FOLYÓIRATOK ÉS KIADÓK

A külföldi magyarság csoportjainak tevékenységéről, társadalmi beilleszkedéséről, egyesületi életéről, politikai és kulturális működéséről az újságok és folyóiratok nyújtanak tájékoztatást; a könyvek mellett a periodikák a legfőbb források, belőlük lehet dokumentumszerű hitelességgel {338.} megismerni a szórványok művelődési és szociológiai jellemzőit, mozgalmi és politikai tevékenységét. Ez a forrásanyag azonban ma még jórészt hozzáférhetetlen és földolgozatlan, senki nem állíthatja, hogy átfogó ismereteket szerzett volna róla, aminthogy jó lelkiismerettel azt sem mondhatja senki sem, hogy a periodikák számainak áttanulmányozása lényegesen befolyásolná a nyugati magyar irodalomról alkotott képünket. A számok fölöttébb megtévesztőek, sőt félrevezetők. Lássuk hát előbb a több-kevesebb biztonsággal rögzíthető tényeket, s próbáljunk belőlük kiolvasni néhány olyan adalékot, amelyek túlmutatnak a puszta filológiai leíráson.

A nagyszámú időszaki kiadvány sorából kiválasztott jelentősebb periodikák tudományos feldolgozása szintén mindmáig várat magára. Egyetlen kivételként Kovács József munkáját említhetjük (A szocialista magyar irodalom dokumentumai az amerikai magyar sajtóban. 1920–1945. Budapest 1977), de az 1945 utáni időből ehhez hasonló sajtótörténeti tanulmányt, dokumentumválogatást egyetlenegyet sem ismerünk. De ne menjünk ilyen messzire, nézzük meg a tájékoztatás alapfeltételéül szolgáló bibliográfiákat, menten kiderül, hogy ezen a téren sem állunk sokkal jobban. Egy-egy tárgykörről napvilágot láttak ugyan összeállítások, repertóriumok: külön kötetben megjelent a folyóirat negyedszázados évfordulójára az Új Látóhatár tudományos szakszerűséggel szerkesztett könyvészete, a 40. számban a Magyar Műhely közölte az első tíz évfolyamának bibliográfiáját, azután Mildschütz Kálmán adta ki Bibliographie der Ungarischen Exil Presse, 1945–1975. (München 1977) című könyvét. Legutóbb a Repertórium a Katolikus Szemle I–XXX. évfolyamához 1949–1978 (Róma, 1980) című kiadvány jelent meg Véber Gyula és Véber Gyuláné összeállításában. Az egyetlen átfogó adattár Németh Mária szorgos gyűjtéséből állt össze, az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában jelent meg (először 1972-ben, azután 1975-ben), és az 1945-től 1970-ig terjedő időben tekinti át a külföldi, nem szocialista országokbeli magyar nyelvű hírlapok és folyóiratok tömegét. A bevezető szerint "a részletesebb, teljesebb feldolgozásig is bemutatja azt a közel 1000 magyar nyelvű, illetőleg magyarokhoz szóló hírlapot és folyóiratot, amelyet az elmúlt negyedszázadban a nem szocialista országokban adtak ki és amelyek címeit az eddigi feltáró munka során sikerült azonosítani". Ezer, pontosan számolva 984 darab, főként magyar nyelvű hírlap és folyóirat, s mindössze huszonöt év alatt: óriási, áttekinthetetlen mennyiség! S még nagyobbnak látjuk ezt a számot, ha összevetjük a szomszédos államok magyar nyelvű sajtójával: Kemény G. Gábor 1974-es adata szerint (Külföldi magyar nyelvű hírlapok és folyóiratok címjegyzéke és adattára 1945–1970) a környező szocialista országokban ugyanebben az időszakban 403 periodika jelent meg.

{339.} Németh Mária bibliográfiáját, esetleges apróbb hiányai ellenére, alaposnak és legalább viszonylag teljesnek fogadhatjuk el, de az cseppet sem kétséges, hogy egyetlen fontos kiadvány sem kerülte el a gyűjtő figyelmét. Adattárából kiderül, hogy a legtöbb időszaki lapot az Egyesült Államok magyarjai bocsátották ki (190), utána a Német Szövetségi Köztársaság (185), Ausztria (84), Franciaország (58) következik és Angliát (46) Ausztrália is megelőzi. Számos érdekességet, furcsaságot rejt a címjegyzék: értesülhetünk arról, hogy Tajvanon is élt egy időben magyar nyelvű közlöny (Formózai Magyar Jezsuiták), és hogy a világ különböző pontjain: Portugáliában (A fatimai látnok), Indiában (Ahol a pálmák virágoznak), Venezuelában, a Dél-Afrikai Köztársaságban és Új-Zélandban szintén adott ki az ottani magyarság szórványújságot, némelyik helyen többet is. Külön érdekesség, hogy a hatvanas évek elején, New Yorkban, Szent-Györgyi Albert és Szilárd Leó jelentetett meg Magyar Forum címen folyóiratot. A furcsaság pálmáját alighanem a Hawaii-szigeteken előállított Tamana, a Táncsicsmagyar Igazságharcosok (sic!) lapja, ez a jelenleg is élő kiadvány viszi el, mely a világ "névadó ősnyelve" kutatóinak publikációit tárja a származástan, az őstörténet iránt érdeklődő olvasók elé. Ha nem a különlegességeket csemegézzük ki az adattárból, hanem áttekintő benyomásokat próbálunk kihámozni a felsorolt címekből, akkor nem érhet bennünket nagyobb meglepetés: a sajtóanyag a politikai emigráció és a gazdasági kivándorlás pártállások szerinti tagolódását, szociológiai összetételét, és természetesen a történelmi változásokat, a csoportosulások átrendeződését tükrözi. A háromjegyű számok pedig kétjegyűre olvadnak. A periodikák igen tekintélyes hányada, mintegy a fele egyházi kiadvány, vallásos célzatú időszaki lap, értesítő, körlevél. Mellettük sorakoznak a politikai, egyesületi, szakmai, családi újságok, a képes magazinok, kisebb számban a sport- és vicclapok. Akadnak közöttük napilapok is, de gyakoribbak a hetenként, kéthetenként, havonta, negyedévenként vagy a rendszertelenül megjelenő sajtótermékek; igen sokat sokszorosított, gépelt formában állítottak elő; számos kiadványnak mindössze egy vagy két száma készült el, utána nyomtalanul eltűnt. Nagy Kázmér idézett könyvének adatai lényegében megegyeznek Németh Mária bibliográfiájának közléseivel. Az Elveszett alkotmány szerzője szerint 1944 és 1964 között nyolcszáznál több lap indult Nyugaton, ebből kereken ötszáz még 1964-ben is megjelent, legtöbbje gépelt, sokszorosított formában. Ebből 37-40 újság és folyóirat tekinthető fontosnak, színvonalasnak és irányzatot képviselő orgánumnak. 1964 után elkezdődött a periodikák sorvadása, lapok szűntek meg, olvadtak össze: ekkortól kezdve kétszázra-kétszáznegyvenre tehető a fönnmaradt időszaki kiadványok száma.

Nagy Kázmér, mint jeleztük a politikai emigráció történetéből közölt fejezeteket könyvében, s ilyenformán valahányszor folyóiratokról, újságokról beszél, rendszerint politikai szempontokat mérlegel és aszerint {340.} válogat is; a 37-40 jelentősebbnek nevezett kiadványt ugyancsak politikai tartalmuk, irányuk szerint csoportosította. Felsorolja közöttük az irodalmi folyóiratokat is, természetesen nem kiemelt helyen vagy elkülönítve őket a többitől. Bennünket viszont csak azok érdekelhetnek, és arra a kérdésre kell választ keresnünk, valójában hány darab számontartásra érdemes irodalmi folyóirat látott napvilágot 1945-től máig. Becslésünk szerint tíz-tizenkettő, ebből ma is megjelenik hat, de a számot nyolcra emelhetjük, ha hozzávesszük azt a két új amerikai folyóiratot, amelyik 1980-ban és 1981-ben indult.

A már nem működő folyóiratok közül az Ahogy Lehet, az Új magyar út (1950–1956, München – Washington) és a Jöjjetek (1957, Amszterdam) kíván nagyobb figyelmet.

Az Ahogy Lehet volt a leghosszabb életű, 1948-ban indult Párizsban, Csukássy Lóránt, Gáspár Lóránd, Rezek Román, Somogyi B. Gerő, Tamásy P. Gábor szerkesztésében, előbb nyomtatásban, később sokszorosított formában jelent meg; 1965-től São Paulóban adta ki Rezek Román, 1967-ben szűnt meg. A folyóirat az akkor induló fiatalok lapja volt, bár elvétve publikált benne Ajtay Miklós, Nyírő József, Wass Albert is, jellegét Arnóthy Kriszta, Csiky Ágnes Mária, Dékány Károly, Fáy Ferenc, Kannás Alajos, Leszlei Márta, Tamásy P. Gábor írásai szabták meg. Józan gondolkodásra, önálló véleményalkotásra törekvés, kevés politizálás jellemezte a folyóirat munkáját; szerzői sokat foglalkoztak a francia kulturális eseményekkel, beszámoltak az új könyvekről, a színház és a film legújabb darabjairól. Az Ahogy Lehet élénk érdeklődést tanúsított az egzisztencializmus iránt, figyelemmel kísérte Sartre munkásságát; a humanista európai gondolatot képviselte, vallásos színezettel. Számos bibliai, vallási tárgyú írás jelent meg hasábjain, s az egyik szerkesztő tájékozódásának jeleként, nagy megbecsüléssel taglalta Teilhard de Chardin filozófiai életművének jelentőségét, mellette Pascalt, Kierkegaard-t, Péguyt, Maritaint tüntette ki méltánylásával. Nyomon követte a magyar irodalom francia nyelvre átültetett műveinek sorsát, lelkes hangon számolt be Gara László nyolc évszázadot bemutató magyar költői antológiájáról, Csiky Ágnes Mária sikeréről (színdarabja első díjat nyert egy müncheni színház drámapályázatán), Arnóthy Kriszta, Bátori Miklós, Ferdinandy György, Pálóczi-Horváth György, Rab Gusztáv hatvanas évek elején franciául megjelent könyveiről. Az Ahogy Lehet az "56-os" nemzedék fórumhoz juttatásában is közreműködött, közölte Horváth Elemér, Keszei István, Lökkös Antal, Nyéki Lajos, Papp Tibor verseit, ismertette Nagy Pál első könyvét, és rendszeresen beszámolt a Mikes Kelemen Kör, a Pax Romana, a nyugat-németországi Főiskolai Hét konferenciáiról.

1958 nyarán kettészakadt a magyar emigráció egyik legszínvonalasabb folyóirata, a Látóhatár. A kilencedik évfolyamába lépő folyóirat, amelynek első száma 1950-ben, Zürichben jelent meg, addig is sok változáson és {341.} válságon ment keresztül, noha a Nyugaton élő magyar írók javának támogatását folyamatosan élvezte. Zürich után a lapot Párizsban, majd 1952-től Münchenben állították elő, a szerkesztőség nézeteltérései miatt néhány szám Egész Látóhatár címen látott napvilágot, utána 1953-tól 1958-ig ismét Látóhatár címen. A szakadást követően Bikich Gábor, Borbándi Gyula és Molnár József Új Látóhatár címen alapított új folyóiratot, de rendszertelenül a Látóhatárnak is megjelent még néhány száma Horváth Béla és Vámos Imre szerkesztésében, mindaddig, amíg 1962 elején a két szerkesztő vissza nem tért Magyarországra. Az Új Látóhatár szerkesztőségi és főmunkatársi névsora is több ízben átalakult, de attól kezdve, hogy 1963-ban Bikich Gábor kivált a szerkesztőségből, az irányítást Borbándi Gyula és Molnár József vette át, nagyobb változás nem történt. A folyóirat történetét a személyi, szerkesztői változások szerint is lehet tagolni: az első korszak az alapítástól a kettészakadásig tartott, a második, a szépirodalmi rovat megerősödésével, 1958-tól 1963-ig, a harmadik szakaszt a párbeszédről szóló vita zárta le és indította el egyúttal a negyediket, amely a hetvenes éveket fogta át.

A Látóhatár és az Új Látóhatár mint "irodalmi és politikai folyóirat" mindig a legrangosabb nyugati kiadványok sorában foglalt helyet, a kettészakadás utáni években tekintélye nem hanyatlott, hanem tovább gyarapodott, ekkor élte igazi fénykorát, a hatvanas évektől a nyugati magyar irodalom szellemi központjának szerepét töltötte be. Két nemzedéknek teremtett fórumot: annak az idősebb generációnak, amelyik a nyugati irodalom szellemi kovásza és irányítója, elismert tekintélye volt, és annak, amelyik 1956 után kezdte a pályáját és napjainkban a középnemzedék helyét foglalja el. A szerkesztők következetesen érvényesített minőségi elvek szerint válogatták ki a közlésre érdemes írásokat, a legjobb erőket tömörítették a lap körül, a tanulmány- és kritikarovatban egyenletesen magas színvonalat tudtak biztosítani, jelentékeny mértékben hozzájárultak a nyugati magyar szakírás, tanulmány- és esszéirodalom fölvirágzásához. A dilettantizmust nem engedték szóhoz jutni, s az emigráns indulatoknak és önámításoknak sem adtak teret: pontos és józan helyzetismertetésre törekedtek. Bogyay Tamás, Borbándi Gyula, Borsody István, Fejtő Ferenc, Fenyő Miksa, Gombos Gyula, Gosztonyi Péter, Hanák Tibor, Illyés Elemér, Kovács Imre, Molnár József, Peéry Rezső, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Sztáray Zoltán cikkei, tanulmányai, Albert Pál, Czigány Lóránt, Czigány Magda, Gömöri György, Kibédi Varga Áron, Márton László, Monoszlóy Dezső, Sárközi Mátyás, Szente Imre és mások kritikái a lap szellemi, irodalmi és politikai irányvonalának különböző árnyalatait fejezik ki. Híven ahhoz a szerkesztői elképzeléshez, amely nem a nézetazonosság elérését, hanem fontosnak tekintett témák, tárgykörök többoldalú megvilágítását tartja legfőbb feladatnak. A legújabb kori magyar irodalom és történelem áll az Új Látóhatár érdeklődésének középpontjában, mind-{342.}ennél előbbre valónak a sorskérdések, a társadalmi problémák, a magyar nemzetiségek helyzetének vizsgálatát rangsorolja. A szerkesztő és a kiadó a népi, nemzeti eszmeiségű irodalmat tünteti ki pártfogásával, de egyáltalán nem zárkózik el más irányokhoz tartozó írók közlése elől sem, nemcsak tudomásul veszi, alkalmanként programszerűen tanújelét adja annak, hogy a polgári és "urbánus" irodalmat is az elvitathatatlan értékek közé számítja. Szigorúan elhatárolja magát viszont a múlt eszményeinek és jelszavainak bűvöletében élő "nemzeti" emigrációtól és a legmodernebb művészeti törekvésektől, a népi irodalom örökségét viszi tovább, ezt az irányt tekinti az új magyar irodalom legfontosabb vonulatának. A folyóiratban több cikk foglalkozott Szabó Dezsővel, Tamási Áronnal és Veres Péterrel, hosszabb-rövidebb ideig hivatalosan is a főmunkatársak között volt Gombos Gyula, Kovács Imre, Peéry Rezső és Szabó Zoltán; különszámot kapott Illyés Gyula (1962, 1972) és Németh László (1971) életművének méltatása.

Kétségtelen, hogy az Új Látóhatár jellegét és irányát a tanulmányok szabják meg, azok a történeti, irodalmi, politikai tárgyú cikkek és esszék, amelyek a hazai állásponttól eltérő vagy azzal épp ellentétes véleményt fejtenek ki könyvekről, irodalmi jelenségekről, a közállapotokról, a közelmúlt történelméről, a második világháború eseményeiről, az 1945 utáni időszakról. A folyóirat nem folytat szellemi és politikai hadjáratot Magyarország ellen, de elsőrendű teendői közé sorolja, hogy különvéleményt nyilvánítson és "korrigáljon", esetleg új forrásokat tárjon az olvasók elé. A szépirodalom ugyan nem szorul háttérbe, de nem is játszik kiemelt szerepet a lap hasábjain. A Nyugaton élő magyar írók legjavának majdnem teljes névsorával találkozunk a folyóiratban, rendszeresen dolgozik ide András Sándor, Borbándi Gyula, Domahidy András, Ferdinandy György, Gömöri György, Határ Győző, Horváth Elemér, Keszei István, Kibédi Varga Áron, Siklós István, Sulyok Vince, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Thinsz Géza, Tűz Tamás. A szerkesztők nagy érdeme, hogy az Új Látóhatárnak sikerült a nyugati magyar irodalom történetében először rendszeresen megszólaló kritikai fórumot létrehoznia, amelyben Albert Pál, Czigány Lóránt, Hanák Tibor, Határ Győző, Kibédi Varga Áron, Péter László, Sanders Iván, Cs. Szabó László és mások írásai magas normákat állítanak a kinti irodalmi és szellemi élet elé, és a hazai véleményalkotást is ütköztetik a másfajta szemlélet és érvelés szempontjaival.

Az Irodalmi Újságot 1957. május 15-én indították Londonban a nyugatra távozott magyar írók, első szerkesztő bizottságában Faludy György (felelős szerkesztő), Aczél Tamás, Cs. Szabó László, Enczi Endre, Kovács Imre, Pálóczi-Horváth György (szerkesztő), Szabó Zoltán és Vámos Imre foglalt helyet. A lap 1962-ben Londonból Párizsba költözött, a kezdeti szerkesztő bizottsági névsor eltűnt, a kéthetenkéntit 1970-ben felváltotta a havonkénti megjelenés, majd 1972-től gyakoriak lettek, illetve állandósultak az összevont, kéthavonként kiadott számok. Az Irodalmi Újság {343.} elsősorban politikai lap, szemben áll mindazzal, ami Magyarországon és a szocialista államokban történik; másodsorban verseket, tárcákat, kritikákat is közread, nagyjából ugyanazoknak a szerzőknek tollából, akik az Új Látóhatárnak is munkatársai. Régebben dolgozott az Irodalmi Újságnak Fenyő Miksa, Háy Gyula, Ignotus Pál, Kerényi Károly, Nagy Ferenc, Tábori Pál is. Az Irodalmi Újság az indulás éveiben töltött be szervező és irányító szerepet a nyugati magyar szellemi életben, addig az ideig, amíg az 1956 előtti hazai irodalompolitika vezető posztjain álló írók – mint például Aczél Tamás, Enczi Endre, Háy Gyula, Méray Tibor, Molnár Miklós – szorosan együttműködtek az emigráció elitjével.

1949 óta áll fenn a Rómában megjelenő Katolikus Szemle, amely hosszú időn át szinte kizárólagosan a papemigráció szolgálatában állt és egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozott, erősen kritikus figyelmet szentelt a magyarországi egyház belső életének és külső, állami körülményeinek. A hatvanas évek végén változott meg a folyóirat irányvonala, azóta tudomásul veszi a hazai szellemi és egyházpolitikai élet realitásait, annak jegyében, amit a szerkesztő, Békés Gellért egyik cikkében így foglalt össze: "Korunk egyik jellemző vonása a népek demokratikus fejlődése és a hírközlés modern eszközeinek elterjedése folytán, a nagy nyilvánosság kialakulása a mai társadalomban" (Nyugtalanság az egyházban a zsinat után). Továbbra is elkülönülnek egymástól a hagyományos és a modern szemléletű írások, s ez a szétválás az irodalmi és történeti tárgyú cikkekben is tetten érhető. Újabban, a hetvenes években részint ez a folyóirat is követte a nyugati magyar irodalom érdeklődésének súlyponteltolódásait, mind többet foglalkozik a magyar nemzetiségek helyzetével, és egyre több gondot fordít a kinti irodalom önszemléletének elmélyítésére, árnyaltabbá tételére. Míg a Katolikus Szemle határozottan politizáló kiadvány, az 1968-ban indított Szolgálat című évnegyedes folyóirat (Prugg Verlag, Eisenstadt) hangsúlyozottan a modern teológia szolgálatában áll, s a maga eszközeivel az aggiornamentót igyekszik előmozdítani. Munkatársai között a legjelesebb Nyugaton élő egyházi személyiségeket is megtalálhatjuk. Rendszeresen közöl írásokat a lapban Szabó Ferenc, Őry Miklós, különszám mutatta be az Amerikában élő Őrsy László tanulmányait, ugyancsak különszám formájában jelentek meg Hugo Rahner írásai. A Szolgálat a mai élet kérdéseinek megválaszolása elől sem tér ki, több írás foglalkozik a harmadik világgal, a "nyugtalan ifjúság" szociológiai jelenségével, a hitélet átalakulásával.

1964-től jelenik meg a Mérleg (Bécs), amely alcíme szerint "folyóiratok és könyvek szemléje", mely sok tekintetben erősen különbözik a nyugati magyar folyóiratoktól. Már maga az a tény, hogy kiadására a Herder vállalkozott, tekintélyt ad a kiadványnak, melynek – szemben a legtöbb nyugati magyar periodikával – nincs közvetlen politikai célzata. Az évnegyedes lap szerzői, akik nem szerepelnek névvel, hisz munkájuk {344.} többnyire a fordítás és ismertetés, s csak ritkán vállalkoznak értékelésre, kritikára, a Nyugaton élő magyar egyházi és világi értelmiség legjobbjaiból kerülnek ki. Többségük erősen elkötelezett a zsinati haladásnak, s ez a tény meghatározza a lap szellemi arculatát, érdeklődési körét is. Kimondva-kimondatlanul elsősorban azokat a teológiai irányzatokat, iskolákat és törekvéseket ismertetik, melyek a megújulás felé mutatnak, s az egyház modernizálódásának lehetőségeit rejtik magukban. A tanulmányokat úgy válogatják össze a szerkesztők, hogy a kimondottan egyházi és vallásos kérdések mellett a legidőszerűbb szociológiai, filozófiai, művészeti, irodalmi és természettudományos problémák is terítékre kerüljenek és ezek révén olvasóikat a változó világ új követelményeinek megértésére és megismerésére serkentsék.

A Magyar Műhely című "irodalmi, művészeti és kritikai" folyóirat 1962-ben alakult meg Párizsban. Első szerkesztői: Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor, Parancs János, Szakál Imre, művészeti szerkesztő Pátkai Ervin; e névsorhoz egy időben még Albert Pál neve csatlakozott. Később Márton László, Nagy Pál és Papp Tibor szerkesztették a folyóiratot; Márton László kiválása után Bujdosó Alpár lett a harmadik, a bécsi szerkesztő. A Magyar Műhely nem politikai mozgalom, hanem tisztán irodalmi és művészeti folyóirat, emigrációs tevékenységet nem folytatott, előbb a modernség pártfogolójaként, majd a hetvenes évek elejétől programszerűen is a kísérleti irányzatok, az új avantgarde szószólójaként lépett fel. A magyar irodalomból Füst Milán, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Pilinszky János, Mándy Iván, Mészöly Miklós és Nemes Nagy Ágnes művei állnak hozzá legközelebb, míg a franciából azok a filozófusok és írók, akik a strukturalizmus, szemiotika tágan megvont körén belül helyezkednek el. Ennek megfelelően alakult a lap képzőművészeti politikája is, elsősorban a szürrealista és absztrakt jellegű művészet talált otthonra lapjain. A nyugati magyar művészet köréből Babocsay Lajos, Csernus Tibor, Gyémánt László, Kemény Zoltán, Kolosvary Zsigmond, Megyik János, Pátkai Ervin, Perneczky Géza, Vasarely Viktor, a hazai művészetből Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Kondor Béla, Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Ország Lili, Szántó Piroska, Vajda Lajos, Vilt Tibor műveit és munkásságát ismertette.

A folyóirat elutasítja magától a politikai állásfoglalást, és a "tiszta művészet", az "önelvű irodalom" szolgálatára törekszik, annak az elvnek az alapján, hogy az irodalom ontikus lényegének az esztétikai megformáltságot tekinti. Ez az irodalomfogalom természetesen nem esik egybe a polgári l'art pour l'art irodalomeszményével, és nem foglal magába teljes politikamentességet sem. A nyugati irodalomban ez az állásfoglalás elsősorban az emigrációs politizálással szemben nyilvánít határozott elkülönülést, de benne rejlik a magyarországi irodalom hagyományos feladatvállalásaival szembeni elhatárolódás is. A 16–17. számban közölt szer-{345.}kesztőségi cikk ezt így fogalmazta meg: "Sokan megróttak azért, mert a 'tiszta művészet' hívei vagyunk, s úgy vélték, nem köteleztük el magunkat. Furcsa, de jellemző, hogy bírálóink között legalább annyi külföldi akad, mint hazai, bár az elkötelezettséget mindannyian másképp értelmezik."

A Magyar Műhely helyzete 1970-től számíthatóan megváltozott, ettől kezdve évente egy-két száma jelent meg, a szerkesztők tematikus különszámokat és a párizsi, bécsi találkozókon felolvasott, bemutatott szövegekből mutatványokat állítottak össze. A folyóirat átalakulása a szerkesztői program radikális fordulatát tükrözte; azt a nézetet, hogy a hagyományos könyv és folyóirat mint megjelenési forma nem feltétlenül a legfőbb kifejezési eszköze, hordozója az irodalomnak: a szöveget másfajta közegben is be lehet mutatni, önálló lapokon, diavetítővel, hanghatások kíséretében és így tovább. Emellett a Magyar Műhely párizsi szerkesztői a francia avantgarde irodalommal kapcsolatot építettek ki, francia nyelvű kiadványsorozatot is elindítottak, ezután folyóiratukat már nem tekintették a legfőbb megnyilatkozási formának.

Egy évig állt fenn, hat száma jelent meg az ígéretes kezdeményezésként induló Ötágú Sípnak (1973–1974), amely címében hordta programját: a "küszködő nyomdász-pap", Hamza András szerkesztő válogatást nyújtott a szétszórt magyar nyelvű irodalmakból, a nyugatiból éppúgy, mint a magyarországiból, az erdélyiből és a szlovákiaiból. A célt, hogy egyetlen folyóirat mutassa be, részint utánközlések révén, a legújabb magyar irodalom értékeit, nemes elhatározás szülte, amint az elgondolást is, hogy egy ilyenfajta lap épp az Egyesült Államokban (New Brunswick) jelenjék meg, ahol eladdig nem sikerült igazán igényes irodalmi folyóiratot indítani és a jó művekre állandó olvasótábort rászoktatni. Az Ötágú Síp szabad fórumot kívánt teremteni íróknak és tudósoknak, ahogy ezt a szerkesztő a beköszöntőjében leszögezte, és a színkülönbségek egymással megférésének jegyében közölte Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Sinka Istvánt, Herceg Jánost, Mészöly Miklóst, Sütő Andrást, Bakucz Józsefet, Kannás Alajost, Csoóri Sándort és másokat, és közreadta Bay Zoltán tanulmányát, Wigner Jenő televíziós nyilatkozatát; rovatot nyitott a külföldi magyartanítás helyzetét taglaló írásoknak. Egyszóval szélesre tárta az ablakot az amerikai magyar érdeklődők előtt. Anyagi nehézségek miatt megszűnt, de utána a hetvenes évek végén minden esztendőre esett egy lapalapítás. Félig-meddig az Ötágú Síphoz hasonló jelleggel és célzattal indult 1978-ban az újság formájú Tanú (Toronto), Tar Mihály kiadásában, Béky-Halász Iván szerkesztésében, Gombos Gyula Németh Lászlóról szóló tanulmányát állítva az első szám élére. Első közléseket kevert a magyarországi sajtóból merített utánközlésekkel, és versek, cikkek, kritikák mellett bőséges híranyaggal is szolgált az olvasóknak, sokoldalú tájékoztatást kínálva könyvekről, irodalmi és kulturális eseményekről.

{346.} A régies című, nagy műgonddal összeállított Külhoni szövegtárat (Boston, Koncz Lajos kiadása, 1979) az emigráció emigránsa, Bikich Gábor szerkeszti. Ez a "magyar irodalmi évkönyv", amely két kiváló költőt is bemutat, közreadja a sokáig hallgató Bikich Gábor és Csokits János verseit, az oldódásra, közeledésre, párbeszédre készséget nem nyilvánító emigráció megnyilatkozási helye. A Szivárvány 1980-ban, Chicagóban Kontra György és Mózsi Ferenc szerkesztésében indult, irodalmi, művészeti és kulturális szemle, amerikai és nyugat-európai magyar írókat juttat nyilvánossághoz. A 3. számtól Horváth Elemér és Mózsi Ferenc szerkesztő jegyzi a lapot, főmunkatárs Kabdebó Tamás. 1981-ben jelent meg az Arkánum (Washington) első száma, András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László és Vitéz György szerkesztésében.

Ezeken kívül számos hasznos, tájékoztató jellegű egyesületi kiadvány lát napvilágot; ezek legtöbbje egy-egy körzet, baráti, irodalmi társaság, kulturális intézmény munkájáról ad számot, szépírói közleményekkel vegyítve a társulati élet eseményeiről szóló beszámolókat. Ilyen kiadvány a két évtizede megjelenő Franciaországi Magyar Szó (Párizs), a Krónika, a Kanadai Magyar Kultúrközpont lapja (Toronto), az Orbis (Brüsszel) és az Értesítő (Zürich), a svájci irodalombarátok körének tájékoztatója.

A folyóiratok mellett a nyugati magyar irodalom másik tartópillérét a kiadók alkotják. Az évek folyamán sok kiadó alakult és szűnt meg, némelyik erejéből sorozatok megjelentetésére futotta, akadt nem egy vállalkozás, amely mindössze két-három könyvet bocsátott ki, s utána nyomtalanul eltűnt. A kiadók hosszabb ideig akkor éltek meg, ha üzleti vállalkozásként képesek voltak sikeresen működni; nem egy kiadói elnevezés mögött valójában nem is áll könyvtermelő szervezet, a név az író magánkezdeményezését rejti.

Sikeres üzleti vállalkozás volt a már említett Amerikai Magyar Kiadó, amely Fenyvessy Jeromos vezetésével fejlődött virágzó szervezetté (Mérő Ferenc lexikonának ellenőrizhetetlen, legendaköltő címszava szerint "összkiadványainak száma – beleértve a más kiadóktól átvett és saját impresszumával ellátott könyveket is – cím szerint meghaladja a kétezret, példányszám szerint pedig a 100 milliós határt"). Ez volt az egyetlen kiadó, amely úgy tölthette be az ösztönző és irányító irodalmi intézmény szerepét, hogy pénzjutalommal járó pályázatokat írt ki – előbb a Madách Pályázatot, majd a Vörösmarty Díjat –, egyetemi hallgatóknak adhatott ösztöndíjat, és emellett valóban sok könyvet tudott megjelentetni. Az ötvenes években Buenos Airesben Kárpát, Clevelandben Kossuth, Brüsszelben Magyar Ház, Londonban Magyar Írók Könyvesháza néven működött kiadó; számos újság, időszaki kiadvány is foglalkozott könyvek megjelentetésével (így például a Dél-Amerikai Magyar Hírlap, a clevelandi Katolikus Magyarok Vasárnapja, az Ahogy Lehet, a Kanadai Magyarság, a Kanadai {347.} Magyar Élet, az ausztráliai Dél Keresztje stb.). Wass Albert alapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céh nevezetű kiadót, amely szám szerint igen sok könyvet jelentetett meg, köztük az alapító több regényét. Foglalkozott könyvkiadással az amerikai Magyar Kulturális Alapítvány, Értavi-Baráth József vezetésével, angol nyelvű Petőfi-, Ady-, József Attila-kötetet is közreadott.

Számos kiadóval rendelkezik a katolikus egyház, ezek főként hitbuzgalmi, vallásos tárgyú, egyházi érdekű munkákat jelentetnek meg, ritkábban szépirodalmat vagy irodalomtörténeti tanulmányt. A legrégibb katolikus kiadó az Anonymus (Róma), mely Békés Gellért, Szabó Ferenc könyvei mellett kinyomatta, Cs. Szabó László válogatásában, a legjobb kinti magyar versantológiát (Magyar versek Aranytól napjainkig, 1953), ugyancsak Cs. Szabó László Irgalom (1955) című könyvét, Horváth Elemér első verseskötetét. Bécsben két kiadó is foglalkozik magyar nyelvű könyvek közreadásával, a Herder és az Opus Mystici Corporis. Színvonalas könyveket jelentet meg a Prugg Verlag (Eisenstadt). Az Útitárs (Oslo – Bécs) protestáns kiadó, szépirodalmi jellegű könyveket is közread, 1957-től 1973-ig Szépfalusi István vezette. Ennél a kiadónál jelent meg Cs. Szabó László A nyomozás (1966), Kovács Károly Hellenizmus, Róma, zsidóság (1969) című könyve. Az egyik legnagyobb példányszámban dolgozó kiadó a stuttgarti Evangéliumi Iratmisszió. Szabadegyházi körök állnak mögötte, Vetés és aratás címen már több mint másfél évtizede megjelenő lapja is van.

A kiadók valójában akkor töltenek be intézményi szerepet, ha kiegészítik a kritikai tevékenységet, válogatnak a kéziratok között, dilettáns dolgozatok kinyomtatásához nem adják a nevüket, igényt és mértéket képviselnek és a komoly irodalom szolgálatára kötelezik magukat. Ilyenfajta munkát, ha nem egyforma következetességgel is, több kiadó végez. Újváry Sándor újraindított Griff Verlagja (München) Márai Sándor több művét adta ki, megjelentette Ferdinandy Mihály, Halász Péter, Kabdebó Tamás regényét; Csicsery-Rónay István Occidental Press (Washington) nevű kiadója bocsátotta ki Gara László Az ismeretlen Illyés (1963) című életrajzi esszéjét, az Új égtájak (1969) című antológiát, Márai Naplójának (1968) első kötetét, a Korunk szellemi körképe (1963) című szemelvénygyűjteményt és Vatai László Ady-könyvét, Az isten szörnyetegét (1963). A kanadai Pannonia Books (Toronto, újabban Vörösváry – Weller néven) nevű vállalatot Vörösváry István alapította a hatvanas években, itt jelentek meg Vaszary Gábor, újabban Márai Sándor regényei. Az egyik legtekintélyesebb kiadót, az Aurorát (München) Molnár József vezeti. Történeti, egyháztörténeti és politikai tárgyú könyvek mellett irodalomtörténeti monográfiákat (Borbándi Gyula: Der ungarische Populismus, 1976; Gombos Gyula: Szabó Dezső, 1966), esszéket (Cs. Szabó László: Hunok Nyugaton, 1968; Római muzsika, 1970; Petőfiék, 1973; Peéry Rezső: {348.} Requiem egy országrészért, 1975), szépirodalmat (Határ Győző: Sírónevető, 1972; Az Őrző Könyve, 1974), versesköteteket (Gömöri György: Levél hanyatló birodalomból, 1976) jelentet meg, igen gondos nyomdai kivitelezésben, főként ami a tipográfiát illeti. Molnár József Misztótfalusi Kis Miklós kitűnő ismerője, több tanulmányt írt róla, ennek köszönhető, hogy az Auroránál kiadott könyvek egy részét Tótfalusi-Janson betűkből szedik, szemet gyönyörködtető, szellős formában. Az Aurora nyomdájában készül az Új Látóhatár című folyóirat. Intézményi szerepet sikerült kivívnia az egykori Magyar Élet kiadójának, Püski Sándornak, aki 1970-ben telepedett le az Egyesült Államokban, és New York magyar kolóniájának kellős közepén, a Második Avenue-n nyitott könyvesboltot, amelyet a hasonló célú vállalkozások sorában legjobban működővé fejlesztett. A Püski – Corvin a kinti és hazai könyvek terjesztésével lát el felbecsülhetetlenül hasznos feladatokat, de újabban könyveket is megjelentet, és részt vesz a hazai írók amerikai előadó körútjainak szervezésében.

Külön hely illeti meg a Magyar Műhely (Párizs) kiadót; füzetsorozatában húsznál több kötetet jelentetett meg, elsőrendű nyomdatechnikai kiállításban juttatta el az olvasókhoz az újszerű, modern, avantgarde szellemű írásokat. Ennek a kiadónak legzártabb a jellege: vezetői, Nagy Pál és Papp Tibor mind nemzedéki, mind irodalmi szempontból szigorú kézzel válogatnak a kéziratokban, és csak az újító irányultságú kéziratokat fogadják el közlésre, igazodva mindenkor a folyóiratukban meghirdetett elvekhez. Ennél a kiadónál készül a Magyar Műhely és a d'atelier című folyóirat is.