BEVEZETÉS

Ez az áttekintés nem foglalkozik a magyar politikai emigráció történetével – amelynek 1944-től 1964-ig tartó fejezetét Nagy Kázmér felvázolta Elveszett alkotmány (München 1974) című nagy sajtóvihart kavaró könyvében –, sem pedig a nyugati magyar diaszpóra 1945 előtti irodalmával, a mai nyugati magyar irodalom előtörténetével. "A magyar tömegeknek Amerikába való kivándorlása a múlt század hetvenes éveiben indult. A századforduló táján hirtelen erőre kapott, a XX. század első tizedében pedig évről évre százezer főnyi népcsoportokat mozdított ki" az ország határai közül – írja Nagy Iván Öt világrész magyarsága (1935) című könyvében. Ez a gazdasági kivándorlás, számszerűleg sokkal kisebb mértékben, folytatódott a két világháború közötti időben is, az új hazát, megélhetést keresők az Egyesült Államokon kívül Kanadában, Dél-Amerikában és Nyugat-Európa országaiban települtek meg. A gazdasági kényszerből kivándoroltakat 1919 után a kommunista és baloldali politikai emigránsok követték, később hozzájuk csatlakoztak a faji megkülönböztetés elől menekülők, az új otthont kereső értelmiségiek, tudósok, művészek, írók csoportjai. Az 1919 és 1944 közötti irodalmi emigráció óriási távolságokban szóródott szét a világon, Moszkvától Mexikóig. Az írók egy része a környező államokban telepedett le, és Bécsben, Prágában, Újvidéken talált befogadó környezetre, többen Berlinben, Párizsban, Londonban és Amerikában próbáltak gyökeret verni; a kommunista emigráció Moszkvában gyűlt össze. 1944-et megelőzően is beszélhetünk emigránsok, kivándoroltak magyar irodalmáról mint külön, önálló szervezetről, mivel eddig az időpontig is jelentek meg külföldön magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek. Erről az időszakról szólva azonban különbséget kell tennünk elszigetelt, egyéni kezdeményezések, művelődéstörténeti dokumentumok és irodalomszámba vehető alkotások között. Az amerikai magyarok kintlétük hosszú évtizedei során számos társaságot, egyletet alapítottak, színvonalas irodalomra azonban nem futotta erejükből. Amerikában már a múlt század második felétől rendszeresen napvilágot láttak újságok és egyéb kiadványok, ezek sorából egynémelyik hosszú évtizedeken át fennállott. A sajtó hasábjain föltűntek költők és prózaírók, néhányuk nevét (Pólya László, Tarnócy Árpád, Kemény György, Szegedy {324.} László, Muzslay József, Varga József, Olexo Endre) legfeljebb a kegyelet említheti föl, irodalomtörténetileg érdemeset nem alkottak, csupán szociológiai dokumentumokat hagytak ránk az óhazai emlékekről, az újvilági tapasztalatokról, a munkássá lett föld nélküli magyar parasztok gyökértelen életéről. A versek és novellák a beilleszkedés nehézségeiről, az anyagi küszködésről, a helyet nem találásról és az elhagyott hazához való ragaszkodásról szóltak, a riport-naturalizmus és az elvágyódó érzelmesség stílusában. Az amerikai magyar lapokat is csupán a sajtótörténet tarthatja számon, az irodalomtörténet számára még a legigényesebben szerkesztett újságok is legfeljebb adatokat és adalékokat nyújthatnak. A két háború között csak Reményi József emelkedett szerteágazó munkásságával írói szintre. Egyetemi tanár, műfordító és mindenes író volt egy személyben, a magyar irodalom népszerűsítője, ám szépírói művei – mint Babits írta egyik verseskötetéről – "az elfeledhetetlen magyar kultúrának" üzenetei, "szellemének gyökerei nem tudtak meleg, tápláló talajt fogni az új hazában".

A két háború közötti emigráció több rétegre bomlott. A forradalom bukása után külföldre kényszerült írók egyik csoportja néhány éves kinttartózkodás után hazatért, de sokan, különböző országokban egy vagy több évtizedet töltöttek távol a hazai irodalomtól. A bécsi, párizsi, berlini, moszkvai csoportokra egyaránt az volt a jellemző, hogy sok tekintetben az otthonitól eltérő úton jártak, és akarták vagy sem, nagyrészt külön magyar irodalmat csináltak. Főként a moszkvai emigrációról mondható el, hogy lapjai, kiadói, szervezetei révén önállóságra tett szert, átmenetileg kiszakadt a magyar irodalom köreiből, de aztán személy szerint ki előbb, ki később, többen visszataláltak ahhoz a világhoz, melytől igazában nem akartak végleg eltávolodni. Természetesen nem a szubjektív kötöttség foka, az elszakadás vagy nem elszakadás közti választás avat az anyanemzet irodalmától külön fejlődő irodalmi szórványt autonóm létű irodalommá. A szocialista emigráció irodalmi mozgalmaiban megvolt a különfejlődés csírája, de nem azért lehetett meg, mert politikai ellenzékbe vonultak, és tagjaik szakítottak az ellenforradalmi Magyarországgal. Ahhoz, hogy önálló törvényszerűségekhez igazodó irodalom létrejöhessen, a hazaival szembeni kritikai, opponáló magatartás és indulat nem elegendő. Huzamos történet, önállóan fejlődő intézményrendszer, az alkotók nagyobb létszámú együttese, az autonómiát kifejező irodalmi tudat, mindenekfölött pedig művek sora fejleszthet ki az anyanemzettől távol önálló irodalmat. A szovjetunióbeli magyar emigráció irodalma megindult a különfejlődés eme útján. Lukács György, Révai József, Mácza János, Illés Béla, Gábor Andor, Lányi Sarolta, Barta Sándor, Karikás Frigyes, Lengyel József és mások ez időbeli munkásságát külön fejezetként tárgyalja az irodalomtörténet. A szovjet emigráció tevékenységét úgy foghatjuk fel, hogy íróik Magyarországtól távol megalkották az otthoni magyar {325.} irodalom egyik hiányzó irányzatát, de nem hoztak létre egyszersmind teljesen különálló magyar irodalmat, ami nem rajtuk múlt: közbeszólt a történelem fordulata. Helyzetük annyiban volt sajátos, hogy kiépült intézményhálózat várta őket: kiadók, folyóiratok és műfordítók álltak rendelkezésükre; élvezték az állami mecenatúra támogatását, s egyik fő törekvésük az volt, hogy egy meglevő irodalmi eszmerendszert minél tökéletesebben elsajátítsanak és anyanyelvükhöz hangoljanak. Nem kevésbé fontos a nyugati országokban megtelepült és a moszkvaival kapcsolatokat ápoló baloldali emigráns írók tevékenysége. E csoportok írói csatlakoztak a befogadó ország baloldali szervezeteihez, folyóirataihoz; saját alapítású kiadványaik közül az avantgarde folyóiratok emelkedtek legnagyobb jelentőségre, elsősorban Kassák MA című lapja, amely 1925-ig tartotta fenn magát. A bécsi, párizsi emigránsok közül 1926 táján többen hazaköltöztek; a kint maradottak nem hagytak fel az írással, könyveket adtak ki, műveik abba az irányzatba sorolhatók, amelyikről az előbb már szóltunk.

A kivándorló, száműzetésbe vonuló írók másik nagyobb csoportjának tagjai a húszas évek elejétől kezdve hagyták el az országot, de zömmel a harmincas években települtek át főként az Egyesült Államokba, Latin-Amerikába és Angliába. Ezek az írók egyszemélyes emigránsok voltak, s nem állt szándékukban, hogy külföldi tartózkodási helyükön emigráns magyar irodalmat alapítsanak, ehelyett igyekeztek a befogadó országban állást vállalni, polgári pályára lépni vagy lehetőségeik szerint írói tevékenységet folytatni. Jászi Oszkár Amerikában, Rónai Pál Rio de Janeiróban, az országból 1943-ban távozó Kerényi Károly Svájcban, Sivirsky Antal Hollandiában lett egyetemi tanár, Lénárd Sándor orvosi hivatásának gyakorlása mellett foglalkozott írással, Bús-Fekete László, Lengyel Menyhért, Vadnay László részint filmírással tartotta fenn magát, Körmendy Ferenc a BBC-nél helyezkedett el, Ignotus cikkeket írt (s elnyerte New York város irodalmi nagydíját), Molnár Ferenc mint nemzetközi hírű drámaíró színdarabjaiból élt, Dormándi László a francia irodalmi életben vívott ki helyet magának, Mikes György Angliában lett népszerű humorista. 1938-ban hagyta el az országot a Szép Szó egyik alapítója, Hatvany Bertalan. Közülük többen nyelvet is váltottak, idegen nyelven írták és publikálták műveiket (Dormándi László, Megyeri Sári, Rónai Pál), néhányan kétnyelvűekké lettek (Tábori Pál). Akadtak soraikban írók, akikről lekopott a magyar származás, s a nemzetközi irodalmi életben szereztek maguknak nevet (Arthur Koestler, Hans Habe).

1944-ben az emigrációs irodalomnak új fejezete kezdődött. Baloldali képviselői megkezdték hazatérésüket keletről-nyugatról, a jobboldaliak elindultak nyugatra. Ám ennek az új fejezetnek a történetét nemcsak ők, sőt igazában nem ők írták, hanem rajtuk kívül még sokan mások, az országot 1946–1948-ban és 1956-ban elhagyó írók, írójelöltek. Az ő {326.} munkájuk ad alapot ahhoz, hogy külön tárgyaljuk a nyugati magyar irodalom történetét.

Vázlatunk a nyugati magyar irodalom történetét 1944–1945-től tekinti át, meg sem kísérelve a filológiai teljességet – ami elérhetetlen is lenne –, arra törekedhettünk csupán, hogy e messze szakadt irodalomról a legfontosabb tudnivalókat és három évtizedes útjának főbb sajátosságait rögzítsük. Tárgyalási módunk eltér a Kézikönyv többi fejezetének szerkezeti rendjétől, ezt a szabálytalanságot a tárgy föltáratlansága, nehezen megközelíthető volta magyarázza.

Nem alakult még ki a szóhasználat egységes gyakorlata, hogyan jelöljük a határon túli, de nem a környező országokban élő magyar irodalmat; a fogalomhasználat pedig nem tekinthető formális, külsőleges dolognak, a különféle elnevezések más és másfajta jelentéstartalmat és előzetes ítéletet rejtenek magukban. Kinti, külföldi, határon túli – ezek a jelölések azért nem felelnek meg a célnak, mert általános tartalmúak, nemcsak arra vonatkoznak, amit kifejezniök kellene, egyetemlegesen vonatkoznak a nem magyarországi magyar irodalmakra, így a szomszéd államokbeliekre is. Az emigráns jelző politikai minősítést és megkülönböztetést tartalmaz, a különállást és a szembenállást hangsúlyozza, azonban csak a nyugati irodalom első egy-másfél évtizedére talál ez a fogalom, a hatvanas évektől kezdve fokozatosan érvényét vesztette. Ha személy szerint néhányan, vagy akár társadalmi-politikai csoportosulások ma is ezt a fogalmat tekintik saját működésük pontos kifejezőjének, a "kinti" irodalom egészét ezzel a szóval már nem jellemezhetjük, jelentéstartalma elavult. Ugyanezt mondhatjuk a disszidens kifejezésről is. Czigány Lóránt szerint "jelentését 1945–1952 között vette fel, éppen azért, hogy bizonyos személyek az emigránsoktól megkülönböződjenek", amihez hozzátehetjük, hogy ez a jelentés 1956 után kibővült, s rávetült mindazokra az írókra is, akik ekkor hagyták el az országot. A napi fogalomhasználat nem tett különbséget emigráns és disszidens között, gyakran szinonimaként szerepelt a két jelző, s nemegyszer súlyos félreértést okozott pejoratív mellékzöngéivel. A diaszpóra-irodalom megnevezés szoros kapcsolatot föltételezne a szétszórtan élő magyar, magyar származású, magyar anyanyelvű népcsoport és az irodalom létezése között. Ebben a fogalomalkotásban az írói és irodalmi tudat kap nagy hangsúlyt, és azt sugallja, hogy a kinti irodalom a diaszpóra-magyarság képviselete, kifejezője, intézménye, mintegy annak a sorsát, törekvéseit, eszméit hordozza. Ez a képviselet részben, és bizonyos irodalmi csoportokra gondolva, meglevő igény, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. A magyarsághoz tartozás tudata erősen él mind az amerikai kontinensen, mind pedig a nyugat-európai mozgalmak, szervezetek, folyóiratok törekvéseiben. De az etnikai érdekképviselet morálja és étosza nem terjeszthető ki minden jelentős mozgalomra, nemzedékre és írói munkásságra; sokak írói tevékenységében nem kap különösebb nyoma-{327.}tékot a diaszpóra-tudat; az írók művei nem a szórványok életéhez, sorsához kötődnek, hanem a magyar irodalomhoz, annak múltjához, hagyományaihoz, s különböző hangsúlyokkal Magyarországhoz, a befogadó ország kultúrájához, irodalmi mozgalmaihoz. Érdekesen beszél erről Kibédi Varga Áron és Cs. Szabó László a Nyugati magyar irodalom című tanulmánykötetben. "A nyugati magyar irodalom nemcsak részben, hanem teljesen egy idegen nyelvű és idegen kulturális hagyományokra épült társadalmi közegben kénytelen élni" – írja Kibédi Varga. "Ezt az irodalmat kizárólag az idegenbe települt magyar olvasók közönye fojthatja meg. Mert végső fokon erkölcsileg a diaszpóra kellene, hogy eltartó legyen. Aki a Tórát megőrzi. S a mi Tóránk, ahogy sok év előtt s azóta is többször írtam, Arany János" – mondja Cs. Szabó, akinek szavaiból árad a panasz és keserűség, ha a nyugati magyar olvasókról kell szót ejtenie. A diaszpóra-irodalom elnevezésben akaratlan szűkítés és szerepcsökkentés rejlik.

A nyugati magyar irodalom elnevezést sem tarthatjuk teljesen kielégítőnek, de jobb szó híján mégis ezt a jelzős összetételt kell gyűjtőfogalomként elfogadnunk, mert a pusztán földrajzi betájolással legalább azt világossá tesszük, hogy nem a szomszédos szocialista országok magyar irodalmáról van szó, s ezáltal félreérthetetlenül megkülönböztethetjük egymástól a határon kívüli magyar irodalmakat. A "nyugati" jelző talán nem sugallja azt, hogy a magyarországi vele szemben "keleti", elsősorban azt fejezi ki, hogy a hazaitól nyugatra menve található, bár ha egészen pontosak akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy a nyugati és a tengerentúli irodalmat jelöljük ezzel az egyetlen szóval. De úgy hisszük, ez a földrajzi pontoskodás már terminológiai szőrszálhasogatás lenne, a fogalom megrögzült, nincs körülötte félreértés, és elég tág keretet nyújt ahhoz, hogy a különböző irányzatok egyaránt beleférjenek, semleges voltánál fogva hiányzik belőle a kirekesztő jelentésárnyalat. A hollandiai Mikes Kelemen Kör is Nyugati magyar irodalom (Amszterdam 1976) címen adta ki egyik tanulmánykötetét.