Határ Győző (1914–)

Határ Győző 1938-ban építészmérnöki oklevelet szerzett a műegyetemen. Egyetemi évei alatt jelent meg sokszorosított formában első könyve (A veszélyes fordulatszám, 1938), amelyet a francia utópisták műveinek hatása alatt írt. A sokszorosított példányokat a sajtótörvényre hivatkozva elkobozták. Hasonló sors érte filozófiai regényciklusát is (A csodák országa, Hátsó Eurázia), amelynek sokszorosított példányait ugyancsak lefoglalták 1943-ban. Határt ekkor bíróság elé állították, és felségárulás címén 5 évi fegyházra ítélték. A háború pusztításai összes addig írt művét, valamennyi sokszorosított példányát megsemmisítették, a Bűnügyi Levéltár romjai között kutatva bukkant rá A csodák országa egyetlen romlott példányára. Ez voltaképp orvosregény, amely a háború előtti Magyarországon jóformán ismeretlen Ramon y Cajal-, Pavlov- és Bechterev-féle iskola alapján állt és hadat üzent a freudizmusnak.

1945-ben, rögtön a felszabadulás élményeinek hatása alatt írta Zsuzsika fényképalbuma című regényét, amelyet egy kötetben akart megjelentetni Horthyról szóló szatírájával (Egy államfőnök története). A két mű kiadására azonban nem kerülhetett sor, így a közönség Határ sajátos, szürrealisztikus művészetét csak a Heliáne (1947) című regényéből ismerhette meg. A mű megjelenése körül nagy viharok dúltak, már kinyomtatása előtt akadtak, akik korainak, kiérleletlennek találták ezt az alkotást, amelynek célzatossága az adott politikai helyzetben félreértésekre és félremagyarázásokra adott alkalmat. A regény megjelenése, s kivált az akkori irodalmi életben szokatlan, szélsőséges szürrealizmusa, s burkolt mondanivalója tovább fokozták a vitát. Nem csökkentette ezt a hatást a Liturgikon (1948) című verseskötet megjelenése sem. Ebben Határ Győző elsősorban a francia prózavers lüktetését és ihletését igyekezett nyelvünkben is kikísérletezni. Sajtó alatt volt már Lelencek zsoltára című verseskötete is, ennek megjelenésére azonban nem került sor. Határ Győzőt 1949-ben kizárták az Írószövetségből, 1950 januárjában pedig két és fél évi börtönbüntetésre ítélték. 1952 végén szabadult, egy évig mérnökösködött, majd visszatért az irodalomba, s műfordításokat vállalt. Lawrence Sterne műveit fordította (Tristram Shandy, Érzelmes utazás), mellette orosz, német, spanyol klasszikusokat. Rabelais teljes fordításán és kötetnyi kommen-{408.}tárján dolgozott, amikor 1956 végén a Pepito és Pepita című regény félig befejezett kéziratával külföldre távozott. 1957 óta Londonban él.

Külföldön egyre-másra jelennek meg írásai. Rendkívül sokoldalú alkotó, regények mellett kultúrfilozófiai esszéket, verseket, elmélkedéseket ír.

1963-ban a párizsi Julliard kiadó francia nyelven is megjelentette regényét, a Pepito és Pepitá-t, a neves francia kritikus, Alain Bosquet akkor elismeréssel méltatta a regényt, s megjegyezte, hogy előképei között leginkább Giraudoux-ra és Rabelais-ra emlékeztet. A regény címadó főhőse, a Hárfás Pepito egy lebombázott templom épen maradt tornyának huszadik emeletén él a harangok alatt. Mariolane, a fuvolaművésznő, a Nagy Hangversenyrendező lánya sikerrel kecsegteti, de Pepito csak Pepitát, az "isteni" komédiáslányt követi. A regény a misztikus szerelem témáját fejleszti tovább, de gyakoriak benne a szürrealista elemek, víziók is. Pepito szinte napról napra sorvad, mert Pepita nem hajlik feléje, s csak végül derül ki a titok: Pepita voltaképpen lánykereskedő. A regény a romantikus érzelmek karikatúrája, s annak a gondolatnak a kifejezője, hogy az igazság relatív, mindenki számára létezik egy külön igazság, de az igazság, mint olyan, megfoghatatlan, mindenki számára más és más arcát, lehetőségét villantja fel.

1966-ban Stockholmban jelent meg magyar nyelven Bábel tornya című misztériuma, amely csak címválasztásával emlékeztet bibliai előképére, voltaképp az emberiség nagy kérdéseire keresi a választ. Hatalmas karaván tart a torony felé, tagjai békésen haladnak, életük olyan, mintha Határ Győző összefoglalóan akarná ábrázolni mindazt, ami eddig lezajlott az emberiség történetében. Később baljós jeleket észlelnek, majd beleütköznek a katonák sorfalába, s visszasodorja őket a "megzavart nyelvűek hulláma". "Tulajdon szavam nem ismer meg engem?" – kérdi tétován az elbeszélő, s a történetet ő fejezi be halandzsába torkolló siratóénekével. Stílusa a naturalizmust éppúgy felhasználja, mint a szürrealizmust, vagy a kassáki – Füst Milán-i hagyományt. Füst Milán felszabadító nyelvi hatása érződik például a kocsis dalában:

Zengerájban szép az élet

Zengeráj hol én zenélek

zeng a kupleráj!

Münchenben jelent meg, ugyancsak 1966-ban, Pantarbesz című traktátusa. A hagyományos filozófiai műfaj Határ kezében új elemekkel telítődik. Voltaképp a semmiből indul ki és oda is tér vissza, de a nyelvi utazást rengeteg leleménnyel, ötlettel valósítja meg. Filozófiai gondolatfutamaiban úgy véli, hogy a két nagy uralkodó eszmeáramlat, a szocializ-{409.}mus és a kereszténység fölött eljárt az idő, s az emberiség újfajta racionalizmus eszménye felé halad. "Nem hisszük – írja –, hogy az emberiség új mítoszokat alakítana ki magának, de ha igen, úgy azok nem a régi mítoszok volnának." A világ metafizikus fejlődésének koncepcióját vallva elképzelése sok vonatkozásban egyezik Teilhard de Chardinéval. Azt gondolja, hogy egy ponton bekövetkezik majd a "történelem hirtelen feltágulása", amikor értelmüket vesztik a történettudomány hagyományos fogalmai (ezek közé sorolja a kizsákmányolást, individualizmust, kollektivizmust stb.). Elképzelése – mint erre rámutattak méltatói – sok tekintetben egyezik Weöres Sándor jövőszemléletével.

1969-ben a párizsi Denoël kiadó a Les Lettres Nouvelles sorozatban megkezdte Anibel című trilógiája kiadását. Hajszálhíd (München 1970) címmel összegyűjtött verseinek kötete három évtized terméséből válogatott. Stílusára jellemző a műnek az író által megfogalmazott programja: "... Felejtőkém is odatorkollik, ahonnan mindenféle hermetikus zsilipkapuk mögül a nyelvekre-nem-szoruló ihlet emanációja lesugárzik. A látó afázia ez – a Minden-Nyelvek-Fonákja. Az Ige elszótlanodása. Ezeken az afáziás ablakokon besüt a kozmikus sugárzás, amelyet a feltérképezett földi légkör nem szelídít, belenézünk a metatükörbe, amely – akárhogy álljunk elébe – folyvást háttal mutat, gorilla-csontváznak, őslénytani aura alatt, távolodóban. Elhatalmasodnak a nyelv nélküli titkok, rátapadással hallgatódzunk az eszkatológia vastagbőrén, számlálgatjuk hüllő-szíve dobogását. Lesz-e erőnk elég belátni, elviselni? Nincs részvéttel irántunk ..."

Már a Hajszálhíd (1970) című kötete is jelezte, hogy Határ Győző különleges érzékenységgel fordul az álombeli világ felé, és képzelete parancsának engedve szívesen von össze különböző, látszólag összefüggéstelen élményeket, tapasztalatokat. Költészetére is, egyéb írásaira is a filozófiai érdeklődés, a folytonos gondolkodás izgalma a legjellemzőbb. Verseiben e törekvése elsősorban a nyelv szintjén érvényesül. Az őrző könyve (München 1974) című "fiktív világtörténet"-ében azonban már történetfilozófiai szinten is igyekszik kifejteni, a Sírónevető (München 1972) hatalmas drámafolyamában pedig olyan gondolati ívet teremt, mely a kétezer évvel ezelőtti világképet éppúgy magába foglalja, mint az avantgarde törekvéseket (melyek, hite szerint, a régi műveltséganyagban is benne gyökereznek).

Határ Győző szemléletmódjára a jelek szerint meghatározó befolyást gyakorolt az Untergang des Abendlandes gondolata. Világvéghangulat felhőzi be az élete főművének szánt Golghelóghi (1976) című passiójátékot, mely az Úr születése utáni 1000. évben játszódik. Golghelóghi egy vízimolnár fia. Kalandos élete sokban emlékeztet a világirodalom nagy kalandorainak sorsára, benne azonban az az igazán érdekes, ahogy újra meg újra megkísérti a bűnt, mintha ki akarná próbálni, hogyan lehet a világ mene-{410.}tében a sátáni elemet nagyobb szerephez juttatni. Hiába azonban sorsának olykor motiválatlan, mesei alakváltozatai, végül mégis angyallá változik át, és a "gyenge oldalon" marad. Mert a világnak e dráma tanúsága szerint nem a teremtő akarat és szándék az igazi ura, Isten csak "korongoló szolga", az események menetét Szatanael, a sátán kormányozza, s minden az ő terveinek valóra váltását szolgálja.

A drámaciklus keretében voltaképp meglehetősen ironikus, szkeptikus világképét fogalmazza meg Határ Győző. Módszere, művének felépítése és nyelvi megformálása Szentkuthy Miklós Szent Orpheuszára emlékeztet leginkább, ő is rendkívüli történeti tudással, a részletek aprólékos, árnyalt díszítésével éri el a freskószerű hatást. A középkor világát szürrealista fénytörésben ábrázolja, a kavargó, színes jelenetsorok, egymásra fényképezett események nemcsak a passió hagyományos műfajának újraélesztési szándékáról vallanak, hanem nyelvi teremtőerőről és nagyszerű fantáziáról is. Szándéka szerint az univerzum menetét és fejlődésének törvényeit igyekszik ábrázolni, s ehhez megfelelő nyelvi eszközöket is talált: a barokk "dagály" éppúgy megleli helyét és szerepét előadásában, mint a finoman, mértéktartással alkalmazott nyelvújítás.

A Golghelóghi nemcsak az ábrázolás, hanem a spekuláció szintjét is bevonja a történelem értelmezésének és ábrázolásának folyamatába. Határ Győző szerint a múlt áttekinthetetlen zűrzavarára a jelen is véletlenszerűen rétegződik rá. Ténynek látszik azonban – és ezt az események menete igazolja szemében –, hogy az ember eredendően gonosz, ezért a világ továbbfejlődése is a reménytelenség, kietlenség irányába mutat.

E meglehetősen csüggesztő, sötét látomást alapozza meg, egészíti ki az Intra muros (1978), mely alcíme szerint "tanulmány a véleményről, a hitről – a meggyőződésről", szándéka szerint pedig a harmincas évek fordulóján nagy erővel ható krizeológiai gondolat igazolása. E társadalomfilozófiai tanulmánygyűjteményben a szókratészi magatartást éleszti föl: "Határ senior" és "Határ junior" jegyzetei és ellenjegyzetei sorakoznak egymás után, igazolni szándékozva azt az eszmét, hogy az apokalipszis reális valóság: elsősorban az teszi azzá, hogy az ember eltaszította magától a kételkedés jogát és képességét. Határ Győző nem hisz a világ átalakíthatóságában, kételkedéssel figyeli az embernek a természet és társadalom átalakítására tett nagyszabású kísérleteit, s olykor az újbaloldal ideológiájának hatása alatt végeredményben a dilemmák felsorolásával megelégedve rajzolja fel egy lehetséges, voltaképp azonban – végső kimenetelében legalábbis – befejezhetetlen párbeszéd modelljét.

Tollas Tibor (1920–) 1956-ban hagyta el Magyarországot, alapítója és szerkesztője a müncheni Nemzetőr című lapnak, amely nemegyszer szélsőséges hangon, tónusban támadta és támadja a hazai politikai eseményeket és kulturális életet. Elsősorban ez a tény biztosít népszerűséget Tollas Tibornak, a költőnek, legalábbis az ún. "szabadságharcos" emigráció köré-{411.}ben. Amint Irgalmas fák (1975) és Évgyűrűk (1979) című kötetei bizonyítják, személyes indulatait és nosztalgiáit igyekszik általánosítani és lírateremtő funkcióval felruházni. Újabb versei gondolati gazdagodását jelzik.