23. AZ ISTENES RETORIKA

FEJEZETEK

Az egyházi prózairodalom azokban a műfajokban érte el fejlődése tetőpontját, amelyek a legközvetlenebb módon kapcsolódtak Isten, Jézus, Mária és a szentek személyiségéhez. Közösség és egyén méltatlannak érezte ilyenkor gondolatait közönséges formában kifejezni, ezért imáinak és elmélkedéseinek stílusát komoly ünnepélyességgel vagy lelkes pátosszal igyekezett művészivé, szónokiassá emelni. A kérés, hálaadás, dicsőítés, értekezés nem nélkülözte a bizonyítás, indokolás vagy vitatkozás ("sic et non") elemeit sem, hiszen feladata végső fokon mindig a hallgató (Isten stb.) vagy a hallgatóság (klerikusok, világiak) meggyőzése volt. Ugyanazt a célt szolgálta az imádságok és elmélkedések számos hatástkeltő szerkezeti megoldása és sok hasonlattal, példával megvilágosított közérthető előadásmódja is. Ezek a vonások mind a szónoki beszéd (oratio) ismérveire emlékeztetnek, az effajta írások jelölésére igen alkalmas ezért az egykorú oratio divina (istenes retorika) elnevezés. Az istenes oratio legközelebbi rokonságát is a másik szónoki műfajban, a prédikációban, beszédben (sermo) ismerhetjük fel. A stílus retorizálása azonban az imádságokban és elmélkedésekben még erőteljesebb, mert amíg a prédikáció az élőszó szuggesztív hatását is szolgálatába állíthatta, addig az istenes retorika pusztán az írott szó kifejező és meggyőző erejére volt utalva.