Thuróczy János

A köznemesség literátus történetírója, Thuróczy János, jómódú nemesi család leszármazottja volt, a hivatali ranglétrán emelkedő, művelt deák típusa. Fiatalon került a kis kancelláriába (1467), s rövidebb megszakításokkal (1470–1475 között a sági konvent, az 1480-as évek elején Báthori István országbíró jegyzője) élete végéig itt dolgozott. 1486-tól már ítélőmester, Drági Tamás királyi személynök helyettese. Erősen érdeklődött a jogtudomány iránt, a magyar krónikákat szívesen tanulmányozó hivatali értelmiség környezetében mégis inkább történetíró lett. Folytatta ezzel Küküllei János örökségét: oklevélírás és krónikaszerzés nála is harmonikus és produktív egységbe fonódott össze.

A középkori magyar történetírás szintézisén, Chronica Hungarorum (Brünn 1488, Augsburg 1488) című művén, tizenkét éven át – megszakításokkal – dolgozott. Eredetileg csupán folytatni és kiegészíteni akarta a korábbi kró-{175.}nikákat, s ezért 1475 és 1485 között először csak az I. Lajos király halálát követő idők történetét írta meg 1386-ig, jórészt Lorenzo de Monacis Kis Károlyról szóló – már említett – verses művének átdolgozása alapján; beletoldva jó néhány szájhagyományban élő vagy csak szóbeli közlésre alapozott epizódot.

A magyar őstörténet iránt élénken érdeklődő Drági Tamás ösztönzésére ezután a szkíta–hun történet megírásához fogott (1486). Munkájához több földrajzi (Aeneas Sylvius: Cosmographia (A világ leírása)) és történeti (Antoninus: Historiarum opus (Történelmi kézikönyv)) forrást használt, de elsősorban a magyar krónikák szövegeit kontaminálta, különösen kiaknázva, jórészt átmásolva egy a Képes krónika családjához tartozó változatot. Teljesen beépítette saját művébe Kükülleinek Lajos király életéről írott munkáját is.

Az ily módon összefüggően tárgyalt magyar történelem szinte parancsolóan írta elő Thuróczynak a Kis Károly halálától saját koráig terjedő időszak megírását, hogy ezzel megteremtse a teljes magyar történetet Attilától Mátyásig. Ez a befejező utolsó rész viszonylag gyorsan, alig másfél év alatt készült el (1487).

A Chronica Hungarorumnak egyedül ez az utóbbi – terjedelmes – része tekinthető eredeti alkotásnak. Thuróczy ezúttal saját kutatásai alapján dolgozott; mint kancellista számos egykorú iratot, oklevelet és feljegyzést vizsgálhatott át, sőt a kor még élő tanúinak elbeszéléseire is építhetett.

Történetszemlélete eltér a gesták és krónikák többségének dinasztikus, illetve lovagi célzatától, helyette a Kézai gestájából átszármazott nemesi communitas-fogalom szemszögéből világítja meg az eseményeket. A magyar történelmet nem azonosítja a királyok és uralkodó családok történetével; tárgyalását kiszélesíti a főurak, nemesek haditetteiről, nagyúri pártvillongásokról, parasztfelkelésekről és városi osztályharcokról szóló részletes tudósításokkal. A nemesség álláspontjának és a communitas-elvnek megfelelően a köznemesek és a főnemesek közötti különbségről nem vesz tudomást, osztályának nemzeti küldetését, a nemesség egységét és oszthatatlanságát igyekezve ezáltal bizonyítani.

A köznemesség időszerű álláspontját, felfogását – középkori történetíró módjára – sokszor azáltal juttatja kifejezésre, hogy kora viszonyait visszavetíti a régmúlt időkbe, kényesebb esetekben a szándékos anakronizmusoktól sem riadva vissza. Így például a nőuralom (Mária királynő) elleni kifakadásaiban a nemességnek Beatrix királynővel és csoportjával szemben táplált ellenszenve kapott hangot; a Zsigmond ellen összeesküvő Kontnak és társainak történetébe cseh-ellenes megjegyzést szúr be, arra emlékeztetve, hogy Mátyás cseh háborúja alkalmával is megrendítette a trónt egy főúri-főpapi összeesküvés. A szkíta–hun államszervezetet Mátyás birodalmához teszi hasonlóvá, a királyt "secundus Attila"-ként ünnepli, – művének legnagyobb hőse mégis a már legendás apa, Hunyadi János maradt. Krónikája önálló részének számos fejezete foglalkozik részletesen a nagy hadvezér tetteivel, Hunyadi egykori katonáinak híradásaira is támaszkodva.

{176.} Thuróczy munkája nem elvont történettudományi alkotás, hanem írói igényességgel megírt olvasmány. Kont és társainak történetét például élő monda, a 15. században még énekelt epikus költemény alapján teszi át prózába. Szépírói érzékére vall, hogy szövegébe szinte átmentődött a már nyomaveszett história ellentétekre felépített balladai művészisége. Színes, eleven történeteket, a szájhagyomány által kicsiszolt legendás elbeszéléseket tolmácsol Hunyadi János harcaival kapcsolatban; különösen a rigómezei csata utáni kalandos menekülésének érdekes, szinte novellisztikus elbeszélése érdemel ezek közül figyelmet.

Művének egyik legdrámaibb és politikai vonatkozásai miatt is izgatottabb hangú részlete a Hunyadi László kivégzéséről írott fejezet. Elmondja, hogy Buda város bírái, esküdtjei és polgárai jelenlétében, nagy fegyveres őrség védelme alatt, szokatlan időben, alkonyatkor vitték László grófot a térre. Amikor a három csapás után is volt ereje felállni, a törvény szerint meg kellett volna kegyelmezni neki. De a hóhér negyedik, jogtalan csapása végzett vele. "... sokak arcán – írja – friss könnyek árja folyt. Elmondhatjuk ugyanis, ha a magyar közrendű nép zendülését számos kikiáltó hirdetményei, a szörnyű fenyegetések féken nem tartják, és ha László grófot alkalmatos órában vitték volna Szent György terére kivégeztetésére, hol egykor a harminckét nemest lefejezték, maga a közrendű sokaság ragadta volna ki az életveszedelemből. Sokan jöttek akkor a városba szöllőmunkára, s annyira szerették őt, hogy nem riadtak volna vissza vérüket ontani érte, és torló kézzel, ezer sebbel bosszút állni miatta."

Thuróczy János hatásának egyik magyarázata kétségtelenül szépírói tehetsége volt. Forrásaiban felismerte az íróilag kiaknázható elemeket, a cselekményt saját fantáziája alapján is tovább tudta bonyolítani, frappáns fordulatokkal érdekesebbé tenni. Szerette a kiélezett helyzeteket, az éles kontúrok alkalmazását, a drámai atmoszférát teremtő dialogizálást. Nemcsak ismerte és használta a hősi énekeket, népi mondákat, de tanult is belőlük. Mindemellett vannak stílusának lágyabb vonásai is, tud részvétteljesen is írni, de rokonszenve mögött, nem is nagyon leplezve, ott lappang mindig szilárd politikai állásfoglalása. Erkölcsi felháborodással ítéli el a jogtalan és erőszakos eszközök alkalmazását, de miközben igazságérzetünkre apellál, a Hunyadiak oldalára vonzza az olvasót, sohasem feledkezve meg a középnemesség hűségének kiemeléséről.

Thuróczy krónikájának – epizódokkal tűzdelt – szerkezeti sajátosságait irodalmi mintája, Guido da Columna (1242–1280) népszerű Trója-regénye (Historia Trojana (Trója története)) segített kialakítani. Az ismert lovagregénynek ez a legigényesebb feldolgozása a 15. században igen népszerű volt Magyarországon (Borbála királynőnek, Zsigmond feleségének is kedvelt olvasmánya), Thuróczy tehát a még középkori jellegű nemesi közízléshez alkalmazkodott. Guido da Columna különféle helyzetleírásai nyomán mintázta meg sztereotip csataleírásait; a szereplők ajkára adott szónoklatok nála is csakúgy a jellemzést vannak hivatva pótolni, mint a lovagregényben elhangzó, gondosan megszerkesztett beszédek; s még a gesta-műfajtól idegen szentimentális jelenetek is sorra rokoníthatók egymással mind a két műben.

{177.} Thuróczy munkájának ez a középkori beágyazottsága, a lovagi irodalom formáinak, stílusának az alkalmazása, nem zárta ki azonban modernebb vonások beszüremkedését. Egyes jelek arra mutatnak, mintha Mátyás reneszánsz-humanista környezetének a hatása már a kis kancellária ítélőmesterét is itt-ott meglegyintette volna. Az embereket ugyan – középkori módon – ő is jó és rossz tulajdonságuk, vagyis pusztán morális megfontolások alapján ítéli meg, az emberek sorsának alakulásában azonban már szerepet juttat Fortunának is, az események legfőbb mozgatójának szerepkörébe pedig a Fátumot helyezi; mialatt Isten nála a történeti cselekménynek csupán passzív szemlélője marad.

Stilárisan is tárgyához méltót kívánt nyújtani, s ahol nem korábbi szövegeket dolgozott át, ott szakítani tudott forrásai egyöntetű, de régies nyelvezetével és stílusával. Eredeti fogalmazású részei a 15. századi magyarországi latinságban gyökereznek, szoros rokonságban vannak a kis kancellária okleveleinek stílusával. Mégis, bármennyire modernebb is munkája a régebbi gesta- és krónikaírók stílusánál, igazán korszerűvé nem válhatott. Hiányzik belőle a humanizmus retorizáló ünnepélyessége, s még inkább a ciceroniánus periódusok stilisztikai remeklései. Az egyre inkább tért hódító humanista ízlés nem is tudott sokat kezdeni Thuróczy művével, csupán a benne kifejezésre juttatott nemesi ideológiát fejlesztette tovább; az értelmiség elmaradottabb rétege azonban még évtizedekig az ő Chronica Hungaroruma alapján ismerte meg a magyar történelmet, s a külföld is jó félszáz évig innen tájékozódott a magyarok múltja felől.

A magyar középkor utolsó történeti alkotásának a helyébe Bonfini humanista históriája lépett, a benne történetileg megalapozott nemesi nacionalizmus kodifikálása pedig Werbőczy István Hármaskönyvében ment végbe.