Regényes legendák

A magyarra fordított nemzetközi legendairodalom legfőbb forrása Jacobus a Voragine (1230?–1298) olasz domonkos Legenda aurea című gyűjteménye, amelyben több mint 800 életrajz található az egyházi év szerinti beosztásban. Népszerű volt Petrus de Natalibus († l400 u.) olasz püspök Catalogus Sanctoruma is, mely hasonló beosztás szerint 3153 szent élettörténetét örökítette meg, valamint rajtuk kívül még több más gyűjtemény. Középkorvégi irodalmunk körülbelül 133–140 legendájának zöme ezekből az európai forrásokból, illetve részben Temesvári Pelbárt műveinek közvetítésével jutott be a magyar nyelvű kódexekbe, a Katalin-legendától eltekintve, kivétel nélkül prózai tolmácsolásban. Eredeti munka nincs közöttük, legfeljebb ismeretlen forráson alapuló (Krisztina-legenda).

Kései kódexeink legendái között megtalálhatók a már korábbról ismert legendafajták: a magyar szentek és a nagy misztikusok életrajzai. Az előbbieket a Karthauzi Névtelen tolmácsolta; a rendalapító Domonkos legendája külön könyv, Szent Ferenc legendája a Jókai-kódexétől eltérő változatban és fordításban olvasható (Lobkowitz-k.), s – mint tudjuk – újra másolták a Margit-legendát is. A szépirodalom fejlődése szempontjából azonban nem ezek a már ismert jelenségek vonják magukra a figyelmet, hanem a regényes hagiográfiai elbeszélések, melyek közül a bennük tükröződő világkép szuggesztív {153.} volta, illetve az elbeszélőtechnika különböző változatai révén egyesek a világirodalom kedvelt történeteivé váltak. Ezek magyar nyelven való megjelenése – akárcsak a lovagregényeké – a középkori epikai kompozíció számos válfaját honosította meg irodalmunkban, a világi elbeszélés útjait is egyengetve.

Főként szerkezeti sajátosságaival tűnik ki Barlám és Jozafát legendája (Kazinczy-k.), eredetileg Buddha megtéréséről szóló indiai mese, mely görög közvetítésen át, krisztianizált formában, bekerült végül a Legenda aureába. A történet szerint Avenirnek, India királyának megjósolják, hogy fia, Jozafát keresztény lesz. A pogány uralkodó, hogy ezt megakadályozza, Jozafátot a külvilágtól teljesen elzárva nevelteti, csakhogy ne ismerkedjék meg a kereszténységgel. Azonban minden hiába: egy Barlám nevű remete titokban bejut hozzá és megtéríti, Jozafát pedig végül nemcsak apját, hanem az egész országot is megnyeri az új vallás számára.

A cselekmény egyszerű gondolatmenetét a régi és új vallás felett folytatott örökös viták teszik változatossá, ezek ugyanis logikai érvelés helyett apróbb történetek, példák kölcsönös elmondásából állnak, s az egész művet valósággal keretes elbeszéléssé alakítják. A történet virtuóz szerkezeti megoldásával példát mutatott a jól felépített, anyagában tarka és érdekfeszítő világi elbeszélések számára is.

Egy másik, szintén mesés, távoli világba elvezető történet, Makárius-legendája (Teleki-k.) viszont a kalandos elbeszéléshez áll közel. A legenda hősei, három szerzetes, elhatározzák, hogy megkeresik a világ végét, ahol a Paradicsom bejárata van. Hosszú vándorútjukat éppen úgy kalandok sora szakítja meg, mint a Barlám-legenda elbeszélését, de itt nem közbeékelt példákról, hanem epizódokról van szó, melyeknek mindig a három mesehős a szereplője. A kalandvágyó szerzetesek hihetetlen élményeken esnek át: járnak a törpék országában, találkoznak hegyhez láncolt óriással (Prométheusz!), sárkánnyal, unikornissal, beszélő madarakkal, látják Nagy Sándor oszlopát, míg végül egy elhagyatott barlangban pihennek meg. De ez csak látszat; valójában Makárius remete lakik benne: "haja neki és szakálla nagy vala és igen szép fejérek valának mint a hó, orcája neki igen szép fényes vala, mint angyali ábrázat, minden teste illatoz vala, mint az drága balsamum." Miután a szent életű férfiú elmesélte ugyancsak kalandos élettörténetét, megtudják tőle, hogy útjuk végcéljához értek, mert onnan már csak húsz mérföldre van a Paradicsom, "ott vagyon ez világnak és ez földnek vége," amit azonban halandó nem láthat meg. A három vándort romantikus körülmények között két oroszlán kíséri végül haza. Ennek a legendának a mondanivalójában, ha keresztény szellemben íródott is, még erkölcsi tanulságot is alig találunk. Lényege a fantasztikus kalandok színes sorozata, s így voltaképpen világi elbeszélésnek is felfogható, amit az antik reminiszcenciák s a lovagregények, nagyotmondó útleírások nyilvánvaló hatása csak megerősít.

A lélektani ábrázolás teszi nevezetessé az Elek-legendát (Kazinczy-k.). Népszerűsége már a középkorban is feltűnően nagy volt, ez a magyarázata annak, hogy bekerült a Gesta Romanorumba is, bár ez világi jellegű gyűjtemény. Szent Elek, római ifjú, a történet szerint esküvője éjszakáján titokban messzi vidékre utazik, vagyonát az utolsó fillérig szétosztja a szegények között és koldulásból tartja fenn magát. Évek múltán apja házába kerül vissza, de {154.} senki sem ismeri fel benne a régóta keresett fiút és vőlegényt. Itt él aztán hosszú ideig szülei és menyasszonya környezetében, a szolgáktól megcsúfoltan, alázatos szegénységben. E különös és feszült lélektani helyzetnek csak Elek halála vet véget, amely után minden kiderül. A legendát a belső motiválás és a lírai részletek (a halála után megtalált fiú elsiratása) teszik elsősorban művészivé, s itt-ott felvillan benne a késő-antik városi élet képe is. Egyébként csupán az aszkézis sztereotip dicséretét zengi s a példa követésére buzdít.

Eseményességükkel, leleményességükkel tűnnek ki az apokrif iratok nyomán keletkezett legendák. Ezek közé tartozik a teljesebb és rövidebb alakban is fennmaradt Anna-legenda (Teleki-k., Kazinczy-k.), mely szerkezetileg is igényesebb munka s nem elégszik meg a pusztán narratív megoldással. Egész sor epizód jellegű történet csatlakozik a főcselekményhez, amelyben mindig a hármak: Anna, Mária és Jézus csodatevő ereje áll a középpontban. Több magyar vonatkozása is van, a legenda legérdekesebb mozzanata is épp egy ilyennel van összefüggésben:

Egy mindenét elherdáló magyar ifjú Szent Jakab tanácsára nagy tisztelője lesz Annának, Máriának és Jézusnak. Anna, a "kedd asszonya" védelmébe fogadja és megsegíti: csodákat tesz vele, s az ifjú sorsa jobbra fordul; ő pedig mindenhol hirdeti az anya (Anna), leánya (Mária) és unokája (Jézus) dicsőségét. Mikor mindezeknek híre megy, arra kérik az ifjút, fesse meg három patrónusának arcképét egy templom tornyára. Hozzá is kezd a munkához, de az ördög, hogy tervét meghiúsítsa, hatalmas erejű vihart támaszt, amely egyszerűen elsöpri a freskón dolgozó fiatalember állványait. A biztos halál várna rá, de Anna csodát tesz vele: festett palástját nyújtja neki, s ezzel megmenekül.

Az Anna-legenda nemcsak tematikailag mutat változatosságot, a hozzákapcsolódó epizódok problematikája sem egyhangú. Morális kérdések és fordulatokkal bővelkedő cselekménysorozat követik egymást, példát mutatva arra, hogyan lehet sokoldalúan és szemléletesen bizonyítani egy alapeszmét.

Méltó párja egy másik apokrif történet, Ádám és Éva-, vagy más néven a Szent kereszt-legendája (Teleki-k., Debreceni-k., Érdy-k.), mely az első emberpár bibliai történetét érdekes novellisztikus elbeszéléssé alakítja, kellően megróva az Ádámot bűnre csábító Évát, "anyánkat a gonosz agnőt". Ezt a legendát az az ötletes lelemény tette Európa-szerte népszerűvé, mely szerint az Ádám sírjánál elültetett fából faragták később Krisztus keresztjét. A regényes legendairodalom világi kisugárzását is ennek a történetnek a sorsa tanúsítja legjobban: a 16. század második felében magyar énekmondók repertoárjában is szerepelt mint úri lakomákon előadott szórakoztató elbeszélés.

A kései legendák sorában különleges hely illeti meg a mind formájával, mind tartalmával valamennyi társától különböző verses Katalin-legendát (Érsekújvári -k.), egyben legterjedelmesebb (4067 sor!) középkori verses szövegünket. Alexandriai Szent Katalin története is a késő-ókorban játszódik s régi hagyományra megy vissza. A 15. században azonban egy új, a humanizmus terjedésével számot vető feldolgozása készült, mely megtartotta ugyan a mártír-legendák szokásos hármas tagolódását (nativitas, conversio, passio), az elbeszélés középpontjába azonban a keresztény Katalin és a pogány bölcsek vitáját helyezte. Ezt a – feltehetően szintén versben írt – latin legenda-változatot nem ismerjük, de hogy ilyen létezhetett, azt az ugyancsak verses formájú cseh és lengyel Katalin-legendák is megerősítik.

{155.} A 15. századi zsinatok disputáira emlékeztető vitában a pogány filozófusok ellenvetései az ókori görög és a középkori arab filozófia szellemét idézik. Tételeiket, érveiket nemcsak mint költői fogásokat, hanem mint a késő-középkor embereiben lappangó antitéziseket is értékelnünk kell:

Ha Isten volt, ez mint mondod

hát soha meg nem halhatott

ha pediglen emberré lett

hát halált meg nem győzhetett

mert haláltalan senki meg nem halhat

és halandó halált meg nem bírhat.

Katalin elszántan, de egyre eredménytelenebbül csatázik velük a teológia érveivel, míg végül a vita teljesen áttolódik az antik filozófia területére, ahol is egy Platónra történt hivatkozással sikerül végre a disputát a kereszténység javára eldöntenie. Különös ellentmondás ez, de a késő-középkor humanista elemekkel és neoplatonista filozófiától telített levegőjében ismét az ókori görög-latin kultúráé a döntő szó. A teológiai gondolkodás hanyatlása ebben a monumentális méretű legendában már kétségtelen szimptómákkal jelentkezik.