| A FELSZABADULÁS UTÁNI PRÓZAÍRÓ-NEMZEDÉK | TARTALOM | Szabó Gyula (1930–) |
Emberi-művészi pályájának alakulása pontosan, szakaszról szakaszra jelzi az elmúlt három évtized történelmét. Pusztakamaráson, kis mezőségi faluban született, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire. A "vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől" távol, már gyermekkorában találkozott e táj évszázados problémáival; parasztőseitől a föld szeretetét, a tartós emberi értékek tiszteletét örökölte, s ebben a vegyes – román és magyar – lakosságú faluban tanulta az együttélés törvényeit, a különböző nyelvet beszélők egymást megbecsülésének szükségességét. Éppígy sajátjának érzi az innen indult Kemény Zsigmond írói örökségét (tanulmányt is írt róla), mint nagyapjának, Sütő Mihálynak magyarul és románul mesélt történeteit. De a dac is az irodalom felé hajtotta: Arany János Toldiját olvasva döbbent rá arra a nyelvromlásra, amely a Mezőség falvainak nagy részét jellemzi. Innen az eltökélt szándék: szépen írni. A lehetőséget az önművelésre az enyedi kollégiumban kapta meg, a könyvtárban Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Veres Péter és Tamási Áron művei fogadták, tanárai mellett bennük jelöli meg nevelőit. A rendszeres tanulásra azonban nem sokáig jutott ideje; alig ötödikes gimnazista, amikor fölfedezik mint népi tehetséget, s Balogh Edgár Kolozsvárra hozza, a Világosságnak lesz szerkesztője. Innen töretlenül ível fel irodalompolitikai-politikai pályája, különböző lapok főszerkesztőségén át a képviselőségig.
Első novelláját Gaál Gábor közölte 1948-ban, az Utunkban. A Hajnali győzelem, amely a földosztás egy drámai pillanatát ragadja meg, mai szemmel is meglepően érett novella. Noha igaz az, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején keletkezett írásai szorosan kapcsolódnak a történelmi pillanathoz, túlzottnak kell minősítenünk az író 1959-es vallomását az Emberek indulnak (1953) és az Egy pakli dohány (1954) novelláiból összeállított válogatott kötet élén, amely a politikai időszerűség szempontjainak abszolutizálásával így summázza a régebbi termést: "egy könyv, amelyet az idő meghaladott." A földreform, az arisztokrácia és a kulákság elleni harc, az osztályharc éleződésének elmélete, az eddig elnyomottak előtt megnyíló távlatokon érzett öröm pillanata valóban a múlté, hat vagy tizenhat év alatt azonban nem avulhatott el az, ami ezekben a korai Sütő-novellákban az esztétikum szintjén nyilatkozott meg. A Móricz Zsigmond vágta csapáson, elsősorban a lírai s a lírai-drámai novellában Sütő András jelentőset alkotott, s olyan írásai, mint a Bogár Zsuzsika búcsúzik, az Egy csupor zsír, a Misi, a csillagos homlokú vagy az Egy pakli dohány éppen a helyi színek felragyogtatásával, a Tamásin iskolázott nyelvi ízek révén és nem utolsósorban éppen a történelmi pillanat hiteles ábrázolásának tulajdoníthatóan a magyar novellisztikában {263.} számontartásra érdemes. Mint ahogy emlékezetre méltó "az anekdota aranyvizében" fürdő jó néhány elbeszélése is, különösen "háromnegyedes eszű" meg "félrejáró" hőseinek bővérű humorral és meleg együttérzéssel vagy legalábbis megértéssel történő ábrázolása.
E műveinek sorából, de az egész korabeli romániai magyar prózából is kiemelkedik kisregénye, a Félrejáró Salamon (1956). Alapmotívumában – talán véletlenszerűen – ez a kisregény Móricz-motívumot őriz: Móricz Zsigmond apjának "tüzes gép"-je könnyen társítható Salamon András favágó motorjával, nemcsak abban, hogy mindkettő romlásba viszi gazdáját, hanem azáltal is, hogy a fúrás-faragás és gépszeretet kapcsán, a javíthatatlan vállalkozókedvben Móricz is, Sütő András is egy nyugtalan paraszttípust állít előtérbe. De ahogy Móricz Zsigmond esetében, Sütőnél is életrajzi vonatkozásról van szó, fölösleges tehát kölcsönzést keresnünk, annál kevésbé, mert míg Móricz az eset tragikumát emeli ki, Sütő – legalábbis a Félrejáró Salamonban – a derűsebb oldalát is megmutatja a történteknek, illetve történhetőknek. A kisregény Salamon Andrását, a kor adta lehetőségek szellemében, már nem a biztosító emberei juttatják romlásba, taszítják elkeseredésbe, hanem "az osztályharc éleződésének" gyakorlatát biztosító, hatalmukkal visszaélő figurák, illetve a nekik gyáván engedelmeskedők, akik ezt a törekvő, becsületes szegény embert hajlandók kuláknak minősíteni, majd a kollektív gazdaságból is kizárni. Sütő András a társadalomnak ismét igen fontos és jellemző problémáját ismerte fel és ábrázolta, s ezt akkor is értékelnünk kell, ha a figurák megválasztása s a viszonylag könnyed megoldás miatt az egész ügy helyi érdekűvé szűkül, szemben a valósággal, amelyet pontosabban, nagyobb teret engedve a tragikumnak, Sütő a legutóbbi, kifejezetten önéletrajzi jellegű könyvében írt meg. Salamon Andrásnak és környezetének, valamint a kornak a bemutatása azonban így is hiteles, jóllehet az írói ítélet szigora megoszlik a Patkós elvtársak s a Kerekes-féle elnökök, illetve a "félrejárók", a közösségtől külön utakat keresők között. Ez a hangsúlyeltolódás határozottan észlelhető A nyugalom bajnokában (1959), ahol a földosztásban egykor élenjárt s most a templomtorony órájának megjavításával törődő Lukács Dani, rokonszenves emberi vonásai ellenére, még egyértelműen megmosolyogni való.
A következő években Sütő András prózája elapadni látszik. Hosszú időn át alig-alig jelentkezik új elbeszéléssel, karcolattal – leginkább a publicisztikában van jelen –, de ha mégis, írásaiban csak a stílusszépségekre figyelhetünk fel, az író a jelenségek felszínén marad, legjobb esetben a múltba tér vissza (Zászlós Demeter ajándék-élete). A megtorpanást legvilágosabban színpadi művei, ezek a szocialista népszínművek mutatják. Több éves hallgatás után cáfolt rá a kétkedőkre: Anyám könnyű álmot ígér címen kiadott "naplójegyzeteivel" (1970).
{264.} A műfaji megjelölés vitatható, hiszen a világszerte érvényesülő gyakorlatot tartva szem előtt, Sütő András e művét regénynek nevezhetjük. A könyv keretét valóban az otthon, Pusztakamaráson, a szülői házban készített mai feljegyzések adják, ám ebbe a keretbe belefér a falu s általában a mezőségi, sőt a romániai falu utóbbi huszonöt éve, minden lényeges társadalmi s az emberek sorsában bekövetkező személyes változással együtt. Új Puszták népe született, amelyet azonban a Tamási prózájából ellesett, személyessé alakított líraiság leng be, noha a szerző nem adja fel a szociográfiai igényt. Ebben a könyvben a korábbi novellák és kisregények megmosolyogtató vagy szemöldököt összerántó anekdotái mögé látunk. Nem hiányoznak innen sem az anekdotává kerekedett történetek, nem tűnik el a behízelgően szép, költői képekben gazdag szöveg, de ellenpontos szerkesztésével az író különös feszültséget teremt: a dokumentumok (beadványok, levelek, 1952-es szemináriumszövegek, felszólalások) nyíltságával, pontosabban a groteszk ellentétezéssel világítja meg az anekdotákat, illetve a valóságot. Az Anyám könnyű álmot ígér látszólag laza szerkezete, lírai kapcsolódásai ellenére a romániai magyar irodalom újabb szakaszának legátfogóbb társadalmi regénye, amennyiben egy korszak lényegét sikerül kifejeznie. Ebbe a könyvbe egy tüneményes gyorsan felívelt írói pálya (igaz, inkább közvetett) rajza csakúgy belefér, mint a falusi változások, a szocialista mezőgazdaság sok-sok megoldandó kérdése, a törvénysértések, az "azért volt helyes, mert csináltuk"-szemlélet éles kritikája, valamint számtalan egyéni sors, az emberi kapcsolatok végtelen számú variánsa. Sütő nem tételes művet szerkeszt, a szó legteljesebb értelmében szépirodalmat ír, mégis pontosan tudja érzékeltetni a perspektívát, országosan és világviszonylatban is. Ez az igazi újdonsága könyvének: úgy szólni egy mezőségi falu legszemélyesebb dolgairól, hogy abban tükröződjék egy ország gondja, amely nem független a nagyvilágétól sem. Az író látókörébe – hasonlatainak tanúsága szerint – már nemcsak nagyapáinak meséi, hanem Salvador Dali művészete is belefér, mégis megmarad e táj elkötelezettjének. Már nem kábítják el ízek és illatok; amit apja nem nagy nyilvánosságnak szánt fogalmazására mond, azt az Anyám könnyű álmot ígér egészéről is elmondhatjuk: "Az a fajta próza, amelynek drámai erejét nem jelzők, hanem tények hordozzák."
Sütő pályájának új, e naplóregénnyel kezdődő szakaszát egészében a sajátos, nemzetiségi sorsból fakadó és az egyetemes, az általános emberi ötvöződése, magas szintű összhangja jellemzi. Most az esszé- és drámaíró évei következnek. Amint Tamási Áront ébresztő tanulmányában szembesíti a pólusokat, mai írásaiban az "ősi regionalizmus" és az "európai horizontok" találkozása új minőséget teremt. Először Rigó és apostol (1970) címmel összegyűjtött "úti tűnődéseiben" tudatosítja a nemegyszer szkizofrénnek mutatkozó helyzetet: "Pürkerecen több káprázat szükségeltetik a teljesítmény megítéléséhez", minthogy "Európa takarója alatt {265.} mindig is lábtól aludtunk". Az Istenek és falovacskákba foglalt "esszék és újabb úti tűnődések" (1973) még egyértelműbben fejezik ki – fogalmi szinten vagy széppróza igényű útirajzokban – elkötelezettségeszményét, a nemzeti-nemzetiségi tudatot erősítő, ébren tartó történelmi realizmusát. Valamennyi közül talán a Perzsák a legerőteljesebb írás, a történelemidézésből itt egyértelműen erkölcsi példázat lesz, a metafora múltat és jelent, közeli és távoli tájat, világot köt össze. Tamási-jellemzése saját prózájára is érvényes: "Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük: megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak mindenreggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészsége – az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán: hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve? " Ezek a mondatok már sejtetik Sütő András könyvnyi esszéjét az anyanyelv megőrzéséről (Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1977). Nagy hatású történelmi esszéivel csengenek össze történelmi drámái is, amelyek a romániai magyar drámairodalom fejlődésében kapnak nagy szerepet.
| A FELSZABADULÁS UTÁNI PRÓZAÍRÓ-NEMZEDÉK | TARTALOM | Szabó Gyula (1930–) |