AZ IRODALMI TUDAT VÁLTOZÁSAI

A nyugati magyar irodalom 1945-ben emigráns irodalomként kezdte el történetét. Akik 1945-ben és az utána jövő években hagyták el az országot, nem kivándoroltak, hanem száműzetésbe vonultak, vagy azért, mert az összeomlott régi világ polgári és katonai vezető rétegéhez tartoztak, vagy azért, mert a társadalmi átalakulás irányával nem akartak azonosulni, szűknek érezték maguk körül a világot, és nem kívántak belőle részt vállalni. Az emigráns irodalmat a negyvenes és ötvenes években, annak ellenére, hogy élesen elváló csoportokra tagolódott, egységben tartotta a hazai fejleményekkel szembenállás tudata. Ez az irodalom hidegháborús légkörben született, ami esztendőkre meghatározta tájékozódását, hangnemét és önszemléletét. Magyar László Bujdosó szellem – bujdosó irodalom című összefoglalójában, amely a dél-amerikai Magyar Hírlap 1953-as évkönyvében jelent meg, leírta azt, hogy "a magyar emigrációs irodalom ma már egyet jelent a magyar irodalommal". Tóth László A Janus-arcú jelenkori magyar irodalom (Róma 1955) című tanulmányában még tovább ment, amidőn kijelentette, hogy "a magyar etnikum irodalmának súlypontja az emigrációs irodalomra tevődött át". Megállapításához hozzáfűzte azt is, hogy ez az irodalom még nagyobb arányokban fog kibontakozni, ha kifejlődnek és tökéletesednek kiadói és terjesztői szervei, folyóiratai, heti- és napilapjai, s ha az emigráció képes lesz megteremteni "az ideiglenes szellemi Magyarországot".

Az időszak tele volt politikai indulattal, gyűlölettel, számonkéréssel, irreálisra duzzasztott önérzettel, vágyálmokkal, ködképekkel és hazafias szólamokkal, hontalanságérzéssel. A megjelent írások tetemesebb részéből az világlott ki, hogy az írók nehezen találtak magukra, nem a jelenben, hanem a múltban vagy a jövőben éltek, és a hazatérés reménye tartotta fenn őket. Az első igényesebb költői antológia (Tíz év versei. Köln 1956. {353.} Összeállította Csiky Ágnes Mária) bevezetője is az emigráns író helyzetének ideiglenességéről és az elhagyott otthonhoz kötöttségéről beszélt: az emigráns költő "minden szavával, teljes érzés- és gondolatvilágával odafordul, ahonnan kincseit kapta [...] arccal hazafelé". Az átmenetiség érzése, a honvágy, a hazai viszonyok teljes elutasítása, a légvárépítés és a hazafias álmodozás éppúgy nem rakhatott tartós alapokat az irodalom alá, mint ahogy annak az emigráns politikai szövetségnek, együttműködésnek is idejekorán föl kellett bomlania, amely az antikommunizmus jelszavával egyesítette a legitimistákat, papokat, horthysta főtisztviselőket, katonatiszteket és az 1945-ös, 1947-es országgyűlés volt képviselőit s a kivándorolt szociáldemokratákat. Kovács Imre 1956 elején a politikai emigrációról szólva leszögezte: az első tény, amit "tudomásul kell venni, hogy mindannyiunk mandátuma lejárt", ugyanekkor, 1956 őszén megjelent cikkében Borsody István is azt hangsúlyozta, hogy a jelszavak és az ábrándozás korának le kell zárulnia, s a kijózanodott emigrációnak szerényebb hangon kell beszélnie saját szerepéről. Efféle fölismerés és józanabb helyzetkép bontakozik ki Tóth Veremund irodalomtörténetének (A magyar irodalom története. Buenos Aires 1960) Száműzetésben című fejezetéből s főként ama megállapításából, hogy negatívumok nem nyújtanak alkotó programot, az emigráns író "egyre messzebb kerül az élő nemzettől, elveszti érzékét", mert "a múltból él és a jövőről álmodik".

A hatvanas évek elején változott a helyzet, akkor indult meg az a hosszan tartó és igazában máig lezáratlan folyamat, amelynek eredményeképpen az emigráns fogalmát kezdte felváltani a diaszpóra elnevezés, előbb szociológiai vonatkozásban, aztán szellemi és irodalmi téren is. Az bizonyos volt, hogy a nagyszámú Nyugatra került magyar népességet már nem lehetett egyöntetűen emigránsnak nevezni, túlnyomó többségük kivándorló volt, tagjai a befogadó országokban munkát vállaltak, és külföldi magyarként helyezkedtek el a más nyelvű társadalmakban. A kivándorlókból egybeálló diaszpóra-magyarság elkülönült a politikai emigrációtól, ezzel együtt az irodalomban is láthatóbbá vált az eszmei tagolódás. Az irodalom egy része továbbra is az emigráns öntudat ébren tartásáért küzdött, de ebben a csoportban is világos határral elkülönült egymástól a semmiből nem okuló konzervatív, "nemzeti" emigráció s az európaiság és a humanizmus eszményére hivatkozó írók tábora. Mások a diaszpóra kis társasközösségeiben találtak maguknak feladatokat, míg az 1956 utáni pályakezdők sorából kerültek ki azok, akik pusztán írók akartak lenni, magyar írók külföldön, amellett, hogy a polgári életben szakemberként végezték a munkájukat. A hatvanas évektől a Nyugaton élő magyar író négy fő típusával találkozhatunk. Az egyikbe azok tartoznak, akik a múlt emlékeitől elszakadni nem tudnak, és a "keresztény-nemzeti" eszmekörből kilépni nem akarnak. A másikba azok sorolhatók, akik az ötvenes évek elején a kulturális politika irányító káderei voltak, szerepet játszottak az {354.} irodalmi életben, és eszméiket megtagadva szembefordultak mindazzal, amiben nem sokkal előbb lelkesen hittek. A harmadik csoport a magyar és az európai műveltség szintézisén munkálkodó írókat sorolja együvé, míg a negyedikbe azok számíthatók, akiknek irodalmi céljaik vannak, jó műveket akarnak írni, és nem mindenben osztják idősebb pályatársaik nemzeti aggodalmait. Mégis, a harmadik és negyedik típusra egyformán illik az, amit Cs. Szabó László mondott egy 1960-ban rendezett ifjúsági vándortalálkozón: "A legnagyobb magyar írók otthon maradtak, kevés magyar író azonban külföldön élhet. S ez a pár magyar író, köztük én is, abban a helyzetben van, hogy gondolatait a hazáról, Európáról, az európai műveltségről kritikusan, szabad bírálattal és szabad hittel, gátlás nélkül kifejezheti" (Mi az igazság? Oslo – Bécs 1962).

A nyugati irodalom önszemlélete változását szembetűnően jelezte a magyarországihoz fűződő kapcsolatának alakulása. A józan, mérsékelt szemlélet felülkerekedésének jele volt, amidőn a Magyar Műhely 1966-ban szerkesztőségi programcikkben szögezte le, hogy a "magyar szellemi élet otthona – Magyarország. Ennek, a máshová szakadtak, a legnagyobb erőfeszítés árán, a legkedvezőbb helyzetben is csak parányi részét képezhetik." Hasonló álláspontot fejtett ki Borbándi Gyula három évvel később, az Új Látóhatár lapjain, Magánbeszéd a párbeszédről című, új szempontokat fölvető tanulmányában, vitát is keltve megállapításaival: "A mai magyar irodalom többközpontú. Budapest a legnagyobb és legjelentősebb központ, de már nem az a helyzet, hogy a fővárosban kell élni és dolgozni, hogy valakinek az irodalomban helye és rangja legyen. Ma már Debrecenben, Szegeden, Pécsett, a szomszédos országokban Újvidéken, Kolozsvárott, Pozsonyban jelentős irodalmi központok működnek – írói szervezettel, kiadóval, folyóirattal és azokon belül is országos hírnévre emelkedhetnek tehetséges alkotók.

Münchenben, Párizsban, Londonban és az Egyesült Államokban is vannak írói csoportok – folyóirattal és kiadóval –, amelyek, kiegészítve más nyugati országokban élő írókkal, az említettekkel legalábbis egyenlő rangú és fontosságú nyugati magyar irodalmi központtá fejlődtek. Ez tény, amelyet nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Budapest kiváltságos, egyedül álló szerepe magától adódik és mindenki elismeri. Ez a szerep egy csöppet sem csökkenne annak elismerésével, hogy más központok is születtek."

A nyugati magyar irodalmat jellemzi az erős autonómiatudat, a különállás, a másképpen gondolkodás, a korrekciós szerep betöltésének eltökéltsége. Cs. Szabó László többször felvetette a kérdést, vajon egyedül az elhagyott haza ad értelmet a nyugati irodalomnak, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nem feltétlenül; lehetnek esetek, amikor egyáltalán nem. Ami viszont nem vonja magával azt, hogy az írók többsége a teljes különállásban és elszakadásban találná meg hivatását. Ellenkezőleg, sokan {355.} vallják, hogy ennek az irodalomnak a létét erkölcsileg az tartja fenn, hogy íróik egyszerre kapcsolódnak a magyar hagyományokhoz és az általános emberi eszmékhez, ezt a két oldalt próbálják műveikben gondolatilag egységbe hozni. A hatvanas évek elején magyar egyetemisták találkozóin fejtette ki Kerényi Károly a "kettős haza" elméletét, amelyet Hanák Tibor is ismertetett Tehetség szülte hírnevét című esszéjében: "nem a beolvadás, az asszimilálódás útját kell választani, de nem is a visszavágyás az emigráció útja, mely meghasonlottá tesz. Az első feladat a kétnyelvűség elsajátítása annak érdekében, hogy kétfelé érdeklődjünk és szolgáljunk, kétfelé közvetítsünk, két hazához kötődjünk érzelmi tekintetben is" (Új Látóhatár 1977. 1–2. sz.). Az emigrációs csüggetegség, talajtalanság és visszavágyódás helyett a magyar író találjon otthonra külföldön, mert minél erősebben gyökerezik abban a világban, amit választott magának, annál tisztázottabb és mélyebb lehet a viszonya a másik hazához, az anyanyelvihez. Nekünk két bibliánk van, mondta Cs. Szabó László, az egyik: a magyar irodalom. Az a szál, mely a magyar nyelvhez és kultúrához köti az írót, erősödik azzal, hogy a második nyelvet és műveltséget nem átmeneti, hanem tartós kapcsolatnak fogja fel. Ezt a programot az idősebbek a fiatalok elé vetítették, azoknak szánták, akik tanulmányaik elvégzése után újfajta felelősségtudattal helyezkedtek el a külföldi magyar értelmiség soraiban. Hogy változás érlelődik a nyugati magyar irodalomban, arról hírt adott az a két antológia is, amely az igényes szerkesztéssel, a költők szigorú megrostálásával azt hangsúlyozta, hogy a nyugati irodalom egy része következetesen próbálja érvényesíteni – tematikai és politikai szempontok helyett – az irodalom érték szerinti megítélését (Kilenc költő. Szerkesztette Szabó Zoltán. London 1959; Új égtájak. Szerkesztette Gömöri György és Juhász Vilmos. Washington 1969).

A józan helyzetfelmérésre intő szavak megszaporodtak a hatvanas évek folyamán, s azzal, hogy a műveltség megszerzése, a korszerűség és az irodalmi érték kivívása meg a kulturális cserekapcsolatok bővítése került előtérbe, megváltozott a "korrekciós szerep" hangsúlya is. Az irányzatosság önmagában már nem bizonyult elégségesnek, a műveknek önmagukért kellett helytállniuk, nem támaszkodhattak a mondanivaló időszerűségeire, a jelszavak és szólamok külső mankóira. Meghonosodtak a művésziség követelményének új kritikai normái, az ötvenes években még elenyésző kisebbségben élő jó irodalom tábora megerősödött, a számbeli gyarapodást követte a színvonal emelkedése, s bár tovább tartott a költőuralom, virágzásnak indult az esszé és a tanulmány, új fejezet nyílt az önéletrajz- és a dokumentumirodalom történetében, sőt még a legbajosabban művelhető, óriási kitartást megkövetelő műfajban, a regényben is születtek szép, bár eléggé elszigetelt eredmények. Az Új Látóhatár és egy időre a Magyar Műhely is kritikai fórumot teremtett, s bár sok, közöttük fontos könyvről nem esett szó e rovatokban, a magasra emelt bírálói {356.} normák jól látható választóvonalat húztak irodalom és műkedvelői tollforgatás között. S azzal pedig, hogy elkezdődött a magyarországi irodalom új fejleményeinek méltányos számbavétele is, a hazai könyvekről, tudományos kiadványokról szóló cikkek nemcsak a két messze szakadt irodalom közeledését mozdították elő, hanem az alkalmankénti éles hangú kritikai észrevételekkel együtt mégiscsak eszméltető hatással voltak a nyugati irodalom önszemléletének alakulására is. Tóth László 1955-ben azt írta, hogy "a magyar regény- és novellairodalom egész első vonala – Zilahy Lajos, Nyírő József, Márai Sándor, Wass Albert – emigrált", s otthon egyetlen igazi prózaíró maradt: Tamási Áron, ezzel szemben "harmadrangú nevek bukkantak elő az irodalom homályából", Nagy Lajos, Déry Tibor és mások. Ezt a fajta túlzó pontatlanságot az ötvenes évek emigráns irodalma önigazoló örömmel üdvözölte, a hatvanas évek magára adó írója efféle önfeledt félreértést már nem engedhetett meg magának, sőt nem is vett részt az ilyenféle megkülönböztető eszmei csatározásokban. Különvéleményét másféleképpen akarta a világ tudomására hozni. Szabó Zoltán – Cs. Szabó Lászlóval közösen tartott – előadásában (Együttélés vagy szóértés. Amíg időnk van. Oslo – Bécs 1965) figyelmeztette ugyan a jelenlevő fiatalokat, hogy a számontartás "mindenkor jelentőségtulajdonítás", ezért vigyázzanak az úgynevezett "dialógus"-sal, ennek a morálisan módfelett következetes, tartalmában fokozatosan időszerűtlenné avuló fölhívásnak hosszabb távon nem lehetett foganatja. Hiába volt Szabó Zoltán fejtegetése éleselméjűen pontos és részletelemzéseiben kikezdhetetlen, érvelésével mégis az utóvédharcos tragikus helyzetébe szorult. A bezárkózó évek íróinak történeti megbízatása ingataggá vált, és az évek múlásával egyenes arányban veszített mozgósító erejéből.