Epikus művei, a panegyricusok

Janus Pannonius nem volt igazi epikus költő, néhány epikai jellegű nagyobb retorikus kompozíciót azonban, mint minden humanista poéta, ő is alkotott. A legkorábbi közülük,az Eranemos (A szelek versenye), még jellegzetesen iskolai versgyakorlat: a retorikatanítás szolgálatában álló certamen. A ferrarai diák sikeresen tett eleget feladatának: verse tele van klasszikus utalásokkal, a latin költőktől kölcsönzött kifejezésekkel, nemegyszer félsorokkal; egy-egy sikerültebb részlete pedig – így a tavasz leírása – valódi költőiséget is áraszt. Nagyobb epiko-retorikus versezeteinek többsége azonban már túlmutat az iskolán, s műfajuk is az olasz polgári társadalomban közkedvelt és időszerű panegyricus.

A panegyricus eredetileg a hanyatló római császár-kor vezető irodalmi műfaja volt, a retorikus prózában írt antik biográfia, illetve enkomion (dicsőítő mű) verses változata: egy-egy élő közéleti személyiség politikai tendenciák vezette, alakította dicsőítése, mértéktelen felmagasztalása. A humanista írókra a legnevesebb római panegyricus-költő, Claudius Claudianus művei hatottak leginkább. Janus is őt választotta mesterének.

A humanista nagyepikát reprezentáló panegyricus műfaj nem mondható a legrokonszenvesebbnek: keretein belül kétes hatalmi és klikk-érdekek képviselői, fejedelmek, bankárok, gazdag patrícius-polgárok, talmi nagyságok és kalandorok nőttek antik félistenekké. S mint ilyen, reménytelenül korhoz kötött s legtöbb példányában ízléstelen. Az epigramma-író Janus az egész műfajra kiterjeszthető érvénnyel támadta egyik vetélytársa panegyricusát: "Hangyából elefántot ekképp hamisítnak a költők, Hangyakarok cipelik náluk a mennykövet is". "Tudd meg mind locsogás ez, olyan költők fecsegése, Kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb."

{235.} Janus ihlete nem az éhség volt, enemű alkotásai mégsem sokkal különbek. Első próbálkozásai még a ferrarai évekből valók. Guarino "királyi ajándékot" kapott Lodovico Gonzaga mantovai fejedelemtől, viszonzásul – 1451-ben – dicsőítő éneket íratott neves költőtanítványával. 1452-ben a mester pártfogói közé tartozott Giacomo Antonio Marcello velencei patrícius biztatta fel Anjou René nápolyi trónkövetelő restaurációs törekvéseinek irodalmi propagandájára, kinek Marcello politikai ágense volt. Ennek egyik terméke az Itáliában tartózkodó III. Frigyes császárhoz intézett propagandavers, a Pro pacanda Italia ... (Ének Itália békéjéért). A másik a trónkövetelő életét, tetteit megéneklő és a restaurációs törekvéseket beharangozó René-panegyricus. E korai, kisebb arányú, iskolás panegyricusok közé tartozik a velencei patrícius-humanista, Francesco Barbaro leányának esküvőjére írt epithalamium is (1453), mely a Barbaro-család és az egykori Guarino-tanítvány Francesco dicséretét zengi. Ez első próbálkozások, melyek közül a legterjedelmesebb René-panegyricus sem több 500 hexameternél, mintegy előgyakorlatul szolgáltak a 15. század humanista felfogása szerinti nagy művekhez: a 2923 sornyi Marcello-panegyricushoz, illetve a legharmonikusabb enemű alkotáshoz, a Guarino-dicsénekhez (1109 sor).

A Marcello-panegyricust 1456–1458 között Padovában írta. Hőse, Giacomo Antonio Marcello a város podestája, polgármestere volt, s Janus tehetségének első méltánylói, felkarolói közé tartozott, aki már korábban is rendelt nála irodalmi műveket. Janus ezek teljesítése mellett egész sor epigrammát írt hozzá, sőt Marcello olasz nyelvű szerelmes verseiből is többet lefordított latinra. A panegyricus létrejöttének tulajdonképpeni oka, illetve célzata Marcello rehabilitálása volt a velencei közvélemény előtt. Ő ugyanis a második milánói háború idején kegyvesztett lett: mint a velencei hadsereg gazdasági és politikai biztosa árulás gyanúja miatt börtönbe került, ahonnan csak nehezen tudott kiszabadulni, s ennek következményeként a Velencében szépen indult karrierje is megtört.

Janus a teljes Claudianus-i panegyricus-apparátust mozgósítja mecénása érdekében. Ennek értelmében a személyesebb hangot megütő prefáció után a tárgyalást jó messziről kezdi. Hőse kortárs, tehát először a jelenkor nagyságát méltatja kiadósan. Ezt hazájának, Itáliának, illetve városának, Velencének dicsérete követi. Majd családjára tér át, s itt az apa áll a középpontban. Az ő felmagasztalása kisebb, miniatűr panegyricussá kerekedik ki, hisz az apában kivirágzott, felülmúlhatatlan erényeket örökli a fiú, kiben ezek a tökély legfelső fokára emelkednek. S csak most lép színre a hős: csodás, nagy jövőt ígérő előjelek között megszületik. Már gyermekkorában tanújelét adja nem mindennapi képességeinek, melyek aztán a férfikorban kulminálnak: ekkor fejti ki mindenki számára áldást hozó köz- és magánéleti tevékenységét, ekkor mutatja meg a maga teljességében erkölcsi magasabbrendűségét, jellemszilárdságát, lángeszét, hadvezérségre termettségét stb. S mindezt nemcsak a barátok, hanem az istenek és az ellenségek elismerő tiszteletétől, csodálatától is övezve.

A propaganda célzatnak megfelelően a férfikor jeles tettei közül a milánói háborúban véghezvittek elbeszélése adja a panegyricus gerincét. Részletesen {236.} vannak tárgyalva e háború eseményei, a középpontban természetesen Marcellóval. Eszerint a velenceiek összes győzelmeiket az ő hadvezéri zsenialitásának köszönhették. (Holott a rideg valóság: fontos pozíciókat töltött be ugyan, de hadvezér sohasem volt, s a felemlegetett győzelmeket sem ő aratta.) A "haza megmentőjének" jutalma mégis a számkivetés lett, mert hitet adtak titkára rágalmainak. A "súlyosan megsértett" hősnek Velence védőszentje, Szent Márk siet vigasztalására: felmentettek, "s bármi szoros nyomozás se vetett tereád soha árnyat," "felmentetni eképp szebb dics vala néked, mint így vádoltatni gyalázat" ... S ezzel a Marcello életét és tetteit Janusnak elmondó Pallas Athéné lényegében be is fejezi a panegyricus érdemi részét. "Teve ő ezután is sok jeleset még. Ám ezeket tudod is a saját emlékezetedből, Mert hiszen épp ezidétt hoza tégedet Ausoniába Szent helikoni tüzed földjéről Pannóniának."

Ez a hexameterben írt védőügyvédi mű tipikus humanista opus rethoricum. Művészi eszközei: a méltóságosan deklamáló hangvétel, a laza szerkesztésmód, a szigorú időrendet követő elbeszélés folyamatát minduntalan megállító kitérések, kisebb-nagyobb, klasszikus ihletű orációk, allegóriák, mitológiai példázatok és utalások, antik irodalmi reminiszcenciák és a különböző stilisztikai alakzatok mind a korabeli humanista poézis kelléktárából valók. S Janus mindezeket némi egyéni leleménnyel fűszerezve, jobb ügyhöz méltó színvonalon használta fel. Azonban nála is törvényszerűen kiütköznek a társadalmi fogantatását és funkcióját tekintve eredendően torz panegyricus-műfaj művészi szervi hibái: a hamis pátosz, a terjengősség, az üres szócséplés, komoly mondanivaló híján a mitológia és a retorikus elemek céltalan túlhalmozása stb. Epikai erények csak egyes részletekben csillannak meg; megragadó például a háború tépte Itália bemutatása és néhány harcleírása, valamint a mellékszereplőkről adott, az epigramma-írót idéző, éles körvonalú villanásnyi arc- és jellemképei. Ma már nehezen élvezhető, nem több egy letűnt kor, erkölcs és ízlés irodalmi dokumentumánál. A humanisták azonban nagyra becsülték, a panegyricus műfaj legjobb darabjai közt tartották számon.

Legnagyobb becsvággyal és szeretettel írt panegyricusa a Guarino-dicsének. Mondhatni egész életében dolgozott, simított rajta. Első, rövidebb változata 1453–54-ben még Ferrarában készült, s ezt – a jelek szerint – Padovában valamelyest átdolgozta vagy kibővítette. Jelenleg ismert, végső formáját azonban 1465–69 között Magyarországon kapta.

A Guarino-dicsének ugyanazzal a költői módszerrel, hangvétellel és részben hibákkal készült, mint a Marcello-panegyricus. A lényegi különbség a tematikában mutatkozik meg: hőse nem bukott trónkövetelő vagy kegyvesztett "hadvezér," hanem humanista iskolamester, az új, polgári műveltség apostola, szorgos, fáradhatatlan munkása, kinek keze alól évtizedek folyamán híres humanista tudósok és poéták légiója került ki, s köztük a panegyricus szerzője is. Janus élete végéig hálás volt öreg mesterének, hogy őt, a kis "barbárt" kézen fogta, az új világ szellemi forrásaihoz vezette és előtte "feltárta Helikont". Szemében Guarino és humanizmus egyet jelentett, ezért Guarino dicsérete egyben a humanizmus dicsérete is. Műve a reneszánsz művészbiográfiákkal rokon, melyek sorát Boccaccio nyitotta meg Dante-életrajzával.

{237.} Guarino da Verona életét részletesen, aprólékosan tárgyalja, a mestert – joggal – eszménnyé nemesítve. Még oly apróbb emberi hibáit is letagadja, mint a pénzéhség, holott ezt a tulajdonságát éppen az epigramma-író Janus gúnyolta ki: Guarino az őhozzá írt epigrammáját legszívesebben soronként felváltaná csengő aranyforintokra ... Hosszú életpályája (1374–1460) egybeesett a humanizmus hőskorával, mikor – Janus szavaival élve – még az alvilágban is tudták és újjongták a két nemzet – a görög és latin – nagy szellemei: "Új kor hajnala virrad, mert hisz a régi világ tudománya felélede ismét!" Guarino e hőskor pionírjainak élvonalába tartozott, kik az ezeréves középkorban "földre tiport tudományt" felemelték, s az embert "szívben, beszédben emberré válnia tanították". S Guarino életének, munkásságának, ferrarai iskolájának, tanítási módszerének, tananyagának, elveinek előadásával, megéneklésével Janus nemcsak megbízható, forrásértékű kordokumentumot hagyott az utókorra, hanem e hősi korszak észak-itáliai humanizmusának kongeniális költői apoteózisát is. Ezért vált életművének legismertebb, legtöbbször kiadott, reprezentatív darabjává, világhírének megalapozójává.

A híres Guarino-tanítványokat méltató részben önmagát is megörökíti:

S jósorsom küldött hozzád még zsenge koromban

Pannoniának azon részéről, merre a Dráva

Átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket és már

Árját s régi nevét a Dunába veszíteni készül.

És költői hitvallását: azért fogja az utókor a legnagyobb és leghíresebb tanítványok sorában emlegetni:

Mert én hívom először a Pó mellől a Dunához

Phoebus Apollót és Mnemosyne leányit ...

...

Eljön majd az idő, mikor, érett férfi, merészen

Gyilkos harcokat énekelek, nagy hős Hunyadinknak

Hadviseléseit, azt, hogy a vad törököt milyen ádáz

Öldökléssel pusztította, a holttetemekkel

Mély árkok teltek meg, tudja a Hebrus, a véres,

Tudja Paeonia síkja, ahol villognak a csontok

és Rhodope közepén a jeges hóban taposott út.

(Csorba Győző ford.)

Az itt beígért, Hunyadi János ún. hosszú hadjáratát megéneklő epikai mű azonban csak ígéret maradt, hacsak az elkallódott Annales, melyet Zsámboki János állítólag a 16. század közepe táján még látott és olvasott, nem az.