Faludy György (1910–)

Faludy György nevét Villon-átköltései tették ismertté, 1937-ben megjelent kötete igen heves vitákat kavart, és sok mindenben segítette a műfordítás alapelveinek tisztázását. Villon ösztönzése, illetve a mondanivaló élményszerű megfogalmazására való törekvés, a nyers közvetlenség alapvető meghatározója maradt költészetének. Ez jellemezte A pompéji strázsán (1938) című verseskötetét is, melybe nagyon sok antifasiszta költeményét nem vehette fel, mert a cenzúra elkobozta volna gyűjteményét. Hitler-ellenessége emigrációba kényszerítette: 1939-ben Franciaországba távozott (az Európai költők antológiájában sok baloldali francia lírikust szerepeltetett), innen Afrikába, 1941-ben pedig Amerikába utazott, ahonnan csak 1946-ban tért haza. 1947-ben jelentette meg Őszi harmat után című kötetét, mely nagyon töredékes képet adhatott költészetéről, ugyanis sok verset írt kényszerű emigrációja idején, ám azoknak csak kis töredékét gyömöszölhette bele a válogatásba. Ám még ez a vázlatos, kevés színből összeálló portré is bizonyságot adott arról, hogy Faludy György a legkülönfélébb rászakadó élmények között is magyarnak érezte és vallotta magát a második világháború idején, s egyre keményebb képeiben, egyre elszántabb vallomásaiban elsősorban a reménytelenség hangjai váltak jellemzővé:

ó jaj, most megtanultam és tudom,

hogyan fogadjam egykor az úton,

ha ott, hová eljönni várhatom,

harcon-békén, vízen vagy szárazon,

miként ma éjjel újra megjelen –

s akkor felállok, őr a helyemen,

nem szánva mást, de magamat se szánva,

mint süllyedő angol fregatta kapitánya,

keresztbefont karokkal és kemény

arccal, – jól tudva, hogy nincsen remény.

{406.} 1950 nyarán Faludyt – akinek szatíráit annak idején Horthy és Imrédy ellen szavalták – internálták; 1953-ban szabadult; rehabilitációja után visszatért az irodalmi életbe.

Második emigrációja, 1956 után egyike lett a külföldi magyar irodalom tekintélyeinek, bár új művet meglehetősen ritkán publikál. A jelek szerint meghatározó élménye volt az a három év, melyet börtönben töltött, s egyéni sérelmei sokszor elvakítják, igazságtalanná teszik, így történhetett meg, hogy e különben jeles költő hosszú ideig a külföldi hidegháborús törekvések jelképévé válhatott azokkal a műveivel, melyekben régi hazájáról festett torz színekben játszó képet.

Verseit Emlékkönyv a rőt Bizáncról (London 1961) címmel jelentette meg, már a válogatott gyűjtemény összefoglalásául választott mottóval is jelezve, hogy a történelmi helyzet csak alkalom arra, hogy különböző álarcok mögül hol a régmúltba, hol a történelmi félmúltba szállva ítélkezhessék, s ebben az ítéletében nem különböztet, számára minden rossz, ami volt, minden törekvés, mely a szocializmus megteremtésére irányult, eleve elhibázott volt. Ilyen jellegű költeményeihez – a legismertebb az Egy bizánci teológus temetésén – azt a "rekedtes villoni" hangot választotta, mely alkalmas az érzelmek megmozgatására, és leginkább az agitáló szónokéhoz hasonlítható. Hogy az emigrációban ritkábban írt, arra talán az a legjellemzőbb, hogy a Levelek az utókorhoz című ciklusban, melyben 1957 és 1961 között írt verseit csoportosította, összesen három költemény szerepel. Az egyik valóságos kafkai látomás, mely egyszerre érezteti a múlt kötöttségeit és a jelen kilátástalanságát. A furcsa történetben – melynek prózai párja alighanem Camus Pestise – elszaporodnak a fehér egerek, míg végül az egyes szám első személyben emlékező főszereplő végez velük. Egy azonban életben marad, s "hálatelt szemmel pislog" vélt megmentőjére. S az, megértve, hogy az életben cselekedeteink is kötöttek, végső soron azonban jellemünk is ezer szállal gyökerezik a múltban, a záró kép reménytelen felhangjában vallja meg, hogy ő maga sem tudja elszakítani ezeket a szinte láthatatlan kötelékeket:

Térdem megcsuklott, émelyegve

szaladni kezdtem, ingben, át

a konyhán s kinn a nyirkos kertben

átkaroltam egy almafát,

de előttem még ott keringett

az egér vörös, kis szeme,

s aztán lehánytam ruhámat

én, az egerek istene.

Az Emlékkönyv a rőt Bizáncról már hírt adott arról, hogy hamarosan megjelenik a költő önéletrajzi regénye. Erre 1962-ben került sor, amikor {407.} Faludy György My happy days in Hell címmel jelentette meg keserű önéletírását; összegyűjtött verseit 1980-ban adta ki Püski Sándor. Ez a nagy hatású gyűjtemény is bizonyítja, hogy az emigráció egyik legjelentékenyebb lírikusa, aki nyitott a modern költészet formabontó törekvéseire, de elkötelezett hűséggel őrzi magyarságtudatát s a magyar líra hagyományait is.