Sári Gál Imre (1923–)

Sári Gál Imre 1945-ben szerzett tanítói oklevelet, 1956-ban távozott Magyarországról, azóta Clevelandban él. Három verseskötetet jelentetett meg az emigrációban, és nála jobban, mélyebben kevesen fejezték ki az emigránssors paradoxonát.

Az Autók földje (1970) című kötethez függesztett önvallomásában így vall ihletőiről: "1957 óta benne élek egy szédületes, furcsa világban, melyet még ma is úgy csodálok, mintha meseországba tévedtem volna. Pedig valóság itt minden. A röppenő, surranó autók földje, és a mindenféle gépektől hemzsegő világ. Írásaim is már ezekről szólnak. Nem is tudnék ellenállni nekik, hogy ne ők kössenek le. Persze ma is keverednek bennem az újvilági és a hazai valóságok. De már lassan kettéválnak. S már két bolygó forog, kering, s lassan egymástól egyre távolodik. Bár néha oly közel jön, hogy szinte karnyújtásnyira. De már nem érem. De játszanak, kísértenek."

{418.} Itthon a kisparaszti élet valósága ihlette első próbálkozásait. Olyan környezetben nőtt fel, ahol még elevenen éltek a népi hagyományok, ahol a nehéz munkában nap nap után született a vers. Talán ezek a féldilettáns, de mélyen a hagyományokban gyökeredző népi próbálkozások voltak legerősebb ihletői, s ezektől nem tud szabadulni azóta sem. Amerikában olyan királyfi módjára kering, akit sosem válthat meg a mesebeli királykisasszony. Világosan látja, hogy ezt az életformát, amit a magyarság élt, nem lehet konzerválni. Mégis nosztalgikus felhangokkal idézi meg prózakötetében (Clevelandi magyar múzeum, Toronto 1978) a kinti magyarságnak azt a rétegét, amelyik minden eszközzel igyekszik megőrizni nyelvét és szokásait, de előbb-utóbb elveszíti hagyományait, majd anyanyelvét.

Ő maga minden lehetséges módon igyekszik kiszakadni az amerikai életforma vonzásköréből, alighanem reménytelenül. A Toronycsordák (1971) című kötetéből az érződik, hogy bármennyire hatalmába kerítette is a sokféle új élmény, voltaképp reménytelenül tévelyeg közöttük, anélkül, hogy otthonra, megnyugvásra lelne. A Sátán táltos varázslata című, nagyobb lélegzetű vers a bizonysága, mennyire otthontalan, mennyire kitaszított Sári Gál Imre e közegből. Ősember esernyővel (1974) című kötetében is azt a feszültséget érzékelteti, mely az Újvilág társadalmát szinte végzetesen megosztja. E kötetében nagy erővel tolmácsolja azt a létérzést, melyet a történelmi tanulmányok Amerika tragédiájaként fogalmaznak meg. Az eldologiasodott világban, az utilitarizmusra korlátozódó emberi kapcsolatok között, amikor a vers hagyományos formája is megbomlik és furcsa alakzatokba rendeződik, még szívósabban igyekszik megőrizni otthoni örökségét, még érzékenyebben visszhangzik azokra a sugallatokra, melyek múltjából érik. Magyarországról egész versciklust ír. S ha némelyik költeményében ismételgeti is azokat a visszás érzéseit, melyeket az ötvenes évek keltettek benne, s ha ekkor szerzett rosszabb tapasztalatait olykor általánosítja is, lehetetlenség e ciklusból ki nem hallani a honvágy sóhajtásait, s nagyon is könnyű tetten érni azt a folyamatot, amint a "mesék birodalmából" a hétköznapok egyszerű realitásába vágyódik vissza a költő. Nem véletlen, hogy ebbe a ciklusba még azokat a verseit is felvette, amelyeket az ötvenes évek elején írt mint vasmunkás. Sematikus próbálkozások ezek, de az otthon valóságát közvetítik. Azét az otthonét, mely sokszor csak mint álom sejlik fel képzeletében. Ezért is könyörög álmaihoz, hogy maradjanak vele mindörökké.