Turczel Lajos (1917–)

Fábry után a legtermékenyebb irodalomkritikus, Turczel Lajos elsősorban a szlovákiai magyar irodalom alkotásainak értékelésével, bírálatával foglalkozik. Írások mérlegen (1958) című könyvében a felszabadulás utáni irodalom első alkotásait elemzi, és a régebbi irodalmi hagyományokról is értekezik. Írás és szolgálat (1964) című könyve 1958 és 1964 közt írott kritikáit, Portrék és fejlődésképek (1977) című gyűjteménye tanulmányait tartalmazza. Tanulmányai, cikkei az újabb szlovákiai magyar irodalom szinte valamennyi jelentősebb alkotásával foglalkoznak. Tudományos jelentőségű műve, a Két kor mezsgyéjén (1967) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének feltételeit és problémáit vizsgálja.

Turczel számos kritikájában találó írói arcképet is rajzol, állást foglal és igazságos ítéletet mond. Írásai kritikusi hivatástudatáról s a szlovákiai magyar irodalom iránt való szenvedélyes elkötelezettségéről tanúskodnak. Irodalomkritikai tevékenységéről tárgyilagosan állapítja meg Írás és szolgálat című könyvének bevezetőjében: "A harmadvirágzásnak nevezett új szakaszban irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak az elérése pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritika felel meg a legjobban. Én tudatosan és átgondoltan ilyen kritikát írtam, s a kötetemben olvasható írásaim nagy részéért vállalom is a pedagógus-kritikus nevet. Lehet, hogy a két hivatásnak ilyen összekapcsolását sokan szokatlannak s a kritikusra nézve degradálónak vélik. Én – az elmúlt időszakra visszanézve – ezt a kettősséget szükségszerűnek, harmonikusnak, összetartozónak érzem.

{26.} Az utóbbi két-három évben irodalmunk fejlődésében figyelemre méltó változásokat tapasztalhatunk: egyes műfaji területeken kialakulóban van már a minőségi kristályosodáshoz szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság. Ezzel a változással szükségszerűen együttjár a kritika módszerének módosulása, mércéjének emelése is."