Bajor Andor (1927–)

A korszak egyik legnépszerűbb prózaírója. Neve ugyanúgy a "humorista" szinonimája lett, mint korábban Karinthyé, mert akárcsak nagy elődje, ő sem veti meg a komikus műfajok népszerű változatait, a napilap-humoreszket, a pamfleteszközökkel frissített publicisztikát, a stílusparódiát; őrá is áll, hogy minden műfajt művel, kivéve az unalmasat. Olvasótábora a szó szoros értelmében nemzedékeket fog át: az intellektuális humor, a bölcseleti líra hatáseszközeinek bűvésze éppúgy elemében van, ha gyermekolvasóival kell együtt nevetnie vagy meghatódnia.

Pályáját lírai versekkel kezdte. E korszakából fordítói és a paródiaírói formaérzéke maradt meg, s érett novelláinak gazdag líraisága. Az ötvenes évek elején írott verses és prózai szatírái a "jelenség-szatíra" körébe tartoznak; egy-egy negatív (s összefüggéseiből kiragadva nem túlságosan jelentős) társadalmi jelenség, rendszerint a bürokrácia, a hivatali hatalmaskodás kinevettetése a tartalmuk, amit az optimista befejezés kerekít egésszé. E szokványtémákat Bajor bőven buzgó ötletei teszik olvasmányossá.

{269.} Nevét a Kerek perec (1957) című kötetben összegyűjtött paródiái tették igazán ismertté. Formájuk szerint alig különböznek a Karinthy által meghonosított műfajtól, néha közvetlen hatásokra is bukkanunk bennük, amilyen a Gondos atyafiság szerelmes évődéseit karikírozó szöveg hasonlósága Karinthy Sárarany-paródiájával. Java részükben azonban Bajor nem szorítkozik stílusmodorosságok kicsúfolására, a művekben megszólaló tartalmakat, írói magatartásformákat teszi nevetségessé. Sokszor ezért is nem "névre szóló" a paródiája, s a stílusutánzatba ezért szövi bele indulat diktálta ítéletét is. Az egyes írókról rajzolt irodalmi torzképeiben is a hamis tartalmakat leleplező szándék az uralkodó: a sematikus regények, az álforradalmi ódák képtelen fordulataiban egy olyan irodalomszemlélet válik nevetségessé, amely éppen sokat hirdetett feladatát, a valóság hű bemutatását, a költő őszinteségét tagadja meg. A szatirikus hang későbbi paródiáiban is fellelhető, ezekben azonban elsősorban a modernség divattüneteit veszi célba, a "szabad asszociációk" mögött a semmitmondást, a formabontás mögött a formátlanságot, a formakultúra hiányát.

Az ötvenes évek végére alakítja ki sajátos műfaját, a novellának olyan változatát, melyben esemény és emberábrázolás a humoreszk eszközeivel ötvöződik. Találunk közöttük klasszikus, csehovi jellegű szatirikus novellát (Miért evett Bodoni elvtárs vadasbélszínt zsemlegombóccal?), legtöbbjükben azonban a lírai-vallomásos hang az uralkodó. Bajor titka ezekben az írásokban lényegében minden szatirikuséval közös: felfedezi a kisembert, nemcsak kicsinységében, hanem emberségében. Swifttől Dickensen át Čapekig valamennyi szatíraíró ezt a hőstípust ábrázolja, az átlagembert, aki csak abban egyéniség, hogy ártatlanabb, hiszékenyebb, mint környezete, emiatt aztán a valóság rajta próbálja ki minden goromba fogását. Talán a Satöbbi című írásában (1956) lépteti föl először a hozzá kapcsolódó lírai mondanivalóval együtt. Végső fokon a korszellemmel csöppet sincs ellentétben a névtelenek, a tömegek kultusza, melyet sportversenyeken és operaelőadáson, tudományban és irodalomban a névsort záró szürke "satöbbi" jelez, ám a "satöbbik" tehetségét és kötelességtudását előadó lírai monológot átszövi a kisember balekségének a humort a keserűséggel elegyítő megrajzolása. A szatíra, a komikum itt a pozitív eseményt sebző lesz, hiszen aki szeretetre méltó, azt a kiszolgáltatottság fájdalmasan nevetséges helyzetbe hozza, aki gyűlöleletes, azt ereje megóvja tőle. Ez a szerkezettípus, ez a befejezés és a humornak ez a fájdalomba hajlítása ettől kezdve elbeszéléseinek állandó vonása.

Elbeszéléseiben az első személyes előadásmód elsősorban a közvetlen élményszerűséget szolgálja. A Főúr, írja a többihez című kötet (1967) kiemelkedő ciklusában, a Gyermeki ájtatosságban azonban már lírai többletfunkciókat kap. Az első személy itt már nemcsak tanúja a történteknek, hanem cselekvő – vagy többnyire szenvedő – szereplője. Az írások zömének témája gyerekemlék, s ahol nem, ott is a gyermekded naivitás az {270.} a közeg, melyen át a világ megszokott ferdeségei hirtelen fölfedeztetnek, s ésszerűtlennek minősülnek. Bajor hőse mindig máson sír és máson nevet, mint a többiek, néha a képtelenig csigázva az egyéni és a szokványos ellentétét, ám fel kell ismernünk: a világ a hős rendhagyó nézőpontjából is megítélhető. Szakadatlanul félreérti a világot, mert az önállóságához ragaszkodó értelem számára a konvencionalitás csakis érthetetlen és félreérthető lehet. A kritika Hašek Svejkjéhez is hasonlította ezt a magatartást, és ez igaz is, azzal a különbséggel, hogy Svejket együgyűségének páncélja óvja az értelmetlen világ bántásaitól, Bajor én-hősét azonban a felsőbbrendű értelem valósággal kiszolgáltatja nekik. A svejki félreértések az emberi kapcsolathiány fájdalmát fakasztják föl benne, s a megismerés a gondolat magányához, az irányító konvenciók híján maradt ember diszharmóniákkal szembenéző emberségének az állapotához vezet.

Formavilága mondanivalójának megfelelően sokrétű. A "félreértésekből" születő komikus helyzetek, a történetet átszövő szójátékok, a világ furcsaságain ámuldozó fordulatok a humoreszk eszköztárához tartoznak, a vidámsággal együtt járó fájdalom, a kiszolgáltatottság riadt élménye azonban a groteszknek a hangulatát viszi sokszor e humorba; az élet tisztaságát, a magány feloldását sóvárgó monológbetétek líraiságukkal hatnak, a leleplezett valóságot értelmező kitérők, csattanók pedig a novellák intellektuális mozzanatát jelentik. Írásművészetének és írói népszerűségének titka, hogy mindez inkább a gazdagság, mint a bonyolultság látszatát kelti: minden olvasó, igényétől és műveltségi fokától függetlenül, megtalálja a neki szólót írásaiban, ahogy Bajor humorista anyanyelve, a könny és a nevetés, a derű és a fájdalom, mindnyájunk közös emberi anyanyelve.