Elégiái

Az elégiát már az antik írók is használták személyesebb, líraibb élményeik költői kifejezésére, s erre a célra ajánlotta a humanista poétika is, bár eléggé tágan értelmezve e műfajba sorolt minden szubjektívebb hangú, az epigram-{238.}mánál hosszabb, disztichonokban írt költeményt. Janus e műfaj szabályait és gyakorlatát már Guarino iskolájában elsajátította. A ferrarai zsengék közé tartozik például az 1451 táján Perinushoz írt elégia. E nemű kísérletei padovai korszakában megsokasodtak. Legtöbbjük azonban komolyabb lírai mondanivaló, mélyebb megrendültség híján nem több ügyes rögtönzésnél vagy versgyakorlatnál. Például mikor a lába fájt, elégiával fordult gyógyulásért a költők istenéhez, Apollóhoz. A padovai lóversenyen szerencsétlenül járt lovast, Racacinust meg elégikus threnosszal (siratóvers) siratta el. Hasonlót már írt korábban is: V. Miklós pápa anyjának elhalálozásakor.

Az Itáliában szerzett, retorikai sablonokkal agyonterhelt elégiáiban is figyelemre méltó azonban, hogy egyikük sem másodlagos, irodalmi élmény szülötte. A költőt a látott, a megélt valóság ihleti, akárcsak az epigrammák írásakor, de míg ezekben a reális élmény a bravúrosan megformált gondolati tartalomban fejeződött ki, addig a szélesebben áradó elégia-műfaj már módot nyújt a látott valóság leírására, művészi tökéllyel való ábrázolására is. A retorikus szerkezet, antik kellékek halmaza mögül minduntalan elővillannak az életben megfigyelt és hűen visszaadott jelenetek, tárgyak, portrék, tájak – éppúgy, mint az olasz quattrocento nagy festőinek képein. A festészet példamutatása a kor minden itáliai költőjének munkásságában megfigyelhető, Janusnak is egy festmény szolgáltatott rá alkalmat, hogy megfogalmazza, mit is értett festői és költői valóságábrázoláson. Midőn a kor legnagyobb észak-itáliai festőjének, Andrea Mantegnának róla és Galeottóról festett közös képét megpillantotta, a következők ragadták meg a mestert dicsérő elégiájának (Laus Andreae Mantegnae, pictoris Patavini (Andrea Mantegna padovai festő dicsérete)) tanúsága szerint:

Más-e vajon festmény-arcunk és más a valódi?

Egy a különbség csak: néma a kép ajaka.

Képmásunk a tükör hívebben vissza nem adja,

Sem kristálypatakok hártyaszerű üvege.

Pontos a törzs és végtagok egymásközti aránya,

Élethű a szinük, pontos az alkatuk is.

...

Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot,

Száz meg száz remekét újjaid újraszülik.

(Kálnoky László ford.)

A humanista poétika szellemében a retorikus költészet eszközeivel a "természet újraszülése'" persze csak bizonyos korlátok között valósulhatott meg. Az elégiák egyes részleteiben, soraiban azonban Janus is ugyanazzal az "élethűséggel," "pontossággal" örökítette meg a valóság egy-egy mozzanatát, mint Mantegna az ő arcvonásait.

Korai elégikus versei közül leíró részleteivel s friss líraiságával egyaránt messze a többi fölé emelkedik a Búcsú Váradtól címen ismert költeménye (Abiens falere jubet sanctos reges, Varadini (Távoztában elbúcsúzik Várad szent királyaitól)). Versformája, a hendekasyllabus {239.} ugyan humanista felfogás szerint az epigrammák közé utalná; líraibb, dalszerűbb, terjedelmesebb volta azonban elkülöníti azoktól. 1451 elején, Váradi látogatása alkalmával írta, midőn nagybátyja Budára hívatta. Szánon vágott neki a télnek, s humanista propemticonnal ("útravaló," búcsúzkodó vers) búcsúzott Szent László városától. E búcsúzás – aligha túlzunk – az első magyar földön született humanista költői remekmű.

A vers hét, refrénnel erős keretbe zárt strófa. A hét strófa: a látott, ismert valóság megannyi híven tolmácsolt részlete, hét felvillanó kép. Az első három a téli pompát öltött Várad környékének rajza. Pár odavetett vonás – és él a táj, mert a költő örömének türelmetlen lázában a tájat is öröme részesévé gazdagítja. A további három a tulajdonképpeni búcsúzás Várad hírességeitől: a hévforrásoktól, Vitéz János könyvtárától és a nevezetes király-szobroktól. Mind megannyi fontos, az egykorú Váradra jellemző, köztudatban élt ismertetőjegy, az olvasóban a szeretett város képét, képzetét, lényegét idézik. A befejező strófa – könyörgés Várad patrónusához, a jobbjával bárdot emelő, hős lovagkirályhoz – méltóképpen zárja le a felvillantott képek sorát és fogja össze töretlen lírai egységbe.

E propemticon tudós humanista munka: kiforrott mesterségbeli fogásokkal, rafinált műgonddal készült. A finom, zárt kompozíció ellentéteként a hendekasyllabus gyors, pattogó üteme és az indulást sürgető, türelmetlen refrén kitűnően érzékelteti a "boldog" Váradtól búcsúzó, de gondolatban már előre, Budára rohanó Janus izgatott, az utazás lázában égő lelkivilágát. S alig érződik rajta a tudós poézis: egyszerű, könnyed és természetes. A refrén – "Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!" – Martialistól való, de a vers olvastakor ki gondol Martialisra vagy a versbe hímzett klasszikus reminiszcenciákra. Persze, az egykorú tudós olvasó nagyon is gondolt! Fölösen csak egyhelyütt tömött ezekkel, és ott – Vitéz bibliotékájáról lévén szó – mindez stílszerű és helyénvaló. A friss havon sikló szánból a téli tájra és a gyorsan tovatűnő Váradra vetett futó pillantását a szívéből csordult, ifjú optimizmus ötvözte tavasziasan derűssé. E táj, e város – költője lelkén keresztül – máig él. S a magyar tájnak, a magyar városnak sokáig kellett várakoznia, míg hozzá mérhető énekese támadt.

Már ifjúi éveiben is a hazai látogatás, az itthoni benyomások csalták ki belőle az igazi lírát. Nagy lírikussá is csak azután érett, hogy végleg visszatért Pannóniába. Pedig hazai elégiaköltészete, ami a külsőségeket, a retorikus költői eszközöket, a téma megfogását és felfogását, valamint az egyes motívumokat illeti, egyenes folytatása az itáliainak. A lényeges különbség a hazaiak többsége javára a belülről jövő, valóban személyes érdekű mondanivaló, a kicsiszolt elégiaformának egyedül értelmet adó lírai tartalom. Miként Itáliában, úgy idehaza is megverselt politikus "közéleti" témákat, de míg az olasz társadalom problémáit végeredményben idegen szemmel, kívülről nézte, nem fűzték hozzá benső, érzelmi szálak, addig itthon, ahová életének minden gyökérszála, családi és egyéni érdeke kötötte, minden lényegesebb kérdés közvetlenül vagy közvetve személyében érintette, saját személyes ügyévé emelkedett.

Így a török veszedelem, melynek gondolata már a Guarino-panegyricus írásakor is foglalkoztatta, s mely a humanista kultúra, a "finomabbá tett élet" legfőbb feltételétől, a békétől fosztotta meg az országot. Ezért forrósod-{240.}nak át, válnak bensőségessé verssorai, mikor egy viszályt, háborút jelentő üstökös látványának a hatására ír aggódással teli elégiát (De stella aestico meridie visa (Nyárdél egén ragyogó üstökös), 1462), pusztulás helyett kegyelmet kérve a "rendbontó csillag"-tól:

Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,

Zárja be végképpen Janus a fegyvereit.

Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,

Mégis főképpen Pannoniára tekints:

Űzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által,

Kit most hűtelenül hoz mifelénk a Duna.

(Weöres Sándor ford.)

Ha kell, a törökellenes diplomácia szolgálatába állítja tollát: egy olasz iskolamester propagandaversére, melyben az Mátyás királyt a török elleni harcra buzdította, ura nevében elégia köntösébe öltöztetett hasonló propagandaverssel válaszolt (Matthias rex Hungarorum, Antonio Constantio, poetae Italo (Mátyás király felelete Antonius Constantius olasz költőnek), 1464). Ez a kitűnően felépített opus rhetoricum, mely minden hatásos érvet mozgósít a háborútól idegenkedő külföld lelkiismeretének felrázására, Mátyás előző, 1463. évi boszniai hadjáratának leírásával, s természeti képeivei nyújt költőileg is maradandót. A tavasz eljöttére való utalás pedig már az újabb harc bejelentését szolgálja: "Majd ha a lenge zefír széttörte a jégtakarót és Elhintette a lágy földön a friss füveket, Sátoraink ismét a virító réteken állnak."

A török elleni küzdelem pátosza a törékeny testű humanista főpapot is elragadta, betegsége azonban a táborban is a betegágyhoz kötötte. Az egészséges katonaélet és a gyötrő betegsors ellentétének átéléséből két megrázó elégiája született. A Blasio militanti Janus febricitans (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak), (1458) című verse még a közepesnél valamivel magasabb szintet elért padovai gyakorlatot folytatja: a retorikai ellentétezés szabályai szerint állítja szembe betegsége gyötrelmeit az egészséges, vidám katonaélet szépségeivel. Hat évvel később, másik e tárgyú versének (De se aegrotante in castris (Mikor a táborban megbetegedett), 1464) írásakor, a súlyosbodó betegség és a halálfélelem már igazi lírikussá érlelték. Retorikus költőeszményeit ekkor sem tagadta meg: a kiindulópontul vett alapséma Mars és Minerva, illetve a katona és a költő egymást kizáró szembeállítása a humanisták közkézen forgó patronja volt, s az inventio poetica követelményeinek is eleget téve, nekifutásul az emberi szenvedések okát, Prométheuszt átkozza, és Ovidius-i reminiszcenciákkal feleleveníti az aranykort, melyben az ember még nem ismerte a szenvedést. A retorikai fogás korántsem öncélú, hanem arra szolgáltat alkalmat, hogy a költő sokoldalúan kifejtse a Galeottóhoz írt korai epigrammájában már megfogalmazott gondolatot: "legfőbb rossz a kín." Betegsége lázában a kínt most a maga fiziológiai valóságában éli át, s szinte természettudományos pontossággal írja le a gyötrő kór szimptómáit.

{241.} A harmincéves költő perbe száll a sorssal, egy kisebb lírai orációval könyörög életéért, élni szeretne, hisz oly szép, sokat ígérő az élet, nagy feladatok várnak rá, dalai még szárnyra sem keltek, sok a be nem fejezett, csonkán maradt verse meg az olyan, mely végső simításra vár még. De hasztalan minden; érzi, "mint közelít az a végső pont, hol e testből, Napjai fogytával, lelkem is elmenekül". Megható búcsúzását testamentumával zárja:

Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol

Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,

Dúslombú erdők s a kies rónák közepette,

Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,

Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat

És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.

S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban,

Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.

Ezt a dicsőségét, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység;

Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.

(Kálnoky László ford.)

Az élet, a természet és a kultúra iránti szeretetet árasztó elégia, mely a nemesebb veretű humanista retorika és az őszintén átérzett humanista lírai mondanivaló szerencsés frigyének gyümölcse, Janus életművének egyik legcsillogóbb és legidőtállóbb alkotása.

Méltó párja az anyja halála alkalmával írt, gondolatokban gazdag siratóverse (Threnos, de morte Barbarae matris (Siratóének anyjának, Borbálának halálára), 1463), noha a ragyogóan kiképzett retorikai páncélzat, a threnos-műfaj szabályaihoz való ragaszkodás a költő valóban mély megrendültségét kissé elmerevíti. De így is maradandó költői emléket állított az anyai és gyermeki szeretetnek. S Vitéz Borbála az első anya Magyarországon, kit költőfia – legalább halálában – megénekelt.

Az anyja haláláról, valamint betegségéről s előrelátott korai pusztulásáról szóló elégiákkal a személyes tematika került lírájának tengelyébe, s a politikus költő elhallgatott. E visszavonulás azonban csak látszólagos: a nagybeteg és politikailag talaját vesztett poéta nem rekedt meg egyéni bajainak ismételgetésében. Míg korábban saját sorsát a hazáéval fonta egybe, 1466–1468 között keletkezett költeményeiben kozmikus távlatokba állította. A neoplatonizmus eszmerendszerében egyre inkább elmélyülő Janus Pannonius a lét és nemlét kérdésein gyötrődött ezekben az években. Homérosz Iliászában is jellemző módon az élet mulandóságát példázó híres "falevél hasonlat" (VI. ének) ragadta meg, s ezért, mint maga írja, ennek az éneknek egy részletét választotta lefordításra. A mulandóságot – filozófiája szellemében – csak az anyag, a test osztályrészének tekintette, s arra vágyott, hogy örökké élő lelke kiszabaduljon végre teste börtönéből és szabadon szárnyalhasson. Ragyogó szellemének és roncsolt testének dilemmáját oldozgatja utolsó évei egyik legtöké-{242.}letesebb versében (Ad animam suam (Lelkéhez), 1466) szenvelgés nélkül, pesszimisztikusan:

Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet

S szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.

S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,

Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát,

Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,

Rég levetett béklyót újra magadra ne végy.

És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,

Csak nyomorult ember, csak ez az egy sohse légy.

Inkább méh, aki jószagu mézet gyüjthet a réten,

Hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.

Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:

Sziklákból született hajdan az emberi test.

(Vas István ford.)

Hasonló problematikát érintett a dunántúli mandulafáról ez időben írt elégikus epigramma, valamint a De arbore nímium foecunda (A roskadozó gyümölcsfa), (1468) című allegorikus elégia, utolsó költeményeinek egyike. Ennek mintája az akkoriban Ovidiusnak tulajdonított Nux (A diófa) című vers. Janusnál ugyanaz a téma, egy gyümölcsei alatt roskadozó fa, saját költői sorsának szimbólumává nő, azzal a keserű kicsengéssel: hát érdemes volt? Nem jobb a meddőknek?

Ez a fáradt akkord volt a hivatástudatában megrendült lírikus egyik utolsó szava. De mi sem mutatja jobban az utolsó évek feszültségét, mint az ennek tőszomszédságában, nagyjából egyidőben írt másik testamentum, talán Janus leghatalmasabb költői alkotása, a De inundatione (Az árvízről), (1468) című monumentális költemény. A veszély érzetéből keletkezett, s a pusztulás vízióját felidéző pesszimista vers. Végkicsengése mégis más.

A De inundatione élmény-hátterét az 1468 őszén pusztító áradások adták. Ezeket megelőzően hatalmas üstökös jelent meg, melynek széles körű irodalma támadt Európa-szerte, árvizeket, dögvészt, a török veszedelem rémét és a világ végét jósolgatva. A saját pusztulásának igézetében élő, az asztrológiában hívő Janus, aki már egyre növekvő aggodalommal szemlélte Mátyás cseh háborújának előkészületeit, s ettől valami szörnyű katasztrófa felidézését várta, az üstökös és az árvíz ürügyén a világkatasztrófa látomását festi meg megrázó erővel. A vers első felében még csak hatalmas, de természetes esőzésről van szó, a másodikban már egyre fokozódó vízióról, mely előbb a természeti és emberi élet felforgatásában, azután a természeti törvény megzavarodásában, majd a vésznek Magyarországra s az egész emberiségre való kiterjedésében figyelhető meg. A végpusztulás az óceánnak hegyeket döntő, szigeteket elmerítő, dús nemzeteket elsöprő erejében éri el tetőpontját. Az özönvíz ábrázolásában irodalmi mintája Ovidius Deucalion és Pyrrhája volt, s innen {243.} merítette a pusztulás ellenképét, az újjászületés optimista vízióját is: a költő a Parnassus hegyére fut föl, mert a költészet szent ormain megtörik a pusztító áradat ereje, s mint új Deucalion a jövő világának ő lesz majd egyik, "hajnali magva", az új élet teremtője. Az egyén, a haza és az emberiség sorsát kapcsolja Janus Pannonius eltéphetetlen egységbe ebben a versében, s bár egyelőre reménytelennek tűnik előtte mindháromnak a sorsa: a költészetben – értsd a humanizmusban – adva van az újjászületés lehetősége, sőt biztos reménye. E hatalmas szintézisben így oldódik fel a kínzó ellentét, mely egész hazai költészetében ott lappangott: az új polgári eszmények és kultúra s az ezek befogadására még képtelen feudális Magyarország találkozásának mély ellentmondása. A télen kivirágzott mandulafa, a termése alatt összeroskadó gyümölcsfa, a testéből menekülni igyekvő lélek, ha korán jött is – nem csak előhírnöke, de munkálója, forrása, teremtője is egy új világnak.

A De inundatione Janus Pannonius hazai elégiáinak művészi sajátságait, sajátos költőiségének a vonásait is összegezi. A személyes lírikus végleg felszabadul a retorika béklyói alól – illetve helyesebben: a retorikát a líraiság eszközévé, akadályozójából emelőjévé változtatja. A betegségéről, a lelkéről és az árvízről szóló elégiájában a versek gazdag gondolati tartalmának biztos keretévé, a szubjektív mondanivalónak is szerencsés vezérfonalává lett a retorika. Az antik-mitológiai kelléktár funkciója is gyökeresen megváltozott. Már nem a tudós modort fitogtató kötelező sallang, hanem – miként a mandulafáról szóló epigrammában is láthattuk – a költői ábrázolás integráns és nélkülözhetetlen tényezője, amely a költői gondolatot a maga képszerűsége, ismert gazdag jelentése folytán megragadó tömörséggel képes kifejezni. Milyen kiválóan alkalmas például az antik párkák motívuma a munkás élet és a közelgő elmúlás gondolatának megkapó egybeszövesére az anyja halálára írt elégiában:

Egyszer azon bajlódtál, hogy s mint töltsem a kedvem,

Máskor öreg kézzel szőtted a lenfonalat.

Míg nem kezdte fonaljaidat Clotho szövögetni,

S végső lépteidet mérni a lábad elé.

(Jékely Zoltán ford.)

Az árvíz látomásában pedig a mitológia már lényeges tartalommá nemesedik: a költő az antik világ jelenségeit valósággá változtatja, hogy azután éppúgy elmerítse a nagy áradatban, miként a szinte realisztikusan ábrázolt állat és növényvilágot, vagy a holmijukért remegő egyszerű pórokat.

Különös figyelmet érdemel Janus természetábrázolása, annak kiteljesedése. A misztikusok stilizált és statikus természetképeivel szemben az övéi nemcsak valóságosak, hanem dinamikusak is: az örök változást, a keletkezést és elmúlást sugallják az antik dialektikus természetfilozófia szellemében. A természet Janus verseiben mindig múltjával vagy jövőjével együtt jelenik meg. Már a Búcsú Váradtól téli tájképei is úgy suhannak el, hogy közben emlékeztetnek az elmúlt nyár állapotára; a télben kivirágzó mandulafa idillikus képét a költő borongós képzelete szintén bevonja dermesztő zúzmarával, melyet hiába olvaszt majd le a tavasz, alatta már megfagyott az ifjú élet. A De inundatione ennek a dialektikus természetábrázolásnak a csúcspontja: itt {244.} az egész természeti világ mozgásba lendül, s múlt, jelen és jövő egysége kozmikus méretet ölt.

Verseiben a természet nem korlátozódik a földi tájra, az élőlényekre és a növényvilágra. Újplatonista meggyőződése igézetében figyelme kiterjed a természet és a mindenség titkaira, a csillagvilágra; hisz az asztrológiában, a lélekvándorlásban, az álmokban, s élete végén ez az ezoterikus érdeklődés egyre fokozódik. Ezért válik költészetének oly fontos részévé a kozmosz, ezért árasztja el verseit az égre, csillagokra, üstökösökre, légköri viszonyokra utaló képek, hasonlatok sokasága. Már egyik legkorábbi műve: A szelek versenye is az elemek harcát jeleníti meg, magyarországi elégiáiban pedig az ezoterikus tematika mind nagyobb helyet foglal el: az üstökösről, leikéről szóló versek mellett elégiát írt a holdhoz, mely anyját elragadta; az álomhoz, "istenek, emberek ős urá"-hoz. A tetőpont itt is az árvízről szóló költemény, ahol a földi pusztulás víziója fokozatosan fejlődik át a természet apokaliptikus zűrzavarába: "És már a folyók a hűvös Fellegekig növekedve beléjük omolnak, a zápor Esni se tud; nincsen köztük arasznyi helye."

Az újplatonizmus filozófiájának költészetté formálása, a kozmosz erőinek hallatlan művészi fantáziával és realitással való tolmácsolása Janus elégiáinak a reneszánsz poézis egyetemes történetében is figyelemre méltó helyet biztosít.