Köntös-Szabó Zoltán (1940–)

Köntös-Szabó Zoltán indulása látványos és reményteljes volt: sűrű egymásutánban jelentek meg izgalmas, színvonalas novellái az Utunkban, rövid idő alatt összegyűlt belőlük egy kötetnyi (Napos évszak, 1964). Az ifjúság elbeszélései voltak ezek minden vonatkozásban: a szerző friss tehetsége, lendülete érződött rajtuk, s a megformálás olykori egyenetlensége is Köntös-Szabó Zoltán életkorát jellemezte. Írásaiban kortársai is magukra ismerhettek, az ő legsajátosabb kérdéseikre kereste a választ első elbeszéléseiben. Fiú és leány hősei, ifjú házasai gyűlölnek minden képmutatást, alapérzésük a bizalom – egymás és a környező világ iránt –, s ha bizalmatlansággal találkoznak, megbántottságukat nem titkolják. Ennek a nyíltságnak, világra tárulkozásnak felel meg elbeszéléseinek legfontosabb formai jegye, a nyitottság, a befejezetlenség (Bodor Ádámnál találkozunk még e jelenséggel), amely írásait bizonyos fokig az amerikai Salinger prózájával rokonítja.

A Kinyílni szaladnak a lányok, a Kaméleon, A varjak kirepülnek az ég alól, a Napos évszak sikerét azonban megtorpanás követte. Köntös-Szabó Zoltán írásait egyre inkább fenyegette az érzelmi felszínesség, az első novellák nyugtalan romantikája olcsó bestsellerben kezdett feloldódni. A mélypontot a Két part között (1966) című kisregény képviselte. Pályáján döntő fordulatnak látszik a Kár volt sírni Jeruzsálemben (1969): itt mintha elfordulna az "ifjúsági" témáktól, holott az Iskárióti Júdásról szóló "mese fiamnak", a közismert bibliai történet visszájára fordítása a Napos évszak novelláinak magasabb szintű, filozofikus folytatása. Júdás és Jézus vitájában az író az Iskárióti pártjára áll, mert ő "az erő és indulat", aki a jóság hirdette türelemmel szemben a szabadító tettet, az örök elégedetlenséget prófétálja. Ádám és Lucifer vitája ismétlődik meg itt, Köntös-Szabó Zoltán "Lucifere" azonban egyértelműbben áll az emberiség szolgálatában. A kisregény etikai mondanivalójának hatékonyságát jelentősen növeli, hogy a szerző nem a lineáris elbeszélést választja, a jelenből – Iskárióti menekülésének jelenéből – játszatja vissza a múltat, {283.} Jézus elárulásának előzményeit, a viták és vívódások pedig a könyörtelen végbe torkollnak. A keresztfa alatt Iskárióti a kivégzést vezető centuriónak megfejti árulásának okát: "Nem akármilyen mennyek országáért szeretnék üvölteni, állatként, amiatt, hogy nem sírni kellett volna Jeruzsálemben ...! Amit tettem, az emberarcú mennyek országáért követtem el!"

Közvetlenül kapcsolódnak a jelenhez Köntös-Szabó Zoltán újabb novellái (Pingált szívek Natasának, 1974) és szépprózai szintű riportjai.

A romániai magyar próza többirányú, eddig főképpen az elbeszélésben és kisregényben lemérhető kísérletek s figyelemre méltó eredmények után ma már a szintézis műfaját is újra a magáénak vallhatja. A regény fejlődése nemcsak számszerűen igazolható, hanem a minőséggel is. A hatvanas-hetvenes években emlékezetes sikereket hozó írói vállalkozások (közöttük a Zokogó majom, az Anyám könnyű álmot ígér, a Város a ködben, a Sáncalja és a Ki a sánc alól, a Soó Péter bánata, Kő hull apadó kútba, A földig már lépésben, A sereg) után a folytatás is ígéretes. S miként a lírában, az epikában sem csak a fiatalok és legfiatalabbak szereznek meglepetéseket. Régebben hallgató vagy korábban az önálló kötetig el nem jutó prózaírók figyelemre méltó sikereinek lehettünk tanúi.

A közelmúltról alkotott képünk válik teljesebbé az egyre gyarapodó írói, közéleti emlékezések révén: Balogh Edgár (Hét próba), Lám Béla (A körön kívül), az erdélyi munkásmozgalomban jelentős szerepet kapó Veress Pál mellett Bartalis János, Kacsó Sándor, Kemény János is rögzítette indulásának, illetve irodalmi pályájának, harcainak emlékeit. Itt kell megemlékeznünk Tamási Áron testvérének, a farkaslaki Tamási Gáspárnak az emlékező könyvéről (Vadon nőtt gyöngyvirág, 1970), amely sokkal több kuriózumnál: a kimeríthetetlen népi alkotóerő újabb bizonyítéka. Ezt példázza a széki parasztasszony, Győri Klára emlékezése is (Kiszáradt az én örömem zöld fája, 1975; a folklórkutató Nagy Olga rendezte sajtó alá).

A romániai magyar próza folytonossága rég nem látszott annyira biztosítottnak, mint éppen napjainkban. Ebben fontos szerepet játszik a világirodalmi látóhatár tágulása, ami viszont szorosan kapcsolódik a prózai műfordítások számának növekedéséhez. A prózafordítások a leggazdagabban természetesen a román irodalomból merítenek; kiemelkedő írói teljesítményekre emlékeztethetünk e téren (Szabédi László, Kakassy Endre, Lőrinczi László, Veress Zoltán, Bálint Tibor, Papp Ferenc, Fodor Sándor). De növekedőben van a más nyelvekből készült átültetések száma is; az angol, német, francia, orosz prózafordítók között kell említenünk Szilágyi Domokost, Mikó Imrét, Szemlér Ferencet, Nagy Gézát, Domokos Gézát és Pávai Mihályt. A romániai magyar irodalom ebben a tekintetben is a nemzetiségi kultúra mind magasabb igényét elégíti ki, egyszersmind a magyar művelődés világirodalmi tájékozódását szolgálja.