Bakucz József (1929–)

A nyugati magyar költészet megbecsülést érdemlő alakja, Bakucz József a budapesti egyetem bölcsészeti karán szerzett francia-magyar szakos tanári diplomát. Műfordítónak indult, Walt Whitman, Emil Verhaeren és Heinrich Heine verseit tolmácsolta magyarul. 1957-ben távozott Nyugatra, két esztendőt Párizsban töltött, azóta New Yorkban él, mint épületgépészeti tervező dolgozik. 1968-ban jelent meg Napfogyatkozás, 1973-ban Kövesedő ég című verseskötete, mindkettőt a párizsi Magyar {419.} Műhely adta ki. Költészete elszigetelt magányról, szorongásos közérzetről tanúskodik. Hiábavalóknak érzi az emberi törekvéseket, reménytelennek a kiszolgáltatottságot, vigasztalannak a létezést. Gondolkodása az egzisztencialista bölcselettel érintkezik, költészete mégsem filozófiai tételeket fogalmaz meg, hanem személyes tapasztalatait és felismeréseit fejezi ki. "Gyors termein az iszonyatnak / hol nincs sem ablak semmi lámpa / tántorogsz végig hadonászva / mintha akadna aki hallgat / s úgy úszod át itt e szobáknak / vak folyosóit körbe-körbe / mint ki tükörből lép tükörbe" – hangzik Tollrajz című költeménye. Érzékeny lélekkel figyeli a világban tapasztalható összeütközéseket, sötéten ítéli meg az emberiség jövőjét, nem hisz abban, hogy az ember képes megoldani történelmének és természeti létének pusztító konfliktusait. Apokaliptikus látomásokban idézi fel a lehetséges kataklizmákat, ijesztő érzékletességgel rajzolja meg a végső pusztulást: "A kontinensek tetemére / iszonyatos gipsz rölief / rászáll a nap fekete réme / semmi a semmit öleled" (Előérzetek).

Költészete az intellektuális tárgyiasságtól halad a mitologikus szemlélet és kifejezés felé. Korai verseiben erősen aforisztikus és absztrakt kifejezésmódot alakított ki, mintha Rilke és az "újholdas" líra vonzásában fejlődött volna költői nyelvezete. Sejtelmek, álmok és látomások jelzésszerű rögzítése révén érzékeltette pesszimizmusát. "... szűri a sűrűvizű csendet / egy végtelenből-végtelenbe / suhanó háló s szemein egyre / látomások jelek peregnek" – olvasható az imént idézett Tollrajz soraiban. A végsőkig tömörítő nyelv, a jelzésszerű képvilág az avantgarde költészet újabb kísérleteinek hatására alakult át: a szöveg mind töredékesebbé vált, a sűrített versmondatokat a képek és a nyelvi jelek halmazszerű konstrukciója váltotta fel (Petit enfer, A színek halála). Bakucz Józsefre is hatottak a Magyar Műhely szemiotikai törekvései, a radikálisabb nyelvi kísérletezést azonban elhárította magától, a gondolat összefogó erejéről nem akart lemondani. Költészetét nem a vizualitás, hanem a mitologizmus irányában fejlesztette tovább.

A mitologizmusnak a modern költészetben kettős értelme van: részben arra utal, hogy a költő jelrendszerként használja fel a kultúrtörténetileg adott avagy önálló módon létrehozott mitológiát, részben arra, hogy világmagyarázó elvként fogadja el a mítoszokat. Bakucz József költészetében mindkét megoldás szerepet kap. Tapasztalatait és gondolatait rendre mitologikus aurával veszi körül: mint modern mítoszt írja le egy repülőút élményvilágát (Vissza Európához), mint mitologikus jelképeket veszi igénybe az európai kultúra nagy alkotó egyéniségeinek emlékezetét (Géniuszok), s valóságos mítoszt épít New York-i élményeire: a modern amerikai nagyváros mítoszát (Manhattan). A mítoszt ugyanakkor világmagyarázatként juttatja érvényre, ebben T. S. Eliot a mestere. Az angol költő igézetében született versciklusa: a Négy kórus az emberi létezés formáit a bűnnel hozza kapcsolatba, Vénusz születése című hosszabb {420.} költeménye pedig egy szudáni teremtésmítoszra építi az emberi lét magyarázatát. Carl Jung tanítását fogadja el, az archaikus mítoszokban az emberi nem ősi tapasztalatait keresi. A költő feladata szerinte az, hogy a világmindenség titkait közelítse meg: "versemnek – írja – nincs genezise – klasszikus értelemben. Ami van, az a költő iniciációja: a világegyetemben valahogyan dinamikus szerepet játszó – tehát nem platonikus értelemben, hanem modern természettudományos értelemben vett – alapkonfigurációk misztériumába való beavatás."