Horváth Elemér (1933–)

Horváth Elemér Csornán, majd a budapesti egyetem bölcsészeti karán tanult, tanulmányait Firenzében és Rómában fejezte be. 1962-ben települt le az Egyesült Államokban, New York közelében, Mahopacban él, nyomdászként dolgozik. 1962-ben jelent meg A mindennapok arca című verseskötete, ezt követték 1976-ban Egy fehér néger naplójából, 1980-ban A homokóra nyaka című kötetei. Verseinek kétségkívül van valamelyes önéletrajzi jellege, noha a hagyományos élménylíra tárgyai helyett a költői eszmélet változásait, a személyiségben végbemenő folyamatokat ragadják meg. Költői világa időtlen félmúltban lebeg, verseit emlékek és álmok szövik át: "az álom ragyogó útvesztőin" keresi önmagát és otthonát (Parazsak). Amerikai magányában Itália fénylő ege alá vagy éppen a Dunántúl szelíd lankáira álmodja magát, városban élve a szabadon ömlő fényt keresi: "Ó hogyan ismertük a fényt!" – tér vissza refrénszerűen több versében is a nosztalgikus vágy a teljesebb élet után. Az elhagyott szülőföld távoli emlékei mint váratlan villanások hatolnak át a múló éveken, elvegyülnek az olasz és amerikai táj emlékeivel. "Behunyt szememben pálma verekszik sovány akáccal s győzi gyönyörű tüskéivel, a szomorú, hogy beleremegek" – írja imént idézett költeményében. Csorna és Alabama, a Júlia szép leány és Euridiké együtt van jelen költői "ősemlékei" között (87. utca, Plutónium). Az emigráns költő nosztalgikus álmok és emlékek között érzi igazán otthon magát.

Az emlék és az álom lassanként mitologikus alakba öltözik, pontosabban az emléktöredékekből és álomfoszlányokból személyes mitológia körvonalai bontakoznak ki. Horváth Elemér költészete gyakran a görög és a kelta mítoszokra vagy éppen a magyar néphagyományokra utal. Mitikus értelmet kap a mediterrán táj, a tenger, Itália. Az Aeolides ciklus versei a homéroszi mítosz, az Odüsszeia parafrázisai, a tengeren bolyongó mitikus hajós, a sorsával viaskodó száműzött, aki mind reménytelenebbül keresi elveszített otthonát, magával a költővel azonos. A klasszikus és archaikus mitológiába szépen belesimulnak a szülőföld emlékei, a költő "magánmitológiájának" törmelékei, mintha az álmok rejtelmes logikája rendezné el a motívumokat. A najádok és a sarlós asszonyok, Lucania és a Felsőszer, a homéroszi tenger sós illata és az égett fű hazai szaga egyetlen emlék- és álomképben egyesül. A mítosz, amely egymásra másolja a mediterrán tengert és a dunántúli rétet, a veszteség szelíd fájdalmáról árulkodik. {421.} Elveszített szülőföldről és semmibe foszló klasszikus tájról, az ember veszendő világáról. Mi következhet Pannónia és Itália után? " ... madártalan öreg üresség / amit valaha égnek hívtam" (Apokrif). Az üres ég s a gépekkel, fegyverekkel megrakott föld nem lehet a költészet hazája. Horváth Elemér szavai között mind több a csönd, két verse között mind hosszabb a hallgatás.

Alkotó kedvét egy hazalátogatás élményei hozzák ismét mozgásba: szembenézés az ifjúság színtereivel, újraszövődő emberi kapcsolatok. Az erősebb érzelmi megrázkódtatás teszi mozgalmasabbá költészetét. A korábbi mitikus és tárgyias világhoz, a lassanként eluralkodó személytelenebb hanghoz képest megnövekszik a versek személyes és vallomásos jellege. Horváth Elemér újabb költészete az érzelmi átalakulás krónikáját rögzíti, a személyiség megváltozó öntudatát fejezi ki. Ismét birtokába veszi ifjúságának emlékeit, a szó erejével teremti meg újra régi önmagát: "a homokóra lüktető nyaka az ifjúság / és vert hadunk csonthalmain / ó tűnt zene zengtél vagy álmodom" (A homokóra nyaka). Az emberi létezés mitologikus ábráinak artisztikus rajza után teljes költői szenvedéllyel éli át a történelmi ember sorsát, s a tragikus tapasztalatokból próbál erőt meríteni.