Horváth Imre (1906–)

A húszas évek végén vidéki újságíróként induló, de már a harmincas években a lírai miniatűrök mesterének bizonyult Horváth Imre látványos állásfoglalások, számottevő közéleti szereplés nélkül is, versei révén a független művészi magatartás példája lett a romániai magyar irodalomban. Költővé érése a Korunk írói körének szellemi hatása alatt történik, de rendszeresen jelennek meg versei az Erdélyi Helikonban is: a Heinén, japán és kínai miniatűrökön, a Nyugat első és második nemzedékének költészetén iskolázott Horváth Imre-i líra humánuma nemcsak Gaál Gábor folyóirata számára jó ajánlólevél. Ez a kettős kötődés a világot s a költő szűkebb, magányos világát egyre inkább fenyegető fasiszta veszély erősödése idején vezet el ahhoz a lírai szintézishez, amely mindmáig a legjelentősebb Horváth Imre-versekkel gazdagítja a romániai magyar poézist.

Költői pályájának 1938–1939-cel kezdődő, legtermékenyebb szakasza azonban nem 1944-nél zárul. Két-három évvel a háború befejezése után a megrongált idegzetű költő változatlan vagy éppen fokozott szuggesztivitással idézi a félelem korát, a felborult erkölcsi értékrendet, menekülést keresve saját kétségei elől. A betegség elhatalmasodása nem jár együtt művészi alkotóerejének csökkenésével, ellenkezőleg, a költészetének jellegét meghatározó dialektika még élesebbé válik, az antitézisre építő versszerkesztés kristályosodását szemlélhetjük olyan műveiben, mint a Vérrel és korommal, a Kórházi versek, különösen pedig A sárga ház. A feladott remény nem monoton sorokban, szakaszokban, hanem szüntelen ellentétezéssel válik lírai remekléssé:

Fent a hegyen fénylik az idegosztály.

Tavasszal még te is ott fent napoztál –

S most, mint árnyék lebegsz a zártosztályon,

Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?

Ha a részek, az egyes négysorosok megmaradnak is a "sárga ház" motívumvilágánál – mint ahogy Horváth Imre korábbi versei a legköz-{204.}napibb természeti elemekre épültek –, ciklussá szervezve egyértelmű erkölcsi-politikai állásfoglalást fejeznek ki. Végső elemzésben antifasiszta költészet ez, hasonlóan Radnóti menekülő lírájához; a legszemélyesebb élmény közügyi jelentőségűvé válik, a magatartás etikai imperativusa s a magasrendű esztétikum révén.

Horváth Imre 1938 utáni humanista-antifasiszta versei 1945-től egy másfajta lírai vonulatban is folytatódnak. Az újságíróként, majd költőként állandó létbizonytalansággal küzdő, méltóságában sokszor megalázott ember ujjongó lelkesedésével, lendületével szólal meg már 1945-ben, hirdeti a tél legyőzését (Én, ki a telet legyőztem). Nemcsak hangulatában új ez a vers a Magános fehér orgona költőjétől, hanem eszközeiben is. A természetszimbolikához ezúttal is hű marad ugyan, a vers utolsó szakaszában azonban kilép a metaforák mögül, megjelenik költészetében a nagybetűs, forradalmas, győztes Nép. A gyémántosan csiszolt négysorosok tömegektől távol élő szerzője egyre inkább a közügyekre hangolódik, másképpen nézi a világot. A nagypiaci forgatagban s a fasizmus szégyenteljes emlékeit idézve nem elégszik meg a költői jelzéssel, a szűkszavú sűrítéssel, a leírás tárgyi-történelmi teljességére törekszik. Verseivel az aktív politikai harc szolgálatába áll, 1948-tól már-már régi versformáját feledtető gyorsasággal bontakozik ki alkalmi lírája. Az ő békeharcos és hazafias versei szerepelnek a leggyakrabban szavalatként, tömegdal-feldolgozásban, különböző ünnepi műsorokban. 1949-ben Gaál Gábor bevezetőjével megjelent verskötete címében is mutatja a változást, a közvetlen politikumra hangolódást: Amit az idő parancsol. Gaál Gábor ünnepli a "tyrtaiosi kérdések" előtérbe állítását s a közelebbi konkretizálást "annak az értelmi szemlélődésre hajlamos költőnek" a műveiben, aki korábban kerülte a "kimondás verbalizmusát"; az irodalompolitikus-szerkesztő egyértelmű fejlődésnek fogja fel, hogy a "jelek és szimbólumok" lírikusa "a maga sajátos két- és négysorosai 'medáliáiból', a maga pont terjedelmű külön világából kilépve a való világba, verssoraiban, strófáiban is megnő, mint ahogy minden megnő és kiizmosodik benne s minden elmosódott konkréttá lényegesül". A romániai magyar irodalom fejlődésének egy szakaszát jellemzik ezek a sorok, a "Lobogónk: Petőfi" (illetve Majakovszkij) jelszó sajátos gyakorlati megnyilatkozásaként.

Horváth Imre verseinek terjedelme valóban tetemesen megnő, a "csúcsot" a 215 soros balsesti riport tartja, ez azonban nem mérhető művészileg össze a Boldog levél két sorával. A szélesen hömpölygő, epikus jegyekkel teletűzdelt kifejezési forma valójában idegen marad számára, legfeljebb egy-egy ellentétező fordulat sejteti ezekben a poémákban a költőt. A Hősnél többek az egyetlen a nagyobb lélegzetű költeményei közül, amelyben a régi és az új (átmeneti, inkább a korra jellemző) sajátosságok művészi egységbe ötvöződnek. A szerző ebben a versében szélesebb politikai perspektívával térben és időben nagy területet fog át, de nem dobja el {205.} a másfél évtized alatt meghódított, sajátjává csiszolt költői formát. Amint Csehi Gyula megállapította: "Az epigrammatikus szerkesztésmód jellemzi az 1948-ban írott Hősnél többek című ódát, melynek szinte minden strófáját külön, lezárt, önmagában jelentős költeményként olvashatjuk." A mozaikmegoldást korábban s később is szívesen használta Horváth Imre, a Hősnél többek újdonsága azonban éppen az, hogy mégsem mozaik, nem négysorosok ciklusa, hanem azonos felépítésű versszakokból fejlődő, a kérdésként vagy állításként megfogalmazott tételeket a zárószakaszban ódaian összegező költemény, amely nem nélkülözi ugyan az ünnepélyességet, de ez nem a történelmi dialektika eltakarásában, hanem az ellentmondások tudatosításában jut kifejezésre. A múlt névtelen harcosainak állítva emlékművet, az erkölcsi példát mutatja fel, így figyelmeztet a helytállásra.

Több mint két évtized távlatából, az 1948–1949 és 1954 között született rímes publicisztika nem minősíthető teljesen haszontalan kitérőnek Horváth Imre pályáján. És nem csupán azért, mert ennek a szakasznak a terméséhez tartozik a Hősnél többek is. A társadalmi-politikai érdeklődés tágulása a későbbi években meghozta az eredményét a négysorosokban. Horváth Imre mai antitézisei lényeges társadalmi problémákra is rákérdeznek, ám a legjobbak közülük megőrzik régi miniatűrjeinek bensőséges líráját; nem állítják mereven szembe a közügyet a személyesen emberivel, megtalálják a feloldás lehetőségét, az új egységet:

... Félek, ha az elmúlást nem érzed,

azt sem látod, ami született!

Az öregedés, a betegség, az elmúlás kérdései, a fák, füvek, madarak is újra polgárjogot nyertek költészetében. Visszanyerte jogát a játékosság felnőtt- és gyermekverseiben (Szertelen ABC); újabb köteteiben a nyelvi játék ismét nemcsak a szójáték, hanem a dolgok, jelenségek lényegére villantó megfigyelés. Háromszázharminchárom aforizma (1969) és Virágok mestersége (1977) című köteteinek jó néhány darabja szintén ezt példázza, hol a gondolatnak csupán értelmileg megragadó rögzítésével, hol pedig hangulatilag, sőt a belső formaelemekkel is bizonyíthatóan verssé kerekedve. Horváth Imrének ezek az aforizmái a költészet határesetei. Mindenesetre gondolati-erkölcsi összegezései a "Janus-arcú órák"-nak (ahogy 1971-es kötetében a megélt időt nevezi), egy gazdag költői pályának, amely fölé a Horváth Imrétől kedvelt mottómegoldással írhatjuk: "A béke szobrát csak sebesült lelkű szobrász mintázhatja meg."