Szemlér Ferenc (1906–1978)

A két világháború között az értelmiségi baloldal költője; a Helikon "belső ellenzékétől", a transzilvanizmus elutasításától a Vásárhelyi Találkozó, majd a háború idején az antifasiszta állásfoglalás felé vezet az útja. Pályája kezdetétől "szociális költő"-ként tartja számon a bírálat; fiatalkori szabadverseiben is ott kiált az a lázongó, a környező világ szorítását a lélek drámájává élő indulat, melyet a harmincas évek derekától tudatos társadalomkritikává mélyít versben, esszében, publicisztikában. A csaknem negyvenéves költő 1944 után természetes és vágyott közegét találja meg a születő demokráciában, a szocializmus vonzáskörében.

Az elvek szintjén zökkenésmentes azonosulás az új renddel korántsem ilyen természetű változást eredményez költészetében. Szemlér korábban az élmények gondolattá szűrésével, önmaga és környezete elemzésével elsősorban költő és külvilág, költő és társadalom riasztó szembenállását tárta föl, s önformálása a kortól való egyre élesebb elhatárolódást jelent. 1944 történelmi fordulata ennek ellenkezőjét: költő és kora, költő és társadalma alapvető azonosulásának megfogalmazását kívánja tőle, amire lélekben kész, de amihez hiányzanak a megismerés gazdag és bonyolult, a személyiség gyökeréig nyúló élményei. Az újrakezdés pedig kialakult költői magatartásának és formai eredményeinek időleges feladásával jár. Versei a tömeggel, a néppel való azonosulást az önmagáról megfeledkező, a személyes érzést kollektív általánosságban föloldó pátosszal tolmácsolják. Kezdetben kísérletezik az új élmény elemző őszinteségű kifejezésével; az "osztályt cserélő" költő átéli a régi szálakat eltépő otthontalanság zajgását: "Mint kit családja kivetett, / kopogtatok és keresek" – sóhajtja a Vissza hozzád! 1945-ben, s talán a balos értetlenség éleszti az Életre-halálra (1945) keserű elszánását: "S mégsem lesz kéz, hogy visszalökne, / nincs olyan út, mely visszavisz. / Sorsom, lelkem hozzátok kötve, / tiétek vagyok mindörökre, / életre is, halálra is." Gondolat, ritmus- és rímképlet {200.} egyaránt Adyt (Küldöm a frigyládát) visszhangozza, a költői önérzet és önelemzés ilyetén fellobbanása azonban egyre kirívóbb a proletkult erősödő divatjából, melyhez Szemlér is alkalmazkodik. " ... sajnálj engem, kit oly nagyon / kínzott a fojtó fájdalom, / s ki mégis úgy tett, mint kinek / egy porcikája sem beteg" – a Nagybetegen (1952) e sorai költői önjellemzésként is elfogadhatók. Annyi kortársával együtt ő sem a fájdalmakat megidézve, mélyüket megjárva akar szembenézni-megküzdeni velük, hanem a róluk hallgató felszíni optimizmust véli egészséges költőerkölcsnek.

Évekig szinte kizárólag napihír aktualitású politikai verseket ír; értékükre jellemző, hogy öt esztendő (1948–1952) terméséből a teljes életművet bemutató, kétkötetes Versek (1967) mindössze kilenc költeményt tartalmaz, azokat is inkább csak az alkotói folyamatosság tanújaként. Ez a költőt eszmenépszerűsítővé személytelenítő magatartás elsősorban stílusán bosszulja meg magát: a gondolati árnyaltság, az egyéni asszociációk ékesszólást kerülő lírikusa általánosságokkal és patetikus költői dekorációkkal pótolja az ihletet, így lesz a csavarkulcs "csodák retesze"; az új ifjúság száján "szélként ragyog az ige", s az eke is "ragyogva moccan", amikor már "nem másnak földjébe szánt". 1953-tól kezd a lírai bensőség is visszalopózni verseibe: a táj, az anyanyelv és a kultúrhagyományok értéke, szépsége ihleti. Egy-egy pillanatképben (A népmulattató, Kis kacsa fürdik) a konkrét látvány pontos megidézése, a pátosztalan tömörség, s az a magától értetődő könnyedség, amellyel a banális, hétköznapian kopott látványokban megtalálja az emberien szépet, a valósággal állandó kapcsolatban álló gazdag érzelmi élet tükrét villantja meg. Mélyebb számvetésre, antidogmatikus önvizsgálatra csak 1956-ban kerül sor költészetében, amikor is elsősorban a szocialista fejlődést problémátlan folyamatként felfogó optimizmussal kell leszámolnia. "S bűnhődöm én, mert agyam ellen hittem én, / hogy pálmakert áll már a nád és sás helyén. / Nem a saját zeném susogtam. Másokét" – írja (Sokat botlottam), de az önvizsgálat pillanataiban arra is rá kell döbbennie, hogy a korszak tévedései nemcsak idegen gondolatot, tételeket sugalmaztak verseinek, hanem egész személyiségét átengedte hatásuknak.

Az elkövetkező években – egészen legfrissebb kötetéig – a természetélmény központi szerepet játszik költészetében. Szabó Lőrincével (akinek generációs társa) sok rokon vonást mutató lírája e tematikában teremti meg a maga "különbékéjét"; a költői világképének pillérét alkotó harmónia- és optimizmusigényt a közvetlenül politikus témáktól elzárja az ébredő szkepszis, és a természet példázat érvényű képeiben találja meg forrásait, melyekből szakadatlanul megújulni képes. A természetben elsősorban a vegetatív életerő példáit látja meg, mely föloldja a "végső kérdések" bonyolultságát az élet folyamatosságát biztosító helytállás és termékenység komoly örömében. E példa csitítja el a költőben a lélek válságát, a halálfélelmet: " ... míg íly koronát növeszt fel, / ily véghetetlenül, / miért {201.} is jusson még eszembe, / hogy a fa is kidűl? ..." (Juhar). A természeti jelenségek – rendszerint egy fa, cserje vagy virág – szépségtartalmát abban leli meg, hogy valamennyien nemük egészének, sőt magának az életnek a képviselői, ám hogy azok lehetnek, az egyedi szívósságuknak, a pusztulás erőin napról napra aratott gyötrelmes győzelmüknek köszönhető. Az "önmegvalósítás" így lesz egyben a közösség létének záloga, az élet személyes szépsége és kollektivitáshoz simuló áldozata pedig egyazon lét két – egymást kiegészítő – oldala. Az ebből leszűrt életbölcsesség legfontosabb eleme a realitásérzék, az érzésvilág fegyelmezett összehangolása a valóság törvényeivel. Pánik és ujjongás, csüggedés és talmi hit kísértéseiben a természet példája teremt belső egyensúlyt: "Ha fáj, / hogy ily szomorú táj / fölött barangolsz téveteg, / vigyázz: / a gyász / csak percet tart, nem éveket" (Múlékony ősz).

Formaművészete is e tematikában találja meg új lehetőségeit. Szűkszavú leírásai alig-alig tartalmaznak "költői alakzatokat", a jól kiválasztott valóságelemek, vagy egyszerűen a nyelvtani formák árulkodnak csak a képet életre hívó érzelemről. A Tövisperje leírása például higgadt részletezéssel méri föl a törékeny életet fenyegető viszontagságokat. Legjobb versei ezek: bennük nem példázatot mond és értelmez, hanem a szűkszavú kép egy magatartásforma belső feszültségét s egyben harmóniáját hirdeti, a leírásba bevitt mozgalmasság, a tárgyával azonosuló költői indulat erejével elsősorban expresszív hatásokat keresve. Legújabb verseiben a racionális alkatától sokáig idegen látomásos képek is fölbukkannak, az expresszív hatást fölfokozva; az őszi dér és a lombok rozsdaszíne az öregség, a halál és a halál előtti bölcs adakozás jelképében egyesíti az embert és a tájat (Dér és vér); a magányos fenyő a talajt markoló gyökerek s a szárnyas-lebegő ágak ellentétével a művészet szigorú hűségének és mindig szállani kész kalandjának jelképe lesz (Ugye ismered?). A valóságot fölmérő józanságnak s az egzaltált szenvedélynek épp ily tömör szintézisét adja néhány késői szerelmes verse is, élet és ifjúság múlását a belső érés, a szerelem misztériumát tudatosan átélő belső gazdagság értékével egyensúlyozva ki (Fekete csillag, Palack).

Természeti lírájának gondolat- és eszköztárát viszi át közéleti verseibe is. Az építés, a munka, a civilizációs vívmányok egyértelműen az emberiség roppant kollektív erejének, az emberi élet győztes hirdetésének jelképei e versekben (Változó vidék, A zenemű, Füst-köd, Ragyogj, mű!). De míg a természetről szóló versekben az egyszerű igazban megtalált bonyolult igazság, a vegetatív természetben megtalált emberi tartalom szolgál gondolati szépségekkel, ugyanez az emberi világra áttéve, fordítva, leegyszerűsítőleg hat: "Mezőket vetnek be, vad sziklabércet / robbantanak, atomgépet szerelnek. / És közben íme, meg-meghalnak olykor, / Kezük és lelkük csonkul ... / Ki is tud erről szólani? ... Hiszen / elvész a kis sikoly az óriás / népek vidáman törtető zajában" (A mindennapok lapályán). Ez a "sikoly" {202.} jobbára hiányozni fog későbbi verseiből is; az építés, a civilizáció, a modern társadalmi fejlődésnek a humánum hagyományával szembekerülő tendenciái, melyek oly alapvetően határozzák meg a Szemlér utáni nemzedék líráját, az ő költészetében alig hagynak nyomot.

Szemlér líráját szervesen egészíti ki sokszínű műfordítói munkássága, melynek tanulságai saját költészetét is állandóan gazdagítják. Irodalmunkban elsősorban ő képviseli azt a költőtípust, akinek a költészet a kultúra folyamatosságának bizonysága is.

Terjedelemben és értékben egyaránt jelentős szépprózai munkássága is. 1944 után írt regényeinek többsége ugyan az ötvenes évek irodalmi sematizmusának bélyegét viseli magán: az Augusztustól augusztusig (1963) című, a felszabadulást előkészítő illegális antifasiszta mozgalom krónikáját kínáló trilógiájából csak az első változatában még 1944 előtt írott Arkangyalok bukása képvisel töretlen művészi értéket, a másik két kötetre elsősorban az események és főképp az antifasiszta, illetve kommunista hősök elnagyolt, az epika élet- és embergazdagságáról lemondó ábrázolása jellemző. Fokozottan áll ez az államosításról, munkásság és értelmiség erkölcsi újjáformálódásáról szóló regényére, A földalatti erdőre (1950). Szemlér érett prózaművészetét először A hárompúpú hegy (1957) csillantja föl. A téma régi "szívügye" a szerzőnek, az első világháború előestéjének feszült időszakában a dalmát tengerparton töltött vakáció emléke, a regény egyik epizódjának szinte kidolgozott változatával együtt már 1939-es önéletrajzi jegyzeteiben felbukkan. A regény végső formájában tesz ugyan egy-két engedményt a sematizmusnak, saját emlékeit például egy, a hadikikötőben dolgozó székely asztalos fiára ruházza, ami egyrészt proletár- és úrigyerek egysíkú konfliktusait viszi a regénybe, másrészt a polgárfiú eredeti – s jól ismert – környezetének hiteles emlékrajzát iktatja ki a műből. Ahogy azonban a vadidegen világba csöppent gyerekszereplőt a távoli sziget képében megkísérti a végtelen vonzása, a Csontbarlang egyszerre rémítő és vonzó halálveszélye, s ahogy minderre ráborul a történelmi vihar gyermekörömöt elsötétítő fellege, az a lélekrajznak s a "hangulat-novellának" (mert műfajában a könyv elsősorban Thomas Mann vagy Leonhard Frank nagynovelláival tart rokonságot) a romániai magyar irodalomban egyedülálló remekévé teszi.

Ugyanez mondható el A mirigy esztendeje (1969) című történelmi regényéről; ebben már a szerkezet modern játéka (hőse, egy öreg falusi lelkész levélírás közben, emlékeiben éli újra az 1756-os brassói pestis-év eseményeit, felesége halálát, s azokat az élethelyzeteket, melyek népe és a hatalmasságok szolgálata közötti választásra kényszerítették) jelen és múlt, fiatalos hit és ambíció és öregkori halálra készülődés lélektanilag árnyalt s lírai színekben gazdag "áttűnéseit" teszi lehetővé; a levél dátuma, a Bessenyei felléptét jelentő "1772-dik esztendő" pedig ennek az öregségbe és magányba rokkanó, a halálra egy székely falu omladozó templomának, szegényes {203.} parókiájának stílszerű "díszletei" közt készülő életnek az értelmét is felvillantja: a nagy művet nem alkotó, de a maga népéért, nyelvéért és lelkiismereti szabadságáért szívósan helytálló értelmiségi erkölcs példája. E morálban s a befejezés szívszorítóan szép elmúlás-elégiájában mintha Szemlér természetlírájának legérettebb vívmányai transzponálódnának a regény formanyelvébe. Méltó folytatása A mirigy esztendeje a két háború közötti történelmi regényirodalomnak. Utolsó prózai műveiben (Személyes ügy 1975; Emlékezés egy süvölvényre, 1978) irodalmi pályájának emlékeit idézte.