Wass Albert (1908–)

Wass Albert az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt, számos műve jelent meg 1944-ig, Farkasverem (1934) című regénye Baumgarten-díjat nyert. 1952-ig Németországban tartózkodott, majd kivándorolt Amerikába, a floridai egyetemen franciát, németet, európai irodalmat és történelmet tanított. Termékeny író, az amerikai emigráció legtekintélyesebb prózaírója, Szitnyai Zoltán állapította meg róla, hogy "Wass Albert a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében vezéri szerepet tölt be". Megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, mely számos könyvet jelentetett meg. Nem tudott és nem akart szűkebb hazájától elszakadni, minden jelentősebb írásában Erdéllyel foglalkozott, ezt tartotta írói hivatásának. Ember az országút szélén (München 1950) című, félszázados időt felölelő műve korábrázoló regénynek készült, az úri középosztályhoz tartozó család történetének, tragikus sorsának felelevenítése révén. A főszereplő erdélyi erdőmérnök családjának tagjai sorra elpusztulnak, unokája marad életben, szekérre rakja, vele együtt indul emigrációba. "A jelen egyedül a szekér. S az országút a szekér alatt, amelyikről nem tudjuk, hová vezet. De akárhová vezet, ott van a szekéren a jövendő, az unokám." Wass Albertnek ez volt az egyetlen regénye, amely igyekezett számot vetni a történelmi eseményekkel és a régi társadalmi rendszerrel, az író bíráló és vádoló szemmel nézett végig az eseményeken, belülről idézve meg a felelősség súlyát viselő osztály hibáit és bűneit. "Ez a rendszer az úri osztály csődje volt. A második csődje. Mert az első csőd már huszonkét évvel ezelőtt bekövetkezett; csakhogy abból még lábra állt valahogy. Lábra állt és nem tanult semmit. Beteg volt és nem gyógyította magát ... Most süllyed el, most. A nemzet, az kikapaszkodik még, azt én nem féltem. De az úri osztály, a maga régi formájában soha." Következő regényének, a Tizenhárom almafa (Buenos Aires 1952) címűnek furfangos, havasi székely a főhőse, aki derűs kedéllyel viseli maga körül a történelem zajlását. Az író ebben a könyvében anekdotázó humorba csomagolta társadalombírálatát, ám ezzel búcsút is mondott a Farkasveremben és az Ember az országút szélén című regényében megpendített témakörnek és szemléletmódnak. Kivételként csak A funtinelli boszorkány (Buenos Aires 1959) című, több kiadást megért és több nyelvre lefordított, reális elemekkel vegyített romantikus, mesei történetét említhetjük, a boszorkányosan szép lányról szóló re-{361.}gényt. Annak a Nucának a históriáját, aki megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasi lány körül rengeteg alak vonul fel az iparosodó Románia társadalmi és nemzeti, nemzetiségi képviseletében, érdekesen szőtt cselekménybe ágyazottan. Az erdélyi epika vonalába kapcsolódik Wass Albertnek eme legművészibben megformált regénye, Nyírő József novelláinak, Tamási Áron regényeinek hangulatteremtő erejét idézi a helyszínek, szokások, emberek rajzában, a havasok leírásában, a legendák és babonák sejtelmes, irreális képeiben és a költőire stilizált nyelvben. E regény előtt és után megjelenő könyvei a jobboldali emigráció eszméit és jelszavait visszhangozzák. Az Elvész a nyom (Cleveland 1954) cselekménye 1913-ban indul, egy erdélyi nemzetközi táborban hat különböző nemzethez tartozó kisfiú balesetet szenved, de csoda folytán megmenekül, s a regény azt nyomozza, hogy a sorsszerű véletlen révén összekerült fiúk, Közép- és Kelet-Európa nemzetei képviselőinek élete később miként alakult. Magyar örökségünk (Astor, Florida 1975) címen összeállítást adott ki történeti emlékekből, forrásmunkákból, képet nyújtva az amerikai magyarok hasznos tevékenységéről is.

Eszterhás István (1907–) a háború után Ausztriában élt, 1950-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba; a Katolikus Magyarok Vasárnapja című lapnak volt egyik szerkesztője, több regénye jelent meg; Füry Lajos (1913–) szintén regényekkel jelentkezett.