A történeti epika

Az énekmondók hősi elbeszélő költészetének témái között a középkor kései szakaszában az uralkodó helyet az időszerű események, elsősorban Hunyadi és Mátyás tettei, a török elleni harcok eseményei foglalták el. Galeotto Marzio Mátyásról írt anekdotás könyvében beszámol arról, hogy Mátyás király {180.} környezetében, asztalánál gyakran hangzottak fel ilyen magyar nyelvű hősi énekek. Bonfini is feljegyezte történeti munkájában, hogy a kenyérmezei nagy győzelem után (1479) már a helyszínen keletkezett ének a katonák ajkán. Még részletesebben tudósít erről Johannes Cuspinianus bécsi humanista (1473–1529): "De akkor élt Kinizsi Pál, az idősebb Báthori István, mennyi hős, istenemre! Naponta csaptak össze a törökkel úgy, hogy mindig győzelmesek voltak olyannyira, hogy kiváló tetteiket ma is lant mellett éneklik. Ugyanis nem szerelmes kantilénákat dalolgattak mindenfelé, mint nálunk, hanem a vitéz férfiak cselekedeteit: Hunyadi Jánosét, Mátyásét, Kinizsi Pálét és az idősebb Báthori Istvánét."

Sajnos, e virágzó Mátyás kori hősi epikának egyetlen teljesen hitelesnek tekinthető emlékét sem ismerjük, mindössze két sokat vitatott töredékes szöveg maradt ránk. Az egyik, az ún. Jajcai énektöredék, csupán két sor: ("Mikor magyar király zászlóját látá, Jó lovának száját futni bocsátá"), melyet Zrínyi Miklós jegyzett fel Mátyás király életéről való elmélkedések (1656) című tanulmányában, Mátyás jajcai győzelmével (1463) kapcsolatban. Hogy honnan merítette Zrínyi az értesülését, és hogy a szöveg egykorú ének maradványa-e, pontosan nem állapítható meg.

Bonyolultabb a kérdés a Szabács viadala (1476) című énekkel, mely a fontos Száva-menti várnak a töröktől való visszafoglalását beszéli el. Kevés költői leleménnyel, majdnem prózai igénytelenséggel írott mű, verstanilag azonban precíz: párosrímű 10-es sorokból áll, amire jó ideig nem találunk még újabb példát a régi magyar költészetben. Teljesen szokatlan módon, a vers nagy kezdőbetűs sorokra tagoltan van leírva a folyamatos prózaírás helyett, holott még a 16. században is ez utóbbi mód volt az általános. A kézirat papírja azonban eredeti, gyártási ideje 1476 előttre datálódik, írásmódja is teljesen egykorú. A többi emlékünktől eltérő formai sajátságok alapján többen kétségbevonták a vers hitelességét, rafinált múlt századi hamisítványra gyanakodva. A kételyeket erősíteni látszott, hogy adatai néha eltérnek a források tudósításaitól, nyelvében pedig néhány megfejthetetlen ("hőseség" stb.) és néhány, ismert jelentésével itt nem értelmezhető szó is előfordul ("törlejt"). A hitelesség mellett szóló érvek azonban erősebbek: az utolsó fél évszázad történeti forráskutatása nem talált ellentmondó adatot, és ami még döntőbb, a nyelvtudomány eredményeinek fényében a vers szövege, bár nyelvjárásban van írva, nyelvtörténetileg és hangtörténetileg egyetlen gyanút keltő hibát sem mutat.

Nincs tehát olyan perdöntő érv, amely a versnek a középkori magyar irodalomból való kiiktatását követelné. Az viszont kétségtelen, hogy a Szabács viadala egyelőre teljesen társtalanul áll középkorvégi költészetünkben. Bár vannak benne olyan fordulatok, melyek az ősi magyar epikus hagyomány továbbélésére mutatnak, egészében inkább szövegversnek tűnik, a verses Katalin-legendához hasonlónak. Feltűnően jó rímei is erre engednek következtetni. Világi tárgyú, epikus szövegverset azonban nemcsak a 15., hanem a 16. századból sem ismerünk. A vers irodalomtörténeti összefüggései ezért – mégha azt hitelesnek tekintjük is – egyelőre megfejthetetlenek.

Így mindössze egyetlen késő-középkori történeti epikus szerzemény marad, a Pannóniai ének, melyet úgy-ahogy be tudunk illeszteni a magyar elbeszélő költészet fejlődésrendjébe; ez azonban már nem a Hunyadiakkal vagy a török-{181.}kel kapcsolatos eseményekről szól, hanem a magyarok fehér ló-mondáját dolgozza fel. Szerzője – vagy csak feljegyzője? – Csáti Demeter, ferences szerzetes, aki az 1500-as évek elején a krakkói egyetemen tanult, s hazatérve különböző ferences kolostorokban működött. Énekét 1526 táján, "mikor nagy bú vala Magyarországon", írhatta, és benne a magyarok történetét mondja el Szkítiából történt kijövetelüktől a honfoglalásig. Énekének históriai anyaga tartalmilag nem hozható kapcsolatba egyetlen latin krónikaszövegünkkel sem, ezért forrását a szívósan tovább élő íratlan szájhagyományban kell keresnünk. Megerősíteni látszik ezt a sejtést a kidolgozás is: a szakaszokra terjedő ismételgetés, mely a naiv epika jellemzője; a hasonló jellegű cselekmények (tanácskozás, követjárás) sztereotip eszközökkel való ábrázolása; verselésében a kétütemű, kötetlen szótagszámú sorok alkalmazása. Valószínű ezért, hogy a Pannóniai ének lényegében nem más szájhagyományban élő ősi ének átdolgozásánál, középkorvégi újraírásánál.

A késő-középkori történeti epika e töredezett képe meglehetősen zavaros helyzetet tár elénk: bizonyítja a hősi ének továbbélését, tematikájának időszerűvé válását, Mátyás kori népszerűségét – jellegére, stílusára vonatkozóan azonban nem nyújt megbízható tájékoztatást. Mindössze annyi tekinthető bizonyosnak, hogy megkezdődött az ősi énekhagyomány és a deákság, az értelmiség találkozása: a Szabács viadala csak tanult ember munkája lehet; a Pannóniai éneket is iskolázott személy hagyta ránk. Régi szabadabb verselési gyakorlat és újabb szabályos sorokat követelő ritmika még egymás mellett élnek, s nem annyira e fennmaradt epikus emlékek, mint inkább a most következő propagandaénekek vetítik előre az új műköltői modor közelgő hegemóniáját az elbeszélő költészetben.