Bartalis János (1893–1976)

Több mint fél évszázaddal ezelőtt fedezte fel Kosztolányi, s első szabadversei, egy kolozsvári napilap után, mindjárt a Nyugatban jelentek meg 1914-ben. Hejh, rózsafa (1926) című bemutatkozó kötetéről Kosztolányi mellett Németh László, Gaál Gábor, Szentimrei Jenő írt kritikát. "A huszadik század idilliumai" a harmincas években komorabbra váltanak ugyan, s különösen a második világháború – akárcsak költői indulásakor az első – az idill fenyegetettségére ébreszti (Ima mindenkiért 1940-ben), lényegében azonban a bartalisi líra harminc éven át nem változik, nem fejlődik: az egyszer leütött alaphang magas szintű variációiról beszélnek költészetének fenntartás nélküli csodálói is. A magyarázatot ösztönösségében kell keresnünk. A legősibb munkadalok hangjára ismerünk mindegyre a Bartalis-versekben; nem rejti az élményt látványos formák mögé, {197.} metaforái is – amikor vannak – ösztönösen támadnak. Ahogy Énekedet, költő ... című versében írja:

Téged mindig a valóság érdekelt.

Hadd el a szimbólumokat.

A tisztát, egyszerűt szeretted,

és mint az üveg, olyan átlátszó a szíved.

Ezt az önjellemzést igazolva buzog fel a bartalisi líra megszakítatlan gazdagsággal 1945-ig. Aztán, úgy tűnik, a forrás végképp kiapadt. A szándék jelentkezik ugyan. "Meg kellene valahogy kezdeni" (Háború után, 1945), de egyelőre nem sikerül élő rendbe szednie asztalán a zilált papírlapokat, könyveket. A könyvhöz nem lesz hűtlen, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen könyvtárosként dolgozik, s munkája kapcsolatot jelent az ifjúsággal, költői megszólalására azonban még kilenc évig várni kell. Amikor 1954-ben a baráti biztatások végre versre hangolják, maga is felteszi a kérdést, ki a hibás ezért a hallgatásért. "Kérik a kosályi verseket", de a költő úgy tudja, "Kosály elmerült" a régi világgal együtt. Vajon az következett volna be, amit Németh László harminc évvel korábban megjósolt: "A líra, az új korszakot jelentő vers lokomotív sebességgel fog elhaladni Bartalis János kedves világa mellett." A következő évek azt mutatják, hogy Bartalis nem érez semmiféle lemaradást. Korát meghazudtoló lendülettel rója a verssorokat, szüntelenül jelen van a folyóiratok hasábjain. Válogatott verseinek 1955-ös kiadását 1957-ben követi az első új kötet, Pedig tavasz jő címmel, két évre rá megjelenik az Új mezők és új dalok felé. Ez utóbbi címében is jelzi a költő elszánt törekvését, hogy lépést tartson a korral, a társadalom változásaival. Felfedezi a maga számára az új Kosályt, a szocialista mezőgazdaság útjára tért falut. Költészetét ezekben az években az "És akkor ..." kezdetű riportversek jellemzik. Ezekben a verseiben a leírás megmarad száraz tényszerűségében, nincs mögöttes lírai területe; a régebbi lírájában olykor ugyancsak megfigyelhető leíró hajlam verseinek tárgya miatt is szembetűnőbbé válik. A szintén Németh Lászlótól származó figyelmeztetés igazolódik: "az ilyen versben, amelyet rím nem gyámolít, ritmus nem fegyelmez, a legnehezebb nem hibázni."

De nem elsősorban a "hibákkal", hanem a költői szépségekkel, azok jellegével bizonyíthatjuk, hogy Bartalis János lírájában mégsem húzható éles cezúra, sem 1945-tel, sem 1954-gyel. Valójában egyetlen nagy és mély, egy életre szóló élményét, ihlető forrását: ember és természet egymásra találását ismerjük fel az 1958-as Ó szép tavaszi nap!-ban csakúgy, mint az 1923-as Ha a kosályi fák vagy a Szőlőőrzés című versében. Panteizmusának legtisztább megfogalmazását is 1954 után írt verséből idézhetjük:

{198.} Nincs kezdete az én dalomnak,

és nincsen vége se,

egy darab a világból,

vagy talán maga az egész világ.

Egyhúrú költészet Bartalisé, ugyanannak a témának, ugyanannak az élménynek egy-egy aspektusát írja újra és újra, mégis, egyhúrúságában is gazdag. Nem csupán azért, mert a természet végtelen színárnyalataiból építkezik, hanem főképpen, mert világa nem ember nélküli világ. Számára a természet a mezőt a kapásokkal, aratókkal együtt jelentette és jelenti, az erdőben sem csak a fákat és madarakat látja, hanem a favágót is.

Régi és új bukolikáinak többsége az ember és természet idilli viszonyát, a mezei munkának inkább szépségét, mint nehézségét zengi. Mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. Bukolikáinak az adott és ad hitelt s így létjogot, hogy a természet sosem díszletként van jelen, a költő nem mesterségesen hangolja magasra érzelmeit. Tárgyszerű ez a költészet művészi eszközeiben is. Viszonylag kevés költői képet használ, köznapi tények, munkafolyamatok s mindenekelőtt a táj aprólékos-realisztikus leírásából áll össze a jó Bartalis-vers. Amikor mégis költői képre bukkanunk nála, ebben is a mezőn dolgozó ember egy-egy vonásának finom megfigyelését ismerjük fel. Prózában elmondhatatlan gyöngédség, szeretet, élettapasztalat sűrűsödik egy-egy remek versszakban:

a száraz karót öleli,

s a száraz karó

egy évre megfiatalodik.

A népdalokban él ilyen természetességgel, ennyi spontán költőiséggel a földközeli ember világlátása. Ezt a közvetlenséget érvényesíti az emberi kapcsolatok ősi-patriarkális ábrázolásában is, 1914-ben ugyanúgy, mint 1957-ben.

Versforma tekintetében s nyelvi tisztaságában is hű maradt régi önmagához. A szép magyar versbeszédre kevés lírikusunktól idézhetünk olyan példákat, mint éppen tőle, s ezek között számos új költeményét. A Hajnali zene vagy a Zöld kertekbe egyúttal arra is bizonyíték, hogy a bartalisi szabadvers nem megmerevedett, egysíkú forma: a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Noha legtöbbjük nem írható fel szigorú ritmusképletben, igazán jó szabadversei {199.} mégsem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek is fegyelmezettebb rendbe szorítanak. Bartalis szabadvers-vívmányai kétségtelenül irodalomtörténeti jelentőségűek, hatásuk a magyar lírában letagadhatatlan még akkor is, ha az újabb költőnemzedékeknél a szabadvers gondolatilag bonyolultabb változatai kerültek előtérbe.

Kései költészetét, már a búcsú verseit Idő, ne fuss! (1965), Nyugtalanságok (1969) és Veresbegymadár (1973) című köteteiben olvashatjuk. Az, aki én voltam (1972) című önéletrajzi emlékezésében ifjúkorának élményeit, költői indulásának történetét dolgozta fel.