A propagandisztikus deák-ének

A 15. század végéről és a 16. század első negyedéből három érdekes emlék maradt fenn ennek a bizonyára igen elterjedt verstípusnak. Mindhárom szorosan egy-egy időszerű katonai vagy politikai eseményhez kapcsolódik, s deák szerzőjük urának, megbízójának érdekében óhajtott velük szolgálatot teljesíteni, másokat a patrónus által kívánt tettekre, állásfoglalásra késztetni. Időszerűségüket elvesztve, az ilyen énekek bizonyára gyorsan elkallódtak, hiszen senkinek sem volt érdeke megőrizni kézirataikat. Jórészt úgyis énekszóval terjesztették ezeket gyűléseken vagy egyéb alkalmakkor, másolatban való küldözgetésük nem lehetett nagyarányú.

A legrégibb ilyen tárgyú vers, mely megmenekült az enyészettől, Gergely deák éneke Jaksics Demeter veszedelméről. A csonkán ránk maradt ének szerzője Jaksics familiárisa lehetett, világi értelmiségi, akinek társadalmi felemelkedése épp ura tragédiája következtében vált kilátástalanná. Az ének teljes szövege részletesen elmondhatta annak a balvégzetű 1487-i követjárásnak a történetét, melynek során Jaksics Demetert, Mátyás megbízottját, egyik török ellenfele személyes bosszú okán, kegyetlenül lemészároltatta. Gergely deák éneke a történeti tények és a személyes keserűségnek az összefonódásával válik művészivé. Töredékes voltában is értékes emléke a lírai ihletettséggel megírt epikus propagandaéneknek – vagy ahogy régebben nevezték: veszedeleméneknek.

{182.} A törökellenesség ihletében született a már teljes szövegében fennmaradt Cantio Petri Beriszlo (1515). Szerzőjéről, Szabatkai Mihály deákról csak annyi bizonyos, hogy a délvidékről származott, s familiárisa volt Beriszló Péter veszprémi püspöknek, aki ezenfelül a horvát–szlavón bán tisztét is viselte. Az ének arra buzdítja hallgatóit, hogy vegyenek részt Beriszló 1515-ben tervezett és a szlavóniai rendek körében heves ellenzésre talált nagy törökellenes vállalkozásban. Hogy nagyobb kedvet keltsen hallgatóiban a katonáskodásra, az énekszerző szerencsés költői fogással beiktatott versébe egy lírai betétet is, amelyben épp az ellenség, egy fogoly török vajda magasztalja Beriszló kivételes képességeit és emberségét. A Cantio verselése a középlatin trochaikus 14-es alapképletében készült, de pontosnak nem mondható. Strófái háromsorosak, ragrímeit néha asszonáncok pótolják. Bár Szabatkai stiláris szempontból nem nyújt kimagasló teljesítményt, Mohács előtti magyar nyelvű költészetünknek egyik legarányosabb, ügyesen szerkesztett darabja.

A törökellenesség és pártérdek íratta meg a Mohács előtti utolsó propagandaverset, Geszti László énekét. Szerzője művelt középnemes lehetett, Mohács után Várdai Pál esztergomi érsek familiárisa és kapitánya, mígnem megszedve magát, 1529-től kezdve gömöri birtokán élt haláláig (1560 után). Éneke az 1525-ös rákosi országgyűlést követően készült. Nemcsak dominusa, hanem a nemzeti párt nevében is beszél, amikor felszólítja a rendeket: fogjanak össze a török ellen, tegyék félre egymás közötti sérelmeiket, szüntessék meg a torzsalkodást. Geszti Mátyás király egykor erős országát állítja példaképül hallgatói elé, rámutatva, hogy egy ilyen államszervezet milyen sikerrel vette elejét a belső egyenetlenkedéseknek, s mily eredményesen tudta összpontosítani erejét a külső ellenséggel szemben.

Versformája négyesrímű 12-es, első példája ennek a később oly népszerű strófának. A Mátyás-kultusz felhasználása, az énekben felbukkanó stíluselemek és magának a költeménynek az adhortatióra emlékeztető műfaja mind olyan jellegzetességek, amelyek már a humanista irodalmi műveltség közelébe hozzák Geszti László alakját.

E három önmagában szerény értékű, részben töredékes deák-ének a magyar költészet fejlődésében fontos formai sajátságok, stiláris elemek megjelenéséről tanuskodik. Versalakjukban, külsőségeikben az egyházi latin költészethez igazodnak, illetve az iskolában tanult versgyakorlatok, a rekordálások alkalmával előadott énekek tapasztalatait hasznosítják. A szerzők tanultságának, bizonyos értelmiségi öntudatának a jele a versfőkben való névközlés (akrosztichon) gyakorlata, mellyel (szemben a középkori szokással) a szerző sajátjának vallja tulajdon művét. Ezzel ugyanakkor olyan versbeli tényező iktatódik be, amely egyebek között megszabja a versszakok számát, sőt a kezdőszavakat is. A záróstrófa gyakran nem függ össze a mondanivalóval: feladata az, hogy megörökítse az ének szereztetési körülményeit, helyét, évét és szerzőjét (kolofon).

A legfőbb újdonság: verselésük, mely a kötött szótagszámú és a metszetet érvényesítő sorokra való határozott, tudatos és sikeres törekvést mutatja. A hagyományos hazai verstani irodalomban "magyaros verselés"-nek, "nemzeti versidom"-nak nevezett ritmusfajták itt jelentkeznek először, hogy egy-két évtized múlva már az egész magyar énekköltést elárasszák, kiszorítva a kötetlen szótagszámú s ingadozó cezúrájú sorokat mind a vallásos, mind a {183.} világi költészetből. Következetesség mutatkozik – megint csak egyházi és iskolai hatásra – a rímek használatában, anélkül azonban, hogy e téren különösebb változatosságra törekednének szerzőik. Uralkodó a ragrím, megjelennek az egyhangúságot keltő vala-vala sorvégek. A rímeknek ezen a nem éppen tetszetős összecsengésén azonban az énekek hallgatói nem ütköztek meg, mert a kísérő dallam melódiája észrevétlenné tette a döccenőket és ismétléseket.

A deák-énekek szókincse alig különbözött a mindennapi beszélt nyelvtől; szinte teljesen hiányzanak belőle az esztétikailag annyira fontos jelzők. Míg a magyar nyelvű egyházi költészet valósággal tobzódott bennük, addig a késő-középkor deák versszerzői mintegy féltucattal megelégednek. Hasonló puritán tartózkodás mutatkozik a képek, hasonlatok, metaforák tekintetében is. Az így kialakult jellegzetes deák-modor (a német "Reimdichtung" megfelelője) önmagában nem nyújtott sok lehetőséget komolyabb művészi teljesítményekre. Történeti funkciója elsősorban az volt, hogy alkalmas formát, rutint biztosított az átlagos tehetségű verselők számára, módot nyújtva a magyar vers fokozatos csiszolódására, a verselési gyakorlat erősödésére.

A középkorvégi deák-költészetben, az énekmondó-epika és lirico-epikus deák-ének találkozásának, egymásrahatásának jóvoltából, megteremtődtek egy széles körű, népszerű epikus énekszerzés feltételei. A propagandaének a Mohács utáni évtizedek irodalmában, Tinódi Sebestyén és társainak munkásságában talált magasabbrendű továbbfejlesztőkre.