Hanák Tibor (1929–)

Hanák Tibor Kalocsán született, bölcsésznek készült, s minthogy nem vették fel az egyetemre, 1949-ben Ausztriába távozott. Egyetemi tanulmányait Insbruckban végezte el, filozófiából és történelemből szerzett doktorátust. Középiskolai tanár, majd újságíró lett. Tanulmányai és bírálatai az Irodalmi Újságban, a Katolikus Szemlében, az Új Látóhatárban, a Magyar Műhelyben és az újvidéki Hídban jelennek meg, dolgozik német filozófiai szakfolyóiratoknak is. 1969-ben a londoni Szepsi Csombor Kör adta közre Ideológiák és korunk című tanulmánykötetét, ebben a munkájában a humanizmus és a vallás kérdéskörével, illetve Max Scheler, Heidegger, Wittgenstein és Lukács György filozófiájával foglalkozott. Jelentékeny filozófiatörténeti erudícióval és éles kritikai szellemmel vizsgálta meg korunk filozófiájának főbb irányzatait. 1972-ben a párizsi Magyar {414.} Műhely kiadásában jelent meg A filozófus Lukács című nagyobb tanulmánya, amely Lukács György pályafutásáról és gondolkodásának fejlődéséről adott kritikai elemzést. E könyve alapján írta Lukács war anders című 1973-ban megjelent munkáját, valamint Comment G. Lukács a été conduit au concept de réification című 1974-ben Párizsban kiadott művét. Die marxistische Philosophie und Soziologie in Ungarn című könyve 1976-ban a stuttgarti Ferdinand Enke Verlagnál látott napvilágot. Ebben a munkájában a magyar marxista filozófiai és szociológiai kutatások eredményeivel, különösen az ún. "Budapesti Iskola" tevékenységével foglalkozott. Die Entwicklung der marxistischen Philosophie című 1976-ban megjelent művében a marxista filozófia fejlődését vázolta fel. Német nyelvű filozófiatörténeti munkái nyomán 1979-ben Münchenben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában adta közre Az elmaradt reneszánsz című terjedelmes monográfiáját, amelyben a magyar filozófiai élet alakulását, a filozófiai-ideológiai vitákat, valamint a jelentősebb filozófiai műveket tekintette át a felszabadulás után.

Az emigráció második időszakának költői, írói 1956 végén hagyták el Magyarországot, s szóródtak szét a nagyvilágban. Könnyen és gyorsan találtak befogadó országra, hírneves nyugati egyetemeken végezték tanulmányaikat, hamarosan otthonra leltek a nyugat-európai vagy amerikai társadalmakban. Többségük bölcsész diplomát szerzett és kulturális intézményeknél helyezkedett el: Nyéki Lajos az Alliance Française-nél, majd a párizsi egyetem magyar intézetében, Gömöri György a cambridge-i egyetem kelet-európai intézetében, Makkai Ádám a chicagói, András Sándor a washingtoni egyetemen, Siklós István a londoni BBC szerkesztőségében, Sulyok Vince az oslói, Lökkös Antal a genfi Egyetemi Könyvtárban, Thinsz Géza egy stockholmi könyvkiadónál, Dedinszky Erika a holland televíziónál dolgozik. Közülük többen is rendszeresen foglalkoznak a magyar irodalom külföldi megismertetésével, illetve választott hazájuk irodalmának magyar tolmácsolásával. Mások orvosi vagy műszaki pályákon helyezkedtek el: Bakucz József New Yorkban épületgépészeti tervezéssel foglalkozik, Vitéz György Montrealban klinikai pszichológus, Kemenes Géfin László ugyanott kereskedelmi levelező. Ismét mások kétkezi munkásként keresik kenyerüket: Horváth Elemér az Egyesült Államokban nyomdász, Máté Imre Münchenben villanyszerelő iparos, Keszei István Párizsban alkalmi munkából él. Egészében szinte valamennyien integrálódtak a befogadó társadalomba, s alig vállalnak szerepet az emigrációs élet mozgalmaiban, belső csatározásaiban. Irodalmi tevékenységük, költői ambícióik ápolása esetenként személyes áldozatvállalást követel.

Az 1956 után Nyugatra került fiatal magyar költők már több mint két évtizedet töltöttek választott hazájukban: gondolkodásukat, élményvilágukat, általában személyiségük felépítését már ez a két évtizedes tapasz-{415.}talat szabja meg. Közérzetük meghatározója az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még a honvágy, illetve a beilleszkedés gondja volt, ma már nem; a honvágy ritkábban szólal meg műveikben, s akkor sem az emésztő szenvedély, legfeljebb a csendes nosztalgia formájában. Ma már természetes emberi közegüknek tekintik a választott otthont, s bár sokat utaznak a világban, úgy érzik, meggyökeresedtek valahol. Költői közérzetüket ilyen módon nem a honvágy és a kényszerű távollét keserű konfliktusa szabja meg. Ha időnként hangot adnak is az elszakadás fájdalmának, gondolkodásuk és érzésviláguk más élmények nyomán alakul. Mint emigránsok, mint irodalmi diaszpórában élő költők fokozott magányban élnek, angol, francia, német és svéd társaiknál végletesebben élik át az emberi személyiség huszadik századi izolációjának tragikumát.

A személyiség kiteljesítéséért vagy éppen fenntartásáért vívott küzdelem legfőbb konfliktusát kétségtelenül az emigrációs lét paradoxonai okozzák: amerikai mérnöknek, svéd kiadói szerkesztőnek, angliai lengyelnyelv-tanárnak, kanadai pszichiáternek kell lenniük, ugyanakkor magyar költőnek, aki el van szakítva a magyar irodalmi élet áramaitól, s értő közönségre alig talál, aki műveit magánkiadásban kénytelen közreadni, s csak a ritka alkalommal megrendezett emigrációs írótalálkozókon cserélhet eszmét költőtársaival. Az idegenben élő magyar költő helyzete állandó szerepcseréket, szerepváltásokat követel. Gömöri György egy verse hitelesen fogalmazza meg e "proteuszi" sors következményeit: "Naponta nyelvet-álarcot cserélek. / Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, / néha meg: hiába vergődik a lélek, / megváltásra csak önnyelvén találhat." Az anyanyelv megváltó hatalma korántsem egyértelmű: az emigrációs költészet második időszakának képviselői a köznapi életben, esetleg családi körülmények között is, többnyire idegen nyelven kényszerülnek másokkal érintkezni, s csak az alkotó munka magányos óráiban használják anyanyelvüket. Erős alkotó egyéniségre és anyanyelvi ösztönre van szüksége annak, aki a nyelvi "tudathasadástól" meg akarja őrizni magát. A költészet forrásává bizonyos esetekben éppen e kettős nyelvi helyzet válik, az a tény, hogy a nyugati magyar költő szinte egyforma természetességgel képes kifejezni önmagát magyarul és franciául, magyarul és svédül, magyarul és angolul.

A második emigrációs időszak költői meglehetősen izolált világban alakították ki magyar költői "én"-jüket, a személyiség mélyebb rétegeiben zajló drámákat vetítik verseikbe, a személyiség integritásának védelmét keresik a költészetben. A világban tapasztalt szociális és politikai konfliktusok hatása alól azonban ők sem képesek szabadulni, ezen kívül szülőhazájukkal kialakított kapcsolataiknak is igen nagy szerepe van költői világképük alakulásában. Az emigrációs lét egyszersmind nagyobb nyitottságot jelent a huszadik század második felének civilizációs problémáira, a diaszpórában élő magyar költő, már csak a birtokba vett információk bősége következtében is, érzékenyebb módon reagál a bekövetkező válság-{416.}helyzetekre, mint az a költő, aki a nemzeti kultúra védelmet nyújtó bensőségében dolgozik. Az idegenként élő, magát gyökértelennek érző emigráns közérzete természetszerűleg ki van szolgáltatva a történelmi lét nyomasztó válságainak, minthogy személyes sorsát is e válságok döntötték el annak idején. Midőn rossz közérzetéről beszél, szorongásába minduntalan beszűrődik a világban érzékelhető bizonytalanság és háborús félelem. Ilyen félelmekről hoz hírt Thinsz Géza Hírügynökségünk jelenti című költői groteszkje: "hírügynökségünk jelenti: optimizmusra nincsen ok: / kiáltás: pengeálmok: hírügynökségünk forgandósága: / húsba hasító félelem jelenti: eszelős optimizmusra nincsen ok." Hasonló szorongásokról tanúskodnak Makkai Ádám Még béke van és Sulyok Vince Eszelős idők című versei.

E szétszóródásban élő nemzedéknek számot kellett vetnie szülőhazája iránt táplált érzelmeivel. Érzelmileg sohasem tagadták meg Magyarországot, emigrációjuk első szakaszában erős nemzeti tudattal gondoltak szülőföldjükre, s módszeres tudatossággal sajátították el a magyar művelődés hagyományait. A "személyi kultusz" korában szerzett nehéz tapasztalatok s maguk az 1956-os események, amelyek önkéntes távozásukhoz vezettek, kezdetben mindenesetre ellenséges érzelmeket keltettek bennük a szocialista Magyarország társadalmi és politikai berendezkedésével szemben. A közvetlen politikai mondanivaló legtöbbjüknél mégis elapadt a múló évek alatt, s nem utolsósorban a rendszeres hazalátogatások hatására, józan realizmus, sőt megbecsülő rokonszenv váltotta fel a korábbi szembefordulást. Ha a mai Magyarország szociális és kulturális eredményeiről szólnak, hangjukban érződik a figyelem és az elismerés. Ezt az újfajta érzelmi viszonyt, józanabb szemléletet és tartalmasabb kötődést fejezi ki Nyéki Lajos Egy Illyés-kötet hátlapjára című verse: "Hogy Rácegresen villany ég, / citera helyett rádió / hangjaira mulat a nép, / s a dalba a kipufogó- / csövek robaja is belép; (...) hogy krémest sütnek Horgason, / Tartuffe-öt szidják Cereden, / hogy nyugdíjas parasztokon / pihenhet Segesden a szem, / hogy Ercsiben ... / Nem folytatom, / örülök annak, ami jó. / S azt akarnám, hogy ne legyen / otthon, csak dicsérni való ..." Az a szemléletmód, amely ebben a versben alakot ölt, mind szélesebb emigrációs rétegek gondolkodását fejezi ki.

A nyugati magyar költészet, a második időszak költészete is más utakon jár, mint a hazai vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar líra. Erősebben hatnak reá a nyugat-európai, illetve amerikai irodalom jelenkori törekvései, sőt költői kísérletei. A nyugati diaszpórában élő magyar költő feladatának tekinti, hogy mindazt, amit a modern francia, angol vagy amerikai költészetben megismert, integrálja saját költői világába, a magyar líra szerves részévé tegye. Új és gazdag tartományokat szeretne hódítani a magyar költészet számára, innen ered kezdeményező készsége, amellyel birtokába veszi a modern költészet megannyi vívmányát, sőt újító kísér-{417.}letét. A második költőcsoport képviselői a hatvanas években szinte egyszerre választottak olyan mestereket, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, E. E. Cummings, Gregory Corso, Allen Ginsberg, René Char, Françis Ponge, Michel Deguy, Denis Roche és Jacques Roubaud. Gyors egymásutánban kerültek az angol ezoterikusok, a francia szürrealisták, az amerikai beatnikek, majd a különféle szemiotikai, lettrista és konkrét költői irányzatok hatása alá. Ezek a modern költői hatások érvényesültek Bakucz József, Horváth Elemér, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám s különösen a Magyar Műhely avantgarde experimentalizmusát képviselő Papp Tibor költészetében.

A magyar líra hagyományaival azonban azok a költők sem szakítottak, akik a legerősebben vonzódtak a modern törekvésekhez. A Magyar Műhely szerkesztőinek és teoretikusainak: Papp Tibornak, Nagy Pálnak és Bujdosó Alpárnak, mint költőknek, Kassák Lajos volt első mesterük. A huszadik századi magyar költészet elvontabb bölcseleti jellegű örökségére utal az a hatás, amelyet József Attila, Weöres Sándor vagy Pilinszky János lírája fejtett ki a nyugati magyar költők ezen nemzedékére, nevezetesen Kibédi Varga Áron, Bakucz József, Horváth Elemér, Baránszky László, Vitéz György, Sulyok Vince és Gömöri György költői munkásságára. A magyar költői hagyományok egy másik vonulatának asszimilációját jelzik azok az ösztönzések, amelyeket a régi magyar verstől, illetve az úgynevezett "népi szürrealizmustól" kapott a nyugati magyar költők újabb nemzedéke. A Nagy László vagy Kormos István által érvényre juttatott folklorisztikus-szürrealisztikus dalszerűség jelentkezik Máté Imre, Keszei István és Dedinszky Erika népköltészeti hagyományokat ápoló, vagy velük érintkező balladáiban, ráolvasásaiban. A régi magyar költészet: a végvári katonák, a protestáns prédikátorok, a kuruc szegénylegények költői hagyománya az 1956 utáni költőnemzedék néhány képviselője, elsősorban Siklós István és Kemenes Géfin László erősebb történelmi érdeklődésében és archaizáló költői nyelvezetében követhető nyomon.