AZ IRODALMI ÉLET

FEJEZETEK

A szomszédos szocialista országok írója többszörös kötöttségben él és dolgozik, s a kötöttségek hálózatában az anyanyelv és mindaz, amit az anyanyelvi kultúra hordoz és jelent, egyik legfőbb, de nem egyetlen meghatározója munkájának. Biztonságát, írói szereptudatának magától értetődőségét és szilárdságát végül mégiscsak az adja meg, hogy otthon él, és az írásért, az anyanyelvi önkifejezésért, a nyelvi hűségért nem kell szinte naponta megküzdenie. Műve beleszövődik a hagyományokkal átitatott és összefüggő területen élő magyar nyelvű közösség történetébe és kultúrájába, s ilyenformán mint a kulturális élet hasznos tagja, folyamatosan {328.} visszaigazolt munkát végezhet. A kisebbségi irodalomból nemzetiségi irodalommá átfejlődés számos külső és belső nehézséggel járhat együtt, s az önálló nemzetiségi irodalom megteremtése hosszú folyamat eredménye lehet, amely az egyéni alkotómunka köreit sem hagyja érintetlenül. De ha hosszabb ideig tartó küzdelmek, visszaesések, időleges elhallgatások árán is, a nemzetiségi irodalom biztos jövőbe tekinthet. Etnikai közösség jelenlétére építve, s az állami támogatással életre hívott intézmények előnyeivel gazdálkodva a szomszéd államok magyar írója olvasók, kiadók és folyóiratok ösztönző hatását érezheti maga körül. Olvasói és kritikai visszhangra számíthat, műveivel nem kell házalnia, publikálási gondjai, legalábbis nagyobb távlatokban, nincsenek; egyszóval, természetes közegében tevékenykedhet.

Merőben más a helyzete a Nyugaton élő magyar írónak. A különbség főként azon mérhető, hogy az ottani magyar író idegen, nem magyar közegben, hanem befogadó országban alkot, amelynek számára teljesen közömbös, hogy egyik állampolgára ismeretlen nyelven miket ró a papírlapokra. A nyugati országok magyar írója diaszpórában él, távol az anyanyelvi közösségtől, mint ahogy szétszórtan, szerte a nagyvilágban oszlik meg az az 1,2-1,5 millió lélekszámúra becsülhető kivándorolt, menekült, emigrált, disszidált szórvány-magyarság, mely a század elejétől, közelebbről az elmúlt harmincöt esztendőben hagyta el az országot. A nagyvilág távoli pontjain megtelepedett és nyelvhez kötött írók csak kivételesen érezhetik műveik körül azt a hangvisszaverő közeget, mely az írói munka talán legfőbb, de mindenképpen természetes elégtétele, ösztönzője és serkentője.

Csonka irodalom ez, valamit mindig hiányolni kénytelen, még akkor is, ha a magányos írói létezésből eredő kétségeket és szorongásokat sikerült az írónak magában legyőznie. A diaszpóra sokkal lazább, szétesőbb talajt építhet az írói munka alá, mint az etnikailag zárt tömbben elhelyezkedő nemzetiség, amely történelmi múltjával, intézményhálózatával, kiadói és szerkesztői gyakorlatával a történeti folyamatosság és az olvasói megrendelés előnyét biztosítja a szellemi emberek számára. A diaszpóra írója legtöbbször magányosságra kárhoztatva dolgozik a világ különböző tájain, és az irodalmi-írói összetartozás tudatát konferenciák, társaskörök, tanulmányi hetek, irodalmi estek, előadó körutak ritka alkalmai és a bizonytalan publikálási lehetőségek tarthatják ébren. Újra meg újra meg kell küzdenie az írói munkához nélkülözhetetlen hitért és önbizalomért. A külföldön élő magyar író munkavállalásaival, polgári foglalkozásával hozzáépülhet a befogadó idegen ország társadalmához; íróként viszont társadalmon kívüli jelenség, néma falak között mormolja a számára oly fontos igéket. Idegen közegben kell az anyanyelvhez, az irodalomhoz fűződő hűségéről tanúskodnia, ami gyakran nyomasztó teherként nehezedik rá, és nemegyszer elhallgatást, befulladást eredményez. Szerencsés, {329.} ám meglehetősen ritka, aki vállalni tudja a kétnyelvűséget és műveit a befogadó ország nyelvén is megjelentetheti, vagy aki a mostoha körülmények ellenére munkakedvét töretlenül megőrzi. Író és olvasó között szakadozott, hézagos kapcsolat létesülhet, s mivel a közvetítő intézmények – kiadók, szerkesztőségek, egyesületek – nem mindig biztosítják az értékek kiválasztását, a műkedvelő vagy a politikai szenzációkat hajszoló emigráns néha könnyebben érvényesül, mint a szellemi függetlenségére, munkája színvonalára kényes alkotó.

A nyugati magyar írót nem veszi körül az a látható és láthatatlan jelenség, amit irodalmi életnek nevezünk. "Magyar irodalmi élet a teljes szétszórtságban természetesen nincs és nem lesz. Ahhoz nemzeti főváros, más szóval szellemi központ, amihez viszont egy olvasó nép, kizárólag a nép hátvédje kellene" – írta Cs. Szabó László a Mikes Kelemen Kör 1975-ös tanulmányi napjairól készült beszámolójában. Nemcsak az olvasói érdeklődés gyér, a kritikai visszhang is ritka és nemegyszer megbízhatatlan: botcsinálta kritikusok méltatnak önjelölt írókat. Mindennek hátrányait elsősorban azok szenvedik meg, akik valóban írók, fontos munkát végeznek, jó könyveket adnak ki, és joggal várhatnák el az olvasói megbecsülést és a kritikai számontartást. Az irodalmi élet hiánya, a magára hagyottság, a társtalanság egyformán sújtja a jó és a rossz írót, s mivel a kritika sem következetesen különbözteti meg az értékes és értéktelen irodalmat, az igazi írónak óriási erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy felszínen tartsa magát, és ne mondjon le a publikálás fényűzéséről. "A jelentéktelen külföldi magyar könyvkiadás és csekély számú irodalmi lap és folyóirat évről évre húzza, toldozza életét, ráadásul pénzünkbe kerül az, amiért pénz járna, tiszteletdíj. A postát, papírt, gépelést egyéb keresetünkből fedezzük, ha csökken a kereset, csökken az összeg, amit a magyar irodalomra fordíthat az – író! [...] Nemcsak atomizálódott a világgá szórt magyar író és olvasó kapcsolata külföldön, az is lehangoló, hogy épp ott van legtöbb súlya a műkedvelésnek, ahol legnagyobb az anyagi segítőkészség" – mondta Cs. Szabó László a Peéry Rezsővel folytatott beszélgetésben (Műhely a Mewsban). A nyugati magyar irodalomban az értékek kiválasztása részint a hallgatás révén történik: az igényes folyóiratok elvétve sem írnak gyönge művekről, dilettáns kiadványokról, a kevés erőt arra összpontosítják, hogy olvasóikat az érdemes művekről tájékoztassák. Sokan fölpanaszolják a rendszeres kritikai visszhang hiányát, Karátson Endre például ezt mondta a nyugati magyar irodalomról szóló beszélgetésben: a "rendszeres irodalmi tevékenységhez mindenképpen tudnom kellene, milyen magyar író vagyok [...], de semmiféle végleges, megnyugtató, eligazító társadalmi visszhang hozzám el nem jutott [...], a társadalmi befogadó dimenzió hiányzik." Külön súlyos teher az írón az is, hogy könyvet saját erőből nyomathat ki, megtakarított pénzét kell nyomdaköltségre áldoznia, cikkeiért, közleményeiért a folyóiratoktól honorá-{330.} riumot nem kap, s a terjesztést is neki magának kell végeznie. A könyvek példányszáma alacsony, átlag 500 és 1000 példány között mozog, nem ritka a 100–300 példány sem, és tudunk arról is, hogy sokszorosított verseskötet tíz példányban jelent meg az Egyesült Államokban. Akadnak persze kivételek is, egyetlen példát említve: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadványai közül a legkisebbek is ezer feletti példányszámban látnak napvilágot. Kevés író éri el, hogy művét idegen nyelvre vagy nyelvekre fordítsák le, s még kevesebben, hogy a sikert magas példányszám jelezze, vagy az, hogy ugyanattól az írótól több könyvet is megjelentetnek a külföldi kiadók. A fordítások számát és a példányszámokat tekintve Márai Sándor, Molnár Ferenc, Vaszary Gábor, Zilahy Lajos nevezhető a legsikeresebb nyugati magyar írónak.

Az irodalmi élet természetes közegét, élénk jelenvalóságát, a művekre visszhangzás közvetlen formáit a társaságok és a folyóiratok működése helyettesíti, a személyes kapcsolattartás folyamatosságát a társas összejövetelek, tanulmányi hetek ritkán ismétlődő alkalmai tartják fenn, s mint Kazinczy korában, a levelezés kap óriási fontosságot. Mindez nem kevés és nem lebecsülendő, a nyugati magyar író mégis jobbára írói magányban él, művéről kevés visszhang érkezik hozzá. Meg kell szoknia az olvasói "megrendelés" és visszajelzés hiányát. Nem a szellemi erő kevés, hanem az eltartó bázis gyönge, és a diaszpóra lélekszámához képest módfelett mérsékelt az olvasói érdeklődés. Ilyen körülmények között kivételes jelentőségre tesznek szert a társaságok és az írói csoportosulások. A "nyugati magyar írónak nincs más közönsége, mint a kevés folyóirat és a kevés értelmiségi kör – írja Borbándi Gyula az Írók, folyóiratok, értelmiségi körök című cikkében, amely Az embernek próbája című emlékkönyvben jelent meg. – A folyóiratok adnak lehetőséget a gyakoribb megszólalásra, a kiadók [...] a hosszabb és jelentősebb munkák megjelentetésére [...], az értelmiségi körök pedig a potenciális olvasókat és a potenciális visszhangot szolgáltatják.'"