Egyházi népénekek

A magyar költészet fejlődése szempontjából a verses olvasmányoknál lényegesen nagyobb szerepük volt a késő-középkori vallásos énekeknek. Az egyház évszázadokon keresztül bizalmatlan volt a nem liturgikus énekek, a cantiók iránt, noha ezek eleinte latinul, később anyanyelvre fordítva, majd anyanyelven is szerezve, egyre szaporodtak. A laikus vallásos mozgalmak nyomán azután lassan helyet kapnak nemcsak a vallásos összejöveteleken (mint a Mária-siralom), hanem az istentiszteleteken is. Mivel nem a papság, hanem a nép énekelte őket, ezért nevezik az anyanyelvű cantiókat népénekeknek.

A magyar egyházi népének kezdeteit nem ismerjük, a középkor utolsó évtizedeiben azonban a prédikáció előtt, továbbá körmeneteken, búcsújárások alkalmával már gyakorta felhangozhattak. Mennyiségükről is alig tudunk fogalmat alkotni, mivel egykorú feljegyzésből csak azt a néhányat ismerjük, melyeket a kódexekbe imádság gyanánt véletlenül felvettek. Számuk tovább bővül azzal a nyolc énekkel, amelyet az egyház újjászervezését megkezdő Telegdi Miklós püspök, prédikáció-gyűjteményéhez csatoltan, kinyomtatott (Az evangéliomoknak ... magyarázatja. I–II. Bécs 1577–1578). Egyes középkori népénekeket – elsősorban a főbb ünnepekhez kapcsolódó legnépszerűbb darabokat – a protestánsok is megtartottak, és nyomtatott énekeskönyveikbe is felvettek; végül több közülük – félig-meddig folklorizálódva – életben maradt a 17. század derekáig és bekerült a nyomtatott katolikus énekeskönyvekbe (Cantus catholici (Katolikus énekek), 1651; Cantionale catholicum (Katolikus énekeskönyv), 1676). A középkori egyházi népénekeknek e késői forrásokból való kielemzése még a jövőbeni kutatás feladata, irodalomtörténeti jellemzésük tekintetében egyelőre a kódexekben és Telegdinél található szövegekre kell szorítkoznunk.

Míg a liturgikus himnuszok nagy százalékát a szentek tiszteletére írták, addig a népénekek többsége Jézus életének eseményeihez, vagyis az egyházi év nagy ünnepköreihez, valamint a Mária-kultuszhoz kapcsolódott. Az előbbiek mind latin himnuszok vagy cantiók fordításai, helyesebben szabad átdolgozásai, illetve ezeknek a szájhagyományban csiszolódott változatai. Egyes szövegek, mint például a Feltámadt Krisztus ez napon (Telegdi) kezdetű húsvéti ének, már annyira önállósodtak, hogy csak hasonló latin énekeket lehet felmutatni, pontos forrást nem.

Még nagyobb önállóság érvényesült a Mária tiszteletére szerzett énekekben, sőt ezek között már szép eredeti költeményekre is akadunk. Az epikus jellege miatt is figyelemre méltó Szent ének, ki dicséri Szűz Máriát és az ő szent Fiát (Winkler-k.), mely Mária és Jézus történetét beszéli el az Egyiptomba való menekülésig, több forráson alapul, és ezeket nagy önállósággal kezeli. Nem követi szorosan, az eredeti versszakokat vagy éppenséggel sorokat, csak egy-{168.} egy jellemző gondolatot vesz át belőlük, amelyeket szinte profánnak mondható stílusban fejez ki:

Mária szép verág

és szízeknek gyöngye

az mennyei udvarnak

nagy szép fénössége

mert vagy Istennek anyja

angyaloknak asszonya

nagy méltóság néköd

kinél nagyobb nem lehet

Istennek utána

sem földön sem mennyön

Szeretetnek rósája

tégöd ékösíte

szent alázatosságnak

violája szépíte

tisztaságnak lilioma

igen tégöd tisztöle

és mindön jószágnak

jámborságnak szentségnek

édösségös illatja

tégöd mind elhata.

A Máriáért rajongó szerzetes-költő ugyanazt a virág-szimbolikát veszi igénybe, mellyel a kor szerelmes udvarlói szívük hölgyéhez fordultak. Szent Mária-ének és profán virágének szoros rokonságáról, kölcsönhatásáról tanúskodik az Ó kegyes szűz Mária (Peer-k.) kezdetű ének is, mely valószínűleg már eredeti alkotás. S ezeknek a világias-erotikus Mária-énekeknek a családjába tartozhatott az az elveszett cantio is, melyből csak ez a két kitűnő sor maradt fenn: "Édes anya, bódog anya, Verág szülő, szíz Mária" (Winkler-k.).

Nemcsak a Mária dicséretére szerzett népénekeknek, de a középkori vallásos költészet egészének a fejlődését tetőzi be végül az első már név szerint is ismert egyházi versszerzőnek, Vásárhelyi Andrásnak a Cantilenája (Peer-, Thewrewk-, Pozsonyi-k.). Ferences szerzetes volt, s Mohács évében török fegyvernek esett áldozatul. Énekét 1508-ban a pesti ferences zárdában írta az "angyaloknak nagyságos asszonyá"-hoz. A vers Máriának litánia-szerű dicsérete, vagyis magasztaló megszólítások sorozata, illetve ezen keresztül a segítségéért való esedezés. A lendületes ének szerzőjének látóköre nem rekedt meg a zárda falain belül, soraiból az egyházi költészetben oly szokatlan hazafias hang tör elő. Miként a legenda István királya, Vásárhelyi András is Mária oltalmába ajánlja a pogány törököktől fenyegetett Magyarországot:

Halottaknak megszabadítója,

törököknek megnyomorítója,

kerályoknak jó tanácsadója,

magyaroknak megoltalmazója.

Vásárhelyi András éneke nemcsak tartalmi eredetiségénél és főként a törökveszélyre való felriadásánál fogva egyedülálló alkotás, versének formai sajátosságaiból is egy hagyományoktól eltérő, világi hatásokat is befogadó költő arcéle rajzolódik ki. Fontosnak tartja, hogy kilépjen a névtelen középkori versírók tömegéből, ezért átveszi a deák-költészet akrosztichon-gyakorlatát és beleszövi nevét strófáinak kezdetébe. Sőt záradékot (kolofon) is iktat Cantilenája végére, melyben közli versének szereztetési helyét és évét.

Verselés, különösen ritmika tekintetében a népénekek a szövegversekétől eltérő törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Dallamuk, ének-voltuk eleve szabályozza ritmusukat, csökkenti a szótagszám-ingadozást. A szabályosság {169.} azonban egyelőre még bizonyos ingadozással társult, s éreztette még hatását – miként annak idején az Ómagyar Mária-siralom esetében – a kötetlen szótagszámú ősi magyar verselési hagyomány is. Van példa itt is a népszerű 13-as vágáns sor pontos alkalmazására (Szent ének ki dicséri Szűz Máriát), Vásárhelyi András eredeti alkotása azonban még a kötött latin sorfajok és az ingadozó szótagszámú régi magyar verselési gyakorlat keveredését mutatja. A Cantilena sorainak többsége 4 + 6 osztású tízes, mely időnként tizenegyesekkel váltakozik.

Bár a költészet fejlődésének útja az ősi énekverstől halad a dallam mankójára már nem szoruló autonóm szövegvers felé, a magyar költészet középkori fejlődésében átmenetileg az ének jelentette a magasabb fokot. A ritmusérzék még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy olvasva is érezze a verset, a szabályos verssorok kicsiszolódása ekkor még csak a dallammal karöltve volt lehetséges.

A prédikációknál és a szépirodalmi olvasmányoknál is utalhattunk már arra, miképpen készítik ezek elő a kolostori irodalmat elsöprő reformáció hasonló műfajait. A drámára és az énekre ez még fokozottabban érvényes. Amit a középkorvégi egyház megpróbált: színjátékkal és énekkel is magához vonzani a tömegeket – azt teljes sikerrel a reformáció valósította meg, a magyar költészetet és a drámát is a fejlődés magasabb fokára lendítve.