Elmélkedések

A vallásos értekező prózairodalom széles körű hallgatóságra vagy olvasóközönségére számító s ezért anyanyelven is megszólaló válfaja az elmélkedés (meditatio, contemplatio) volt. Tárgyválasztása hasonlított a prédikációműfaj tematikájához, mert mind a kettő etikai és dogmatikai problémák népszerű kifejtését tartalmazta. A két műfaj olykor nehezen is különíthető el: elmélkedéseket beszédként is elmondtak, prédikációk pedig olvasmány-szövegként elmélkedéssé alakultak.

Kódexeink meglehetősen gazdag értekező (traktátus) anyaga az európai latin elmélkedés-irodalom fontosabb művein alapul. A magyar fordítók számára a legkedveltebb szerzők a korábbi és az érettebb misztika képviselői (Bonaventura, Ludolphus de Saxonia, Henrik Seuse), a nagy prédikáció-gyűjtemények írói (Herolt [Discipulus] János, Jacobus a Voragine, Temesvári Pelbárt) és a devotio moderna jelentős alakjai (Kempis Tamás, Lorenzo Giustinian) voltak. Sok névtelen vagy nem azonosítható termék is lefordításra került, gyakran ezek a szövegek is elismert tekintélyeket neveznek meg írójukként, a szerző személye azonban vagy fiktív, vagy a mű nem hiteles.

Az elmélkedések sokféle kérdéscsoportot ölelnek fel; ezek közül különösen azok méltók fokozott figyelemre, melyek jellegzetesen késő-középkori problematikát tárgyalnak, mint a tökéletes élet ismérveit, a "négy végső dolgot" (halál, ítélet, pokol, mennyország), a halál rettenetes voltát s főként a boldog meghalás tudományát (ars moriendi) – illetve amelyek a bibliai történeteket, {149.} Jézus és Mária személyiségét már világias, humanizált nézőpontból, a kései misztika vagy a devotio moderna látásmódjával igyekeznek megvilágítani és szemléltetni.

Az ars moriendi mélyen középkori szemléletű írásai az ember fizikai pusztulásán meditálnak. A középkori ember életét a halálfélelem, a túlvilági életre való szüntelen felkészülés árnyékolta be, s ez az érzés a középkori világkép bomlásának idején csak fokozódott. Ebből a nyomasztó gondolatkörből bontakozott ki az a gazdag halál-irodalom, amely magyar nyelvű kódexeinkben is jelen van. A halál-irodalom bizarr világa azonban nem holmi reménytelenül sötét, egyhangú és vigasztalan valami. Érvényesül benne a középkor kedvelt művészi megoldása, az árny és fény átmenet nélküli változtatása. Miközben az elmélkedések komor lapjain ijesztő naturalizmussal rémlik fel a halál és az utolsó ítélet aktusa a leendő pokolbeli szörnyűségek minden részletével (Debreceni-, Lobkowitz- és Lázár-k.), az olvasó lelkivilága nyomban ellenkező hatás alá is kerül: megnyílik előtte az út az üdvözülés napfényes országába is, ahol a szentek, mártírok és hívők élik halhatatlan életüket. Akár az antik elíziumban, itt is zöldkoszorús fejjel, boldogan lejtik táncukat énekelve "tenor, discanth és contra tenor" hangon, "clavicordium, hegedű, dob, virginal, orgona, cymbalom, kürt" kísérete mellett (Sándor k.).

A halálról szóló magyar elmélkedések átlaga e kettős témakört öleli fel, különösebb önállóság nélkül, több-kevesebb pontossággal követve az alapul vett latin szöveget. Egyedül a Székelyudvarhelyi-kódex magyar tolmácsa, Nyujtódi András volt több egyszerű fordítónál. Találunk ugyan nála is párhuzamos helyeket elmélkedő szövegéhez (Augustinus, Herolt [Discipulus] János, Dionysios Carthusianus, Temesvári Pelbárt és Michael de Hungaria), mindezek ellenére értekezésének kissé egyéni rendszerezése, magyar forrásai (Michael de Hungaria egyetlen más kódexben sem fordul elő!) és egy utalása Szent Imréről valószínűvé teszi, hogy egyéni kompilációval állunk szemben.

Az elmélkedések egy másik nagy csoportja a biblia mély érzelmi átélésre alkalmas részleteit választotta témául. Különösen a misztikusok számára szolgáltattak ezek alkalmas kiindulópontot meditációikhoz. Ezek közé a bibliai részletek közé tartozott az ószövetségi Énekek éneke is, melynek művészi magyar átültetése (Döbrentei-k.) teljesen beleilleszkedik – tartalmilag és stílus tekintetében egyaránt – az istenes retorika misztikus termékeinek együttesébe. A biblia e legprofánabb könyvében szinte összesűrűsödnek az érett misztikára is jellemző vonások: a földi szerelem hangjainak megszólaltatása, melynek hátterében felhangzik a természet szépségének dicsérete is. Az új téma és a sablonoktól eltérő szókincs nehéz próbára tette az ismeretlen magyar fordítót, aki azonban sikerrel birkózott meg feladatával: "íme az én szeretőm szól énnekem, kelj fel én barátom, én galambom, én jó termetem, siess és jöjj. Mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi földünkben virágok jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi földünkbe gerlice szó hallatott, figefák bimbóztak, virágos szöllők illatjokat adtak. Kelj fel én barátom, én szépem, én galambom és jöjj el. Erős kűlikakba, kűrakásnak vermébe. Mutasd meg a te orcádot énnekem, te szód hangoskodjon én fülemben, mert édes a te szód és ékes te orcád." Ez a stílus már jelzi azt a szintet, ahonnan elindulhatott a magyar nyelvű írásbeliség világi ága a reneszánsz természetfelfogás és a szerelmi líra magasrendű, igényes kifejezési formái felé.

{150.} A kódexekben olvasható misztikus elmélkedések legkedveltebb témája Jézus életének utolsó szakasza (elítéltetése, szenvedése és halála) volt. A kereszthalál objektív tényének értelmezése és a fölötte való meditálások (passióirodalom) alkalmasak voltak szubjektív érzések felkeltésére. Jellegzetes példa az efféle agitatív szempontú traktátusra Ludolphus de Saxonia Speculum humanae salvationisának (Az emberi üdvösség tükre) fordítása (Érsekújvári-k.), amelyben a passió elbeszélését minduntalan kiszólások szakítják meg. Ezek azt célozzák, hogy a hallgatóságot kimozdítsák kontemplatív passzivitásából: "Te azért hozzá menj és az ő lábainál ülj, vagy állj bánkódván és sírván."

A passió-irodalom sokat és szívesen foglalkozott a "fájdalmas Szűz" alakjával is, hiszen a gyászba borult női lélek rajza hálás irodalmi témául kínálkozott, azonfelül kiváltotta a gyötrelmek misztikus újraélésének lehetőségeit is. A Mária-siralmaknak természetesen sok önálló feldolgozása volt, de nem volt ritkaság az Anya és Fia együttes lélekelemzése sem a kontemplációk íróinak tollán. Így járt el például Henrik Seuse is Horologium sapientiae (A bölcsesség órája) című misztikus művében. A dialógus Sapientia és Discipulus, tehát az Isteni Bölcsesség és az Emberi Tudásszomj között folyik akörül, mit érzett Jézus haldoklása közben, s mit Mária, látva mindezeket. A téma tehát, minden vallásos kerete ellenére, kifejezetten emberi, profán probléma; Teljes bölcsesség címen olvasható fordítása (Nagyszombati-k.) pedig a magyar kódexirodalom talán legművészibb stílusú terméke. A fordítás is magán viseli a misztika izzó élményének hatását, bár a fordító nem tudta mindenütt pontosan követni latin eredetijét. Stílusa viszont, éppen a szabad tolmácsolás révén, elragadtatottan felszabadult, helyenként szinte lendületesen szép. A legszebb jelzőket keresve Mária ékességének szemléltetésére csaknem a virágénekek hangján beszél, és szenvedélyességében is oly realitással jellemez, mint a korabeli Madonna-festők, akik élő modelljeik után mintázták meg a "valónak égi mását": "Oh szízlő szép szemek csillagozó fényességgel csillagozván! Óh rózsálló piros tündöklő szép orcák, óh arany színnel fénylő szép sárhajak! Óh mézi édességgel folyó, avagy édeslő ajakak!"

A devotio moderna eszméit tolmácsoló elmélkedések közül Kempis Tamásnak Krisztus követéséről írott könyve (De imitatione Christi), volt a magyar szerzetes fordítók körében a legnépszerűbb. Teljes magyar fordítása nincs ugyan, egyes fejezetei, részletei azonban hat kódexünkben is megtalálhatók (Lobkowitz-, Lázár-, Nádor-k. stb.). Kempis műve, mely mellőzi az egyházatyák iratait és a szentek aktáit s csak Jézus élettörténetét, illetve a bibliát veszi alapul, határozott előreformációs törekvéseket közvetített kódexirodalmunkba.

Még erőteljesebben érvényesültek ezek az új tendenciák a Könyvecse a szent apostoloknak méltóságokról című, külön kódexet alkotó elmélkedésben. Eredetije valószínűleg észak-olaszországi provenienciájú s közel áll Lorenzo Giustinian (15. sz. első fele) velencei Ágoston-rendi szerzetes egyik munkájához, amely nem mentes már a korai humanizmus hatásától sem. A Könyvecse azt igyekszik dialogikus formában bizonyítani, hogy az egyházon belül a rangelsőséget sem a vagyon, sem az életkor, sem a születési kiváltság nem {151.} biztosítja senkinek, hanem egyedül az érdem emelhet valakit mások fölé. Ez az alapeszme, melynek jegyében a szentek háttérbe szorulnak és az egyszerű szegény apostolok tisztelete kerül előtérbe, teljesen devóciós színezetű, s az egyházi hierarchia hagyományos értelmezésétől való távolodást mutatja. A Könyvecse irodalomtörténeti becsét még több apróság is fokozza: magában foglal egy frappáns kis szépirodalmi betétet, az apostolok vetélkedését (erről a következő fejezetben lesz szó); gyakran hivatkozik világi bölcsekre, s közöttük – irodalmunkban első ízben! – Dantéra is; Lucanus egyik sorának fordítása révén pedig itt olvasható az első magyar hexameter: "Mely nagy volt Róma, az ő romlása jelenti."

A késő-középkor világias elemekkel átszínezett istenes retorikája magas hőfokú, érzelmektől fűtött prózairodalmat teremtett magyar nyelven. A gondolatok szárnyalásához a nyelvi-stilisztikai eszközök sem voltak méltatlanok, mert mindenféle köznapi szürkeségtől megszabadulva igényesen, színvonalasan tolmácsolták az imádságok és elmélkedések sajátos pátoszát. E költőivé varázsolt stílust talán a lelki "édösködések" érzékiségéből fakadó líraiság jellemezte leginkább. A passiók kissé érzelgősbe hajló hangvételét olykor borongós árnyalatok szőtték át, a misztikus és devóciós elmélkedésekben pedig valósággal halmozódtak a "szerelmetes" vonzódástól emfatikusan telített, túlcsorduló jelzők, valamint az érzelmi effektusokból fakadó, megragadóan szép képek és hasonlatok. A túlburjánzó díszítő-elemeknek ez a tobzódása a késő-gótikus "style flamboyant" tipikus példájává avatják kódexirodalmunknak ezeket a termékeit.