KÖNYVEK ÉS ÍRÓK

Jóformán lehetetlen áttekinteni azt az igencsak szerteágazó és szétszórt kapcsolatrendszert, melyet a külföldre szakadt magyar nyelvű irodalom intézményszervezetének nevezhetünk. Nincs egy vagy két irányító szellemi központja, életét sok kisebb-nagyobb, nem ritkán egyszemélyes műhely tartja fenn, földrajzilag módfelett széttagolt, egyik csoportot a másiktól óriási távolságok választják el. Irodalmi műhelyei azokon a helyeken szerveződtek, ahol nagyobb lélekszámú magyarság vert gyökeret: nyugat-európai országokban, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Ausztráliában. Ennélfogva igencsak nehéz megbízható áttekintést szerezni a voltaképpeni irodalomról, az írókról és könyvekről, vagyis egyszerűen arról, hogy kiket nevezhetünk írónak, hány könyv jelent meg, s azokból mennyi tarthat számot irodalomtörténeti tudomásulvételre. A könyvtermést a hetvenes évek elején még megközelítő pontossággal sem lehetett fölbecsülni, szakértő könyvtárosok akkor négy-ötezerre tették a nyugaton megjelent magyar könyvek számát. Wix Györgyné 1974-ben összeállította az Országos Széchényi Könyvtárban megtalálható művek jegyzékét, "a {349.} könyvtár ún. adréma lemeztárában szereplő címleírások szerint". A jegyzék tartalmazza az 1945 után megjelent magyar nyelvű könyveket, a könyvszerű időszaki kiadványokat – a naptárakat, évkönyveket – és a különlenyomatokat is. "Természetszerűen ez a jegyzék csak egy részét – bár véleményünk szerint tetemes részét – tartalmazza a tőkés világban publikált magyar nyelvű kiadványanyagnak" – írja Wix Györgyné a bevezetésben.

A teljesnek nem tekinthető jegyzék 2790 tételt sorol fel, ennek mintegy a fele politikai és egyesületi kiadvány, bizottsági körlevél, röpirat és beszámoló, füzet és könyv alakban. Négyszázra tehető a vallásos, hitbuzgalmi, keresztény életre vezető kalauzok, a nyelvkönyvek, szótárak, tankönyvek, naptárak, sumerológiai kiadványok és idegen nyelvből fordított könyvek száma. Körülbelül ezerkétszáz tételt vonhatunk be a szépirodalom körébe, ennek a fele azonban 1945 előtti füzet utánnyomása. Svájcban és Izraelben kereken hatszáz darabot nyomtak újra a háború előtt Világvárosi Regények címen futó filléres ponyvaregény sorozatból, a bibliográfiában felsorolt tételeknek tehát valamivel több mint egyötöde tekinthető 1945 utáni szépirodalomnak. A számok mennyiségi értelemben hozzávetőlegesek, 1974-től növekedtek is, az arányok azonban alighanem jellemzően tükrözik a nyugaton megjelent magyar nyelvű könyvek tartalmi megoszlását. Nem tévedünk megbocsáthatatlanul nagyot, ha kijelentjük, hogy a nyugaton megjelent könyvek közül csupán minden negyediket vagy ötödiket sorolhatjuk a szépirodalom tágan felfogott tartományába. Rögtön meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezt a számot is még tovább oszthatnánk két csoportra: a jó és érdektelen (értéktelen) kiadványok csoportjára. Sok a dilettáns kiadvány, a szóra sem érdemes regény és verseskötet, szakadék húzódik az írói művek és az önjelölt írók kiadványai között, s míg amazokat irodalomnak, emezeket csupán kinyomtatott könyveknek, művelődéstörténeti adalékoknak, esetleg szociológiai dokumentumoknak, de esztétikai érték nélküli publikációknak tekinthetjük.

Fogósabb kérdés annak eldöntése, mikor használhatjuk okkal e szót: író, ez ugyanis annak a függvénye, hogy valójában mit vonunk be a fogalom körébe. Amint irodalomnak a szépirodalmat nevezzük, ahogy rendszerint tesszük, és a hagyományos műfajokat fogadjuk el írói alkotásnak, akkor a fogalomértelmezés szerint szűkítjük és áttekinthetővé korlátozzuk a számításba vehetők körét; mihelyt viszont az írni tudást és a szellemi alkotóképességet jelöljük meg az íróság feltételéül, akkor mérhetetlenül kiterjesztjük az irodalomfogalom jelentéstartalmát, az irodalom felségterületét megnöveljük, s az irodalmat azonosítjuk a jelentékeny szellemi alkotó munkával. Ha ez utóbbi szemponthoz tartanánk magunkat, rendszerezésünk alapelvéül a magyar nyelvűséget, a nemzeti érdekű tárgy, nézőpont valaminő megnyilatkozását és az írásképesség magasabb szintjét tennénk meg a literatúra fogalmi követelményének. Eszerint, aki magyarul {350.} és jól ír, tagja lenne a "magyar Athenas"-nak, a szépírók és a "nagytudományú bölcs emberek együttesének" – Bod Péter könyvéből idézve –, de ilyenformán visszamennénk a romantika előtti időbe, s a literatúrát írástudásnak fordíthatnánk, amelybe, mint Pápay Sámuel 1808-as "literatúra esmérete" teszi, egyaránt bele kellene értenünk az irodalom mellett a tudományt is. Így azután írónak kiálthatnánk ki sok mindenkit: azt, aki könyvet ad ki, akit a kritika annak ismer el, aki írástudásának tanújelét adta, de mellékes, hogy miről ír. Író lenne a szépíró mellett a közíró, szakíró, újságíró, szerkesztő, lektor, de a természettudós és a filozófus is. Bay Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó, Wigner Jenő szellemi teremtőképessége felől nem támadhatnak kétségeink, s ha például őket is bevonnánk az írók társadalmába, elmondhatnánk, hogy végre van Nobel-díjas és atombomba-tervező magyar író is.

Az irodalom határai azonban aligha tágíthatók annyira, hogy efféle élcelődésre alkalmat nyújtó parttalanságban vesszenek el. A 20. századi és a mai irodalom már nem veheti föl írói státusba a tudományos szakírókat, sem a természet- és műszaki tudományok művelőit, de még a köz- és újságírókat is csak erősen megválogatva. Az irodalom fő ismertetőjegye, lényegi meghatározója a művésziség, az esztétikai megformáltság, amit egymagában a mégoly ragyogó írástudás sem tölt ki teljesen. A magyar nyelvűség sem lehet egyedüli ismérv, de hogy alapvetően fontos tényező, azt a nyelvet cserélők példája bizonyítja. Hans Habe Budapesten született, apja ismert magyar újságíró volt, ő maga azonban soha nem volt magyar nyelvű író, regényeit, újságcikkeit németül írta. Arnóthy Kriszta pályája elején magyar nyelvű regényekkel jelentkezett, és később csak francia nyelvű könyveket adott ki, az Ahogy Lehet köréből induló Bátori Miklós is franciára cserélte a magyart. Nyelvet váltott részben vagy egészben Koestler Artur, Mikes György, Rónai Pál, Sivirsky Antal, Tábori Pál. A soknyelvű, többek közt kitűnő latinista Lénárd Sándornak ellenben élete végén magyar nyelvű könyvei jelentek meg.

Hány író él és ír, élt és írt Nyugaton 1945 után, Magyarországról ma erre a kérdésre aligha lehet megnyugtató választ adni. A legjobb igyekezet mellett is forrásaink és ismereteink hiányosak, tájékozottságunk hézagos, adatainkat elsősorban másodkézből meríthetjük: odakint megjelent lexikonokból, tanulmányokból, elszórt megjegyzésekből. S noha e közlemények legtöbbje kiváló szakemberek tollából került ki, teljes egészében mégsem támaszkodhatunk rájuk, mivel nézőpontjaink, bár sok vonatkozásban megegyeznek, néhányban mégiscsak különböznek, kár lenne tagadni. De, félreértés ne essék, elsősorban nem a minőségi és végképp nem a politikai kiválasztás tekintetében, hanem inkább annak eldöntésében, hogy kit vehetünk fel az írói névjegyzékbe, vagyis hogy valójában kit illethetünk ezzel a szóval: író. Mint ahogy idehaza, odakint sem készült még el a nyugati magyar irodalom története. Vázlatok születtek a tárgyról {351.} és lexikonok, vagy lexikoni adattár számára alkalmas névjegyzékek. Mérő Ferenc Emigrációs magyar irodalom lexikona (Köln 1966) 155 oldalon sorolja fel az írókat, válogatás nélkül, oly sivár jellemzést nyújtva sok helyütt a szereplőkről, hogy kétségeinket, ha más nem, az olvasói benyomás is megalapozza: ez a szorgalmas adatgyűjtés legalábbis egyoldalú tájékoztatást ad elsősorban épp az irodalomról, az igazában írónak nevezhető személyekről. Prominent Hungarians (London 1972) címen Fekete Márton adott ki, az előbbivel ellentétben, igényes válogatású Who is who-t, felsorakoztatva benne a nyugati magyar írókat is, legfontosabb adataikkal, elérve a helytakarékosság felső fokát, már ami az adatközlések terjedelmét illeti. Kutasi Kovács Lajos három kéziratos összefoglalásban tekintette át a nyugati magyar irodalom történetét, bemutatva egyúttal röviden legfontosabb szereplőit is (Eltévedt lovasok, Bécs 1971; Az amerikai magyar irodalom, Chardonne 1973; Emigránsok, London 1974). Ezeknek a tanulmányoknak a bő adatszolgáltatás mellett az a fő értékük, hogy a nyugati magyar irodalom legkevésbé ismert első korszakáról, 1945-től a hatvanas évek elejéig terjedő idejéről adnak részletesebb képet, nem lexikoni címszavak, hanem értékelő fejezetek, kisportrék formájában. A már idézett Nyugati magyar irodalom és Magyar mérleg című tanulmánykötetek szerzői főként a nyugati magyar író helyzetével, az irodalmi intézmények működésének általános jegyeivel foglalkoznak, de nem törekszenek történeti kép fölvázolására, nem is az efféle részletezve haladó helyzetfelmérést tekintik feladatuknak.

A legmegbízhatóbb források közé sorolhatjuk Borbándi Gyula két tanulmányát, melyet történetírói igénnyel vetett papírra. E két írás, egyebek mellett, gondosan mérlegelt adatokat szállít, mint kiderül, hosszú kutatómunka eredményeképpen, s ilyenformán hiányt is pótol. Borbándi jelzi röviden, hogy különféle névjegyzékekre építve összeállított egy listát, "amely 294 Nyugat-Európában élő magyar író nevét és néhány fontosabb adatát regisztrálja. A következőkben ezzel a számmal dolgozom. Tehát arra a kérdésre, hány magyar író él Nyugat-Európában, talán azt a választ adhatjuk, hogy hozzávetőlegesen háromszáz. Hozzátéve, hogy az író mivoltot eléggé tágan értelmeztem és minőségi értékítéletre se vállalkoztam" (A nyugat-európai magyar irodalom intézményrendszere, Új Látóhatár 1975. 4. sz.). Borbándi Gyula írónak nemcsak a szépírókat, tehát költőket, novellistákat, regényírókat, drámaírókat tekinti, hanem "az irodalmi esszék, kritikák, tanulmányok szerzőit, a szerkesztőket, valamint olyan történészeket, társadalomtudósokat, zenészeket, képzőművészeket, publicistákat, politikai írókat is, akik munkáikban átlépik a szorosan vett szakmai határokat, szélesebb olvasóközönség részére és fejlettebb esztétikai igényekkel írnak". Amerikai magyar írói lajstroma 136 személyből áll, vagyis Ausztrália és Ázsia kivételével összesen 363 írót tart nyilván, ami irodalmi lexikon számára irányadó megállapítás lehet, irodalomtör-{352.}téneti áttekintés sem nélkülözheti, de nem is építhet rá föltétel nélkül. Az írófogalom kitágítása folytán lett túl nagy ez a szám, épp Borbándi Gyula idézi, hogy Fekete Márton könyvében 97 ma is élő nyugati magyar író neve szerepel. Hozzátehetjük mindehhez Szabó Zoltán észrevételét: "A külföldi – nyugat-európai és tengerentúli – írók létszáma megállapíthatatlan. Mértéktartó becslés szerint legalább ötven kiváló költő s novellista ír irodalmi értékű munkákat külföldön. Ha a két irodalmi lapban megjelenő írókat vesszük számba: a magyar irodalomnak külföldön legalább kétszáz fizetetten napszámosa ír értékes műveket" (Hungarica varietas, Új Látóhatár 1974. 2. sz.). Ezek az adatok s főként összevetésük, már nyújtanak némi eligazítást, és támpontokat adnak a nyugati magyar irodalom területének körülhatárolásához.