Jogi irodalom

A középkorvégi deákság a Thuróczy történeti művéhez fogható jogtudományi alkotást ugyan nem hagyott hátra, törekvései és kísérletei a magyar nemesi jognak a nemesi történeleméhez hasonló szintézisére azonban világosan megmutatkoztak. A jogi irodalom termékei a 15. század második felében a formuláriumok és dekrétumok voltak.

Az Anjou-kori Ars notarialis után, a kései középkor egyre jobban kiterjedő jogi írásbelisége számos újabb formularium összeállítását követelte meg, A különböző típusú oklevelekhez, periratokhoz szükséges mintakönyveket nemcsak a kancellária, de a hiteles helyek sem nélkülözhették. Így keletkeztek az egyházi és világi jogi keresetek (szerződés, kötelezvény, eskü, vallomás, nyugta, megerősítés, átírás, adomány, csere, birtokba való beiktatás, határmegállapítás, összeírás, tiltakozás, perújítás, végrendelet stb.) formuláit összegyűjtő káptalani kézikönyvek, stylionariumok (pl. Formulae sub stylo quorumcunque capitulorum (Stílusminták valamennyi káptalan részére), 1521 után). Érdekes emléke ennek a típusnak a Somogyvári formuláskönyv (1460–1480), melyet korábbi és egykorú forrás-{178.}anyag felhasználásával valószínűleg Kékcsei Izsó János, a somogyvári bencés konvent világi ügyvédje szerkesztett.

A magyar jogtörténet szempontjából valamennyinél érdekesebbek a kancelláriához közelálló formuláriumok, mert keletkezésük körülményei az erősen deákos műveltségű, világi környezethez kapcsolják őket. Ilyen Magyi János († 1492 után) vegyes tartalmú kéziratgyűjteménye, a Stylus cancellariae Mathiae I. regis Hungariae (I. Mátyás magyar király kancelláriájának formuláskönyve). A 28 füzetből álló kolligátum 1476-ból, Magyi óbudai közjegyzősége idejéből datálódik, de írtak bele még pesti városi jegyző korában is (1490–1492). Tartalma – a hosszú használat következtében – igen vegyes: oklevélminták, egyházi vonatkozású szövegtöredékek, antik íróktól származó idézetek, névtelen szerzőjű vágáns versek, különféle magyar és latin nyelvű bejegyzések váltakoznak benne. Magyar nyelvű verses jogi szabálya (Regula juris, 1484) értékes nyelvemlék. A Magyi-kódex nemcsak mint Mátyás kori formulárium, hanem mint a kiskancellária kulturális érdeklődésére vonatkozó forrás is kiemelkedik a kor emlékei közül.

Az oklevélszerkesztés mintakönyvei, bármennyire is fontos elemei voltak a késő-középkor jogtudományi irodalmának, csupán az időszerű feladatok ellátását könnyítették meg az érvényben levő gyakorlat szerint, de többre nem vállalkozhattak. A status quo rögzítése helyett, a történetiség elvének alkalmazásával, a dekrétumok törekedtek teljességre és rendszerezésre.

A szokásjog bizonytalan voltánál fogva már a 15. század első felében felmerült az igény, hogy a jogviszonyok törvényhozási körülményeit rendezzék. Az első lépést Albert király tette meg, amikor 1439-es dekrétumában kilátásba helyezte az ország régi törvényeinek összegyűjtését.

A feladat valóra váltása azonban Mátyás király nevéhez fűződik. Az 1486-ban összeállított Decretum maius (Nagyobb törvénykönyv), (Lipcse 1488) azonkívül, hogy magába foglalta az előző királyok rendelkezéseit és összegyűjtötte a hazai bírósági gyakorlat szabályait, fontos elvi tételeket is kimondott. Többek között azt, hogy az uralkodó szokásjog (consvetudo regni) helyébe örökös érvénnyel az írott jog (ius scriptum) lép. Bár a Decretum maius rendelkezéseit II. Ulászló már 1492-ben érvénytelenítette, ez mit sem változtat azon a történeti jelentőségén, hogy Werbőczy István humanista törvénykönyvét megelőzve, benne kell látnunk a magyar jog első kodifikációját.

Miként a vallásos irodalom terén Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát, világi téren Thuróczy krónikája és a Decretum maius zárják le a középkori magyarországi latin irodalom fejlődését. A magyarnyelvűség előretörésével együtt a latin nyelv irodalmi használata összezsugorodott, s midőn a humanizmus új lendületet adott a latin nyelvű literatúrának, ennek nyelve már nem a ferencesek és a literátusok középkori egyházi latinja lett, hanem az új életre támadt antik, klasszikus latin nyelv.