagadja meg közvetlen környezetét, nem fordít hátat a hétköznapoknak. A kérdező írók fajtájából való, nem szereti a határo-{282.}zat-biztonságú válaszokat, novelláiban mindegyre a bizonytalanságot jelző igeformákra, kötőszavakra, mondatszerkezetekre bukkanunk. Ez nem megfutamodás a felelősségvállalás elől, sokkal inkább korunk dilemmáinak vállalása, feltárása; a személy- és helységnevek azonosíthatósága nélkül is érezzük, hogy rólunk van szó, akár az elmagányosodást (Egy idegen városban), akár a kiszolgáltatottságot és az erőszak természetét (Utasemberek, A kivégzés), akár az álhumánum apró megnyilvánulását (A réten) választja tárgyául, vagy az emberiség utóbbi két évezredének történetét foglalja megdöbbentő művészi képbe, hibátlanul megszerkesztett öt oldalon (Triptichon). Mítoszromboló, akitől azonban mi sem áll távolabb, mint az igazi, csalhatatlan értékek tagadása. Plusz-mínusz egy nap (1974) című kötetének novellái, karcolatai ugyanezt a puritán keménységű prózát képviselik, változatlan igényességgel, erkölcsi tartással.