| A hősi ének tovább élése a kereszténység első szakaszában | TARTALOM | Irodalom |
Mivel egyetlen hiteles szöveg sem maradt fenn, a magyar hősi énekek formai, stiláris, verselési jellegzetességeire csak következtethetünk a krónikák, a folklór, az összehasonlító anyag segítségével. Az ismert történetek tanúsága alapján – az énekek egyes személyek egyetlen nevezetes cselekedetéről, rendszerint valamely csatájáról, viadaláról szóltak. Az ének tárgyát képező emlékezetes tett előadása pedig mindig valamely folklór vándormotívum (szarvasüldözés, szimbolikus földvásárlás, kivégzés előtti kürtfújás, nyelvkivágás stb.) beiktatásával válik költőivé. A magyar hősi énekek szerkezete így igen egyszerű lehetett, ez azonban lehetővé tette a középpontba állított mondai motívum hangsúlyos szerepét, a valóságos eseménynek "mintegy {28.} álomban" való átköltését, mely egyes elbeszélésekben (Lehel, Botond, várkonyi jelenet) ritka teremtő erővel valósult meg. Ezek a feltehetően rövidebb terjedelmű énekek – a naiv epika általános jellegének megfelelően – tele voltak ismétlődő, sablonos fordulatokkal (Anonymus "fecsegő énekek"-nek nevezi őket!), s a gyakrabban előforduló eseményeket, csatákat, párviadalokat kialakult sémákhoz igazították. Ilyen stereotip fordulat talán az Anonymus által megörökített két joculator-verssor is, melynek visszhangját más krónikarészekben is megtaláljuk, sőt még a 16. századi magyar epikában is tovább élnek maradványai.
A krónikások ama megjegyzéséből, hogy a magyar vezérek a saját tetteikről szereztek énekeket, arra következtethetünk, hogy gyakori volt az első személyben való előadásmód, bár ez aligha lehetett kizárólagos. Minden bizonnyal ezeket az első személyű énekeket is a regösök szerezték, nem pedig maguk a hősök, ahogy azt a későbbi krónikások – e költői modort már nem ismervén – képzelték. Feltűnő, hogy a hősi énekekre visszavezethető krónika-részek sűrűn szerepeltetnek dialógusokat, amiből feltételezhető, hogy az ősi epika gazdagon élt a költői megjelenítésnek ezzel a kitűnő eszközével. A dialogizált részek az énekek előadását is színesebbé tették, amiből nem következik azonban, hogy azok már színjátékokká is váltak, és hogy a joculator-énekek egyúttal a magyar dráma korai emlékei volnának.
Verselés tekintetében a hősi énekek nem sokban különbözhettek az ősi lírai verstípusoktól. Sorvégi rímek helyett sorkezdő betűrím (alliteráció) lehetett általános, amit a legarchaikusabb magyar népballada szövegek, valamint a rokon népek költészete is alátámaszt. Különösen megszívlelendő a türk irodalom nagy fontosságú emlékeinek, a 8. században készült s újabban versnek tekintett orkhoni feliratoknak az analógiája, hiszen a hősi ének elsősorban a magyarság türk eredetű vezető rétegének a körében virágzott. A gazdag alliteráció-rendszer pedig e türk epikus szövegeknek egyik legjellemzőbb sajátsága. Miként a líra, az epika sem ismerhette a sorok szigorúan kötött szótagszámát; az orkhoni feliratok tanulságait is figyelembe véve, a sorok két változó szótagszámú ütemből állhattak. Közülük alighanem a 3+3, 4+3, 4+2, 4+4 tagolású sorok voltak a leggyakoribbak, legkorábbi fennmaradt verses emlékünkben, az Ómagyar Mária-siralomban is ezek térnek vissza.
Az ősi magyar epika nem múlt el nyomtalanul, a kialakuló latin nyelvű középkori irodalom – akarva-akaratlanul – nagymértékben erre épített. Feltételezhető azonban, hogy eredeti formájukban sem szűntek meg létezni a 13. század után, hanem tovább élve beleolvadtak a 13–14. században kifejlődő lovagi epikába. Ebből azonban szintén nem ismerünk egyetlen hiteles verssort sem, s így csak feltételezhetjük, hogy egyes, még későbbi, már írásban fennmaradt epikus énekekben, például Csáti Demeternek a fehér ló mondáját elbeszélő, igen archaikus verselésű Pannóniai énekében (1526 k.) talán itt-ott még a honfoglalás kori hősi epika törmelékei is benne rejtőznek.
| A hősi ének tovább élése a kereszténység első szakaszában | TARTALOM | Irodalom |