Szabó Gyula (1930–)

Homoródalmáson született székely szegényparaszt szülőktől. 1954-ben tanári diplomát szerzett, s mindmáig Kolozsváron dolgozik szerkesztőként; csaknem minden témája szülőfalujában termett, fiatalkori élménye, a falu társadalmi szerkezetének, a paraszti életformának rohamos változása alakította ki azt a szociális érdeklődést és lelkiismeretet, mely munkáinak azóta is sajátja.

Első novelláiban – a magyar próza egészéhez hasonlóan – túlteng az anekdotikus elem. Hősei kissé Móra rokonszenvesen ravaszkás parasztfiguráival tartják a rokonságot, az új falu színeit képviselik a korszak történelmi optimizmusának megfelelően. A Napirendi pontban viszont már az érdekesebb valóság is szóhoz jut; a baloskodás áldozataként kuláknak minősített főszereplő története nemcsak bürokráciaellenes szatíratéma, felcsillan benne az a konok igazságkeresés is, mellyel az író eszmény és valóság, elvek és élet megfelelését kéri majd számon. Teljes tudatossággal a Gondos atyafiság című háromkötetes faluregényében jelentkezik ez az igazságkeresés (1955–1961). E mű mondott ellent először a romániai magyar próza sematikus faluképének. Tárgya szerint szövetkezetesítési regény, megtaláljuk benne e korabeli műfaj valamennyi szokványos kellékét, a kulákfondorlatokat, a középparaszt-ingadozást, a jószándékúan túlbuzgó falusi kommunistákat, s a marxi – lenini normákat megvédő funkcionáriust. Mindez azonban minőségileg új képletté áll össze ebben a regényében, amennyiben a politikai konfliktusok ugyancsak politikai megoldása helyett elsősorban a falusi forradalom emberi következményeit {266.} igyekszik számba venni. Amit az egykorú kritika elmarasztalóan vetett a fiatal író szemére, hogy az országos változásokat "székelylaki távlatból" szemléli, azt ma már dicsérő értelemben ismételhetjük meg: a politikai eseményeket szülőfaluja embersorsainak jó és balfordulásain méri le. A szövetkezetesítés megannyi balos túlzása, a belépések erőszakolása a Gondos atyafiság története szerint nemcsak könnyen jóvá tehető politikai hiba, hanem olyan emberi vétség, mely fiatalok boldogságát, emberek tisztességét teheti semmivé. A korszak történelmi változásainak igenlő rajzát átjárja a forradalom humánumeszményére való vitázó figyelmeztetés.

Ezt a humánumeszményt teljesíti ki a regény másik sematizmusellenes vonása, a politikai mozzanatoknál jóval terjedelmesebben ábrázolt szerelmi bonyodalom. Két nőalak köré szövődik; mindkettő az örök boldogságvágy, a boldogságért lázadni is tudó érzelmi erő megtestesítője. Ugyanakkor kettejük párhuzamos sorsa egymásnak ellentétes kiegészítője is. Szabó Julis, a regény legösszetettebb szereplője, a történet leginkább lázadó jelleme. Az anyagias, vagyonféltő nagygazda-életforma szorításából kitörve szabadon, emberi módon akar boldog lenni szerelmével, s ennek érdekében szembefordul mindennel és mindenkivel: a látszattisztességet adó konvenciókkal, a jómóddal, környezetével. Alakja drámai – már-már tragikus – színezetet kap, minthogy saját korábbi "tragikus vétségének" következményét szenvedi. Fiatalon engedett családja kényszerének, és szegény szeretője helyett nagygazdafiúhoz ment feleségül. Ebből az erkölcsi bukásból a felemelkedés útja csak a személyes boldogság elvesztésének katartikus szenvedésén keresztül vezethet. Az ő tragédiájával ellentétben, Gondos Eszti és Akácos Miska szerelme az érzelmi idillt, a líra egyszerűbb szépségét szólaltatja meg. Eszti lázadásának tartalma éppen a hűség, nemcsak választott párjához, hanem saját tisztaságához is; csak olyan boldogságra tart igényt, amelyet emelt fővel vállalhat az egész világ előtt. E két szerelmi történet – a kortárs kritika "alsószoknyakultuszt" emlegető értetlensége ellenére – szervesen egészíti ki a regény közéleti cselekményvonalát; egy új közösségi-közéleti erkölcs sürgetője volt.

A Gondos atyafiság realista eszközökkel felépített faluképe, társadalmi tablója egészében tehát az élet megszakítatlan, örök tartamú folyamatának s a történelmi aktualitásnak a szintézisét kínálja. A töretlen kompozíció, a különösen lírai hatásokban gazdag prózastílus, a helyzetek és szereplők jellemzésének epikus gazdagsága formai tekintetben is messze a faluirodalom átlaga fölé emelte a regényt, amelynek fogyatkozásai elsősorban a korszellem hatásából eredeztethetők. A tragikumra hangolt újabb elbeszélő irodalom mellett tűnik csak szembe a konfliktusok néhol könnyed feloldása; a mai romániai magyar próza szimbolikus telítettségéhez képest a csak ábrázoló részletek a tartalmi feszültség lankadását jelentik, annak a realizmust szűkkeblűen értelmező esztétikának a hatására, melynek be-{267.}folyásától Szabó Gyula sem maradt mentes. Mindezek azonban nem csorbítják a regény esztétikai összértéke mellett irodalomtörténeti érdemét: a Gondos atyafiság minden későbbi, a voluntarista szemléletet a valósággal kritikusan szembesítő irodalmi kísérlet előfutára volt, s felszabadító szerepet játszott a romániai magyar próza további fejlődésében.

Szabó Gyula írói szemlélete a Gondos atyafiságban megtalált úton bontakozik tovább. Szülőföldjéről írott riportjaiban (A szülőföld szimfóniája, 1961) elsősorban a történelem fordulatainak az emberi tudatban és érzelemvilágban felfedezhető tüneteit rögzíti, azokat az életforma- és gondolkodásbeli változásokat, melyeket a falu változott társadalmi élete érlelt. Az ötvenes években írott novellái közül épp e vonatkozásban emelkedik ki a Szőke Anna, mely úgyszólván Szabó Julis és Akácos Sanyi története palinódiájának fogható föl. A társadalmi megújhodás csak akkor lesz teljes, ha a múlt feldúlta emberi életek, vágyak a teljesedés távlatával újjáépíthetők, vallja az író, ám ez az egyes embert megváltó újjáépítés küzdelemre kényszerít, s nemcsak az ósdi előítéletekkel, hanem az egyént papiros-formák szerint megítélő dogmatikus felfogással is. A külső konfliktusok mellett az önvizsgálattá tudatosuló érzelmi dráma jelzi Szabó Gyula emberlátásának a valósággal lépést tartó korszerűsödését, melyet azonban a részletező elbeszélésmód, a leíró stílus nem mindig fejez ki egyenértékű módon.

Szemlélet és esztétikum korszerűsége Szerelmünk havában (1967) című kötetének novelláiban érik egyívásúvá. Nemcsak tematikus többlet ez a kötet pályáján, amennyiben városi embereket szerepeltető, városi témájú elbeszéléseket is tartalmaz, hanem régi témaköréhez is korszerűbb, a kezdeti realizmust új színekkel gazdagító írásmódot teremt. A kötet novellaremeklései közé tartozik a Sárgaszemű Jovánki balladásan tömör története, s e tömörségnek nemcsak az a nyitja, hogy cselekménnyé kerekítés helyett az író témájának kulcsmozzanataira szorítkozik, hanem az is, hogy a novella egészét átszövi az elbeszélteknek szorongató, jelképes-egyetemes jelentéseket adó szimbolika. A párbeszédek az "élethű" részletezés helyett a lírai mondanivalóra utaló gondolat- és érzésösszegzést szolgálják; a hős belső vívódása a már-már látomásba hajló, a hallucinatív elemeket a valósággal keverő emlékidézés képeiben teljesedik ki; az egyén drámája s a környezet, a külvilág konvencionalitása közötti idegenséget színszimbolika (a "sárgaszemű" Jovánki és a résztvevő "kék angyalszemek", a "tolakodó kékség" ellentéte) jelzi. Mindez Szabó Gyula formavilágának belső gazdagodását mutatja. Ez a rövid történetekbe érzéskomplexusokat, intellektuális fölismeréseket sűrítő jelképiség avatja a háború békekötést túlélő tragikumának megrázó példázatává a Mátyuska macskáját. A Gondos atyafiság parázsló erotikájának míves "átlényegítését" is megtaláljuk a Gyertya a hordón történetében; a képzelet játékából s a valóság ígéretéből szőtt érzékajzó szerelmi játék az ifjonti Én {268.} keresésének, az érett józanságot emberséggé teljesítő tisztaság-romantika visszabűvölésének kosztolányisan bravúros rajzába nő át. Az Úgy kacagott a banda az író prózájában nemegyszer bírált anekdotáról bizonyítja be, hogy formaként egyenértékű lehet bármely divatos elbeszélőmóddal. A vaskos tréfák sorozata azonban észrevétlenül vált át a feltétlen jóság és bizalom egyszerre szép és komikusan kiszolgáltatott voltának példázatába; a novellában fel-felharsanó kacagás mögül az egykori világát a kultúrhumánum magasából néző író komolysága, emberféltése sugárzik.

A novellák sorát ismét kísérletező jellegű mű zárja, a Húgom, Zsuzsika (1968), ez a lírai énregény, egy nyomorék lány szerelmének és csalódásának története. Rendhagyóan egyedi maga a téma: a szerelem, melynek átélői évekig nem látják, ismerik egymást, csak levélvallomásokból élesztgetik a másik vonásait s saját jövőt szépítő ábrándjaikat, eleve romantikus. E romantika azonban messzemenően metaforikus jelentések hordozója lesz: eszmény és valóság konfliktusának egy szűk életkörben, de nagy érzelmi mélységgel átélt példázatává. A regény helyenként túltengő érzelmessége ellenére az önfeladás ellen, az eszményi felé hajtó vágy megőrzése mellett tett írói tanúságtétel, s egyben annak a tragikus magánynak a tudatosítása, melyre a hétköznapokkal, a konformizmussal szakadatlanul megütköző teljességigény ítéli vállalóját. Az írói útkeresés, egyszersmind úttalálás jelzője a Gólya szállt a csűrre (1974) című kötet is, amely novellákat, emlékezéseket és vallomásokat, valamint egy kisregényt foglal magába. A visszatekintő író lírai módon, költői erővel idézi fel szülőfalujának életét.