Az epitáfium

Az elvilágiasodó egyházi költészet jellegzetes terméke az epitáfium (sírvers) műfaja, melyet még a középkorban kialakult hagyomány és vallásos gondolkodás szellemében, de már nagyon is világi-földi igényekkel műveltek. Jellemző példa erre a nagy műveltségű Lászai János (1448–1523) gyulafehérvári főesperesnek a magatartása, aki saját verses sírfeliratát is megírta. Sőt van már arra is példa, hogy nem főembernek, hanem egyszerű értelmiséginek, bizonyos István deáknak a halálát örökítik meg (Epitaphium Stephani Litterati (Sírvers István deák halálára), Magyi-k.).

A latin epitáfium megtévesztően egyházias külseje alatt határozott politikai mondanivaló is meghúzódhatott. Ilyenkor nem a megénekelt személy halálának alkalma, hanem időszerű politikai törekvés – a Hunyadi-ház célkitűzéseinek támogatása – szolgáltatott okot a vers megírására. Ezáltal azonban a költemény néha már túl is nő az epitáfium szokványos keretén, {185.} amint ezt ferences szerzetesek által írt néhány Hunyadi-epitáfium mutatja. Legjelentősebb közülük az 1480-as évek végén írt De obitu felicis recordationis condam Magnifici, et inclyti Domini Johannis de Hunyad huius Regni Hungariae Gubernatoris feliciter incipit (Hunyadi Jánosnak, Magyarország egykori, jóemlékű kormányzójának halálára) című leoninus, melynek koncepciójában felcsillan a hun–magyar azonosság gondolata is.

A műfaj egyházias és világi deákos, kevert jellegét, valamint tematikai és formai továbbfejlődését a legmeggyőzőbben a De Sancto Ladislao című ének szemlélteti, melyet egy ismeretlen, művelt magyar költő a korábbi Szent László legenda, a verses história és egy latin krónika ismeretében írt, az 1460–1470-es években. A himnikus emelkedettségű latin ének koncepciója újszerű: a kegyes király jellemzését azonosítja a világtól rettegett Attiláéval, ezzel is elárulva, hogy keletkezése a hun–magyar rokonsági koncepció elterjedésével állt összefüggésben. Politikai meggondolásból az ének szerzője anakronisztikusan azt állítja, hogy a kereszténység védelmében László királynak meg kellett vívnia a törökökkel s a huszitákkal is. László ünneplése ilyenformán a Mátyás mellett megnyilvánuló (cseh háború!) szimpátiakeltés eszközévé vált.

A latin László-énekei aposztrofáló modora, a késő-gótikus stílusra jellemző szimbólum-halmozása, gazdag reminiszcencia-készlete hazai latin költészetünk kiemelkedő darabjává avatja. Méltó párja a magyarra fordított Ének László királyról (Peer-, Gyöngyösi-k.). Az ismeretlen, költői érzékkel bíró fordítóról semmit nem tudunk, talán pálos szerzetes lehetett. Munkája filológiailag pontatlan, ami valószínűleg romlott latin másolatnak és a rejtett politikai célzások (hun–magyar azonosság, Mátyás melletti propaganda) félreértésének vagy fel nem ismerésének következménye.

Mint műfordítás azonban kiemelkedő, a himnuszköltészet szókincsének választékos használata, az alliterációs díszítések költőien hatástkeltő kezelése világos bizonyítéka a névtelen fordító esztétikai igényességének:

Idvezlégy kegyelmes szent László király

Magyarországnak édes oltalma,

szent kerályok közt drágalátus gyöngy,

csillagok között fényességes csillag

Testedben tiszta, lelkedben fényes,

szívedben bátor, miként vad oroszlán

azért neveztek bátor Lászlónak

mikoron méglen iffjúdad volnál.

A biblia és a magyar krónikák szövegreminiszcenciáinak visszaadására a fordító nem tett kísérletet, talán már fel sem tűnt neki vagy meghaladta erejét. Verselése a szapphikus 10-esre emlékeztet: az 1–3. sor 5 + 5 felezésű 10-es, a 4. sor 5 + 6-os osztású 11-es a legtöbb esetben. A László-éneknek művészi értéke mellett fejlődéstörténeti jelentősége is nagy: a magyar nyelvű egyházi költészet elvilágiasodási folyamatának kezdetén áll, annak mintegy nyitó darabja.

{186.} Fejlettebb típust képvisel nála egy Mátyás királyra írott siratóvers, a Néhai való jó Mátyás király (Gyöngyösi-k.). A 16. század elején keletkezett vers szerzőjét nem ismerjük, de mivel a Hunyadi-kultusz legélénkebben a ferencesek körében élt, valószínű, hogy közöttük kell keresni. Tartalmilag szinte modern: a Jagelló-kor rendezetlen viszonyai közepette Mátyás király egyéniségét idézi. A közállapotok festése közben sort kerít a Mohács előtti Magyarország számos lényeges problémájára, így a török-kérdésre is. Bár a Mátyás-epitáfium már teljesen világi vers, szerzője a középkorias himnuszköltészet technikájával közli mondanivalóját, díszítő jelzőkben gazdag költői nyelvét liturgikus kifejezésekkel, bibliai reminiszcenciákkal igyekszik ünnepélyesebbé tenni. Verselése 5 + 5-ös osztású, négyesrímű 10-es. Az egyházi középértelmiség és világi köznemesség álláspontjáról megfogalmazott vers az egyházias magyar nyelvű ének teljesen világivá forrott típusát képviseli.