Domahidy András (1920–)

Domahidy András 1948-ban hagyta el Magyarországot. Jelenleg Ausztráliában él, Perthben könyvtárosként tevékenykedik. Vénasszonyok nyara (Róma 1969) című regényével elnyerte a Lehel-Pályázat Bizottság nagydíját. Műve irodalmi és szociológiai ritkaság: szabolcs-szatmári dzsentrik és arisztokraták 1945 után széthulló világát ábrázolja megértő együttérzéssel, józan iróniával, mely néha szatirikus hanggá válik. Nem palástolja nosztalgiáját sem, érezhető fájdalommal idézi az elveszett életformát, melyet a történelmi változás végképp eltemetett. Előadásmódjának, alakábrázolásának legközelebbi rokonát alighanem Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényében sejthetjük. Domahidy András művében is nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogy alakjai alól lassan kicsúszik a talaj, s a koalíciós évek kezdeti zűrzavarában egyre világosabbá válik bennük a felismerés, hogy új életlehetőségeket kell keresniük. Regényének központi szereplője felszabadulás előtti életformáját (nagybirtokos volt) nem tudja fenntartani, felismeri, hogy nem képes alkalmazkodni a meg-{398.}változott körülményekhez, s az önkéntes emigrációt választja. Az író a földosztást követő társadalmi átváltást, a koalíciós idők üzletelő fővárosát hitelesen rajzolt képekben és szereplőkben idézi fel. A regény különös varázsa a nosztalgia és az irónia finom egymásbajátszásából, az elszakadásra való képtelenség és a végső búcsúzás, a belátás és a társadalomkritika elemeinek vegyítéséből ered. A Vénasszonyok nyarában kibontakozó világkép teljesedik ki az Árnyak és asszonyok (Perth 1979) című regényében. Az előző regény főhőse él ebben is tovább változott névvel, de változatlanul erős nosztalgiával, számos olyan kötődéssel, melyek élete végéig meghatározzák tetteit és gondolkodását, s szívós küzdelmet vív új hazájában, Ausztráliában a beilleszkedésért, az egyszer elveszített boldogság válik egy egész nemzedék életformaváltásának jelképévé: a hajdani emigránsoknak sikerül a beilleszkedés, az otthonteremtés, ha önmagukban érintetlenül tovább őrzik is a betemetett, elfeledhetetlen múltat.

Ezzel a két regénnyel s elbeszéléseivel Domahidy András a nyugati magyar irodalom egyik legjelentősebb elbeszélőjévé nőtt. Későn kezdte pályáját, de máris érett íróként. Egyforma otthonossággal mozog a modern regény forma- és időbontó világában, s a hagyományos lélekábrázolás különféle szintjein. Regényeiben rendkívüli feszültséget teremt, érzékelteti, hogy hőseinek sorsát az dönti el, hogy vállalják-e a maguk választotta világ újszerű életformáját, vagy őrzik tovább nosztalgiájukat és fájdalmaikat, melyek végül lehetetlenné teszik számukra az alkalmazkodást új körülményeikhez. Domahidy igazi művészi tehetségével, feszültségteremtő eljárásával, kitűnő szituációalakításával elhiteti, hogy alakjainak sorsában ezrek és ezrek osztoznak, akik életük tragikus fordulatai után is talpra állnak, mert megfelelő életlehetőségeket találnak maguknak.

A nyugati magyar emigráció irodalmának egyik legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e a rendhagyó emigránslét ellentmondásaiból kialakítania a maga sajátos irodalmát. Ez Domahidy utóbbi regényében nyerte el egyik leghatásosabb művészi kifejeződését.