{147.} Imádságok

Az egyházi közösségek imáit a breviáriumok tartalmazták. Szövegeiket a előírások szellemében szerkesztették, prózai vagy verses textusaikat fennhangon mondták vagy énekelték naponta hétszer a hivatalos imádságidő, a "kánoni hórák" beosztása szerint éjféltől éjfélig (matutinum, hora prima, tertia, sexta, nona, vesperas, completorium). A szigorúan kötött breviáriumi imákkal szemben a magánájtatosságra készült szabad imádságokat a többnyire világiak számára összeállított hóráskönyvekben gyűjtötték egybe. Bár a hóráskönyv sokat merített a breviáriumi officiumokból, nem volt kötelező ereje, s így szövegein bárki szabadon változtathatott. A magyar nyelvű kódexek mindkét típusból tartalmaznak fordításokat, de irodalmi érték szempontjából, érthetően, csak a magánimádságok jönnek számításba. Néhány kódexünk kiemelkedően művészi darabokat őrzött meg közülük (Pozsonyi-, Festetich-, Lobkowitz- és Peer-k.).

A magyar szövegek forrása a legtöbb esetben a Hortulus animae (Lelki kertecske), (15. sz.) című népszerű, késő-középkori imádsággyűjtemény, de befogadásra talált már félig-meddig humanista alkotás, Petrarca egyéni hangvételű hét bűnbánati zsoltára is.

A szabadimádságok felölelték az élet minden területét, s főképpen különböző kéréseket tolmácsoltak. Jellegzetes és kedvelt terméke volt e típusnak Szent Brigitta 15 imája (Oratio S. Brigittae), melynek mindegyik darabja egy-egy kívánságot tartalmaz. Az egyes orációk a retorikus szerkesztés szabályai szerint 3 fő részre oszlanak: megszólításra, kifejtésre és kérésre. A tárgyalás minden esetben Jézus életének valamely, időben egymást követő epizódját veszi kiindulópontul, ebből a képből bontakozik ki a legkülönfélébb logikus és illogikus okoskodások folyományaként a konklúzió, mely az imádkozó óhajával azonos. A Brigitta-imák füzére az imádság-irodalom tipikus alkotása, bár kompozíciója, a szenvedéstörténet körképszerű áttekintése, kissé az átlag fölé emeli. Kedveltségét bizonyítja, hogy a 15 imát eltérő szövegezésben ugyan, de 8 kódexünk ismeri (Pozsonyi-, Winkler-, Gyöngyösi-, Thewrewk-k. stb.).

Nagy számban keletkeztek Mária-imádságok is. Igazi jelentőségük szintén művészi retorikusságukban jelölhető meg. Szövegük gyakran a Mária-tisztelet ihletettségéből fakasztott szerelmi vallomások sorozatából áll: "Vagyon mondásom a te édes szívedhez, ó Mária, angyali fényességnek tüköre! Vagyon szólásom a te tiszta szívedhez, ez világnak nemes asszonya, és imádom a te szentséges hajlakodnak templomát, minden én lelkem erőssége szerint." (Pozsonyi-k.) Minél választékosabbak a gazdagon záporozó jelzők és hasonlatok, annál több bennük a profán elem, természetesen összhangban az egyházi szín- és virágszimbolikával: "Idvez légy dicsőséges szűz, napnál fényességesb csillag, istennek szeretetes anyja, lépes méznél édesb, rózsánál pirosságosb, liliomnál fejérb, minden jószág téged megékesít, minden szent tégedet tisztel, mennyországba magasságosb. Amen." (Lobkowitz-k.)

A világiság behatolása mégsem a Mária-imádságokban, hanem Petrarca hét bűnbánati zsoltárának (Septem psalmi poenitentiales) magyar fordításában érte el legmagasabb fokát (Festetich-k.). E zsoltárok figyelemre méltó új vonása {148.} az, hogy más alaphelyzetből hangzanak fel, mint a többi imádság. A középkori alázatossággal szemben Petrarca soraiból egy önérzetes egyéniség istent kereső jajkiáltása csendül ki, olyané, aki elesettségében sem tagadja meg korábbi tetteit (bár ezek juttatták ide), sőt, a maga mentségére, meg is magyarázza azokat: "Hittem, hogy ifjúságnak ékes tévelyegni és azt az utat követtem, valahová engemet viselt hertelenség!" Bűntudat marcangolja, amiért eltávolodott istentől, pedig a természet csodálatos szépsége – melyet bűn nem észrevenni! – épp az ellenkezőre kellett volna, hogy intse: "Te énnekem idők változásait teremtéd! ... Tiszta időt és fellegeket te tettél, szeleket és esőket. Földet vizekkel bétakartál, tettél hegyeket és tengereket, völgyeket és egyenességeket, kútfejeket, állóvizeket és folyóvizeket ... Ezeket ...sokképpen megékesítéd: zöld fivekkel megruházád mezőket, hegynyakakat megválogatál virágokkal és az erdőket ágaknak levelivel. Megfáradtaknak nyugalmat csináltál, meghevölteknek fáknak árnyékit, és mulatságra gyenyerő mulatóhelyeket ... Álmokat magamnak költök vala. Most, mint aki megcsalatott, felserkenek könnyhullatásimmal."

Petrarca bűnbánó imái, akárcsak az imádságirodalom minden sikerült alkotása, pompázó jelzőktől és szinonimáktól gazdag, hajlékony nyelven szólaltak meg magyarul. A hasonlatok világias szépségű színei és azok bősége a díszítőelemektől roskadó flamboyant-stílus ismérveit hordozzák magukon. A retorizáló elemeknek ez a nagyfokú szerepe az imádságirodalom útját a barokk próza lenyűgöző világa felé vezette tovább (Pázmány Péter, Hajnal Mátyás).