Prózai írásai

A latin prózának Janus távolról sem volt oly avatott mestere, mint a versnek. Humanista író-volta azonban őt is, mint itáliai kortársait, görög szövegek latinra fordítására kötelezte; politikai tevékenysége pedig megkövetelte episztolák írását.

Legelső görög fordításai még a ferrarai iskolában készültek, tanulmányi célokból. Főként Guarino kedvenc görög auktorának, Plutarkhosznak az írásait fordítgatta, s mikor mint fordító a nyilvánosság elé lépett, szintén ezt a népszerű görög írót részesítette előnyben. Plutarkhosz Moraliáiból (Erkölcsi értekezések) 1456–1457-ben, padovai tanulmányai idején fordított le két részletet, ajánlásaiban számot adva filológiai érdeklődéséről, a szöveg pontos tolmácsolására való igényéről. A latin stílus gördülékenységére, művészi csiszoltságára már kevésbé ügyelt, s e téren később sem érte utól kortársai színvonalát. Későbbi fordításai elsősorban témaválasztásuk, célzatosságuk miatt érdemelnek fokozott figyelmet.

1465. évi követjárása idején foglalkozott az újplatonista filozófia megalapítójának, Plotinosznak a tolmácsolásával. A fordítás ugyan elveszett, a vállalkozás ténye azonban nemcsak azért jelentős, mert Janusnak az újplatonikus filozófiában való elmélyedéséről tanúskodik, hanem mert a késő-ókori filozófus görög szövege igen nehezen érthető, s így csak rendkívül felkészült filológus vállalkozhatott latinra való átültetésére. Maga Marsilio Ficino is csak két évtizeddel később szánta rá magát az alexandriai szerző lefordítására.

Két magyarországi fordítása politikai célzatú. Ifjúkori auktorának, Plutarkhosznak Dicta regum et imperatorum (Királyok és császárok bölcs mondásai) című munkáját, Mátyáshoz címzett {245.} ajánlása (1467) szerint ugyan azért fordította le, mert "ez a nagyfontosságú munka teljességgel elkerülte" eddig az olasz tudósok figyelmét, valóságos célja azonban az volt, hogy a királynak tanácsokat adjon. Miként Plutarkhosz Traianusnak, ő Mátyásnak ajánlja a munkát, de a humanisták szokásos hízelgésétől eltérően, királyát csak bizonyos feltételekkel emeli a nagy császár mellé: "ha főkép a derék emberek tanácsaira fogsz hallgatni, ha az ifjúság hevétől elragadtatni magad legkevésbé sem hagyod, ha a hozzád fűzött nagy remények beváltására fogsz törekedni, és az istenség kegyének elnyerésére mindent megteszel, akkor egészen Trajanus lehetsz." A kioktatást nem szenvedhető Mátyás aligha fogadta szívesen "a derék emberek" (értsd: Vitéz és Janus) tanácsaihoz való utasítást. A Plutarkhosz-ajánlás előre vetíti már a király és humanistái nemsokára kirobbanó ellentétének az árnyékát.

A feltehetőleg ugyanebben az időben készült másik fordítása, Démoszthenész Fülöp-elleni beszédének átültetése, Janus előszava szerint, annak köszönhető, hogy a beszéd "nagyon találónak látszott a mostani keresztény-török viszonyokra vonatkozóan". Burkolt támadás ez is Mátyás új politikai orientációja, a nyugati terjeszkedés ellen: Janus, Démoszthenész szerepét öltve magára, figyelmeztetni akar a szerinte legsúlyosabb veszélyre, a csehek elleni készülődés miatt átmenetileg elhanyagolt török-kérdésre. A magányosan, betegségével viaskodó ezoterikus költő tehát nem szűnt meg politikus lenni, sőt éppen az összeesküvés felé sodródó politikus lénye szolgáltatja a mélyebb hátteret a De inundatione kozmikus vízióihoz.

Janus Pannonius episztolái közül elsősorban az irodalmi vonatkozásúak emelkednek ki. "Irodalmi" levelei, melyek egy részében itthoni csalódottságát panaszolja itáliai barátainak, a legmagasabb humanista szintet képviselik. Közülük is messze kiugrik az 1465 nyárutóján kebelbarátjához, az ekkor Magyarországon tartózkodó Galeotto Marzióhoz írt félkomoly-féltréfás "baráti episztolája". Ebben az egykori nagyszerű epigramma-író rendez humanista tűzijátékot, csak úgy repdesnek az efféle szójátékok: "kockázatos azok ellen írni, akik téged kiirthatnak, szavakkal szurkálni azokat, akik veled kiszúrhatnak", csattanók, tűszúrások és tőrdöfések, dühkitörések vegyítve szelíd iróniával bearanyozott baráti cirógatásokkal. Minden mondata kiszámított, tudatossággal poentírozott, mégis közvetlen, könnyed, az ösztönös spontaneitás hatását keltő. A stílus tudós jellegét megadni hivatott klasszikus utalások és idézetek nem öncélúan esetlegesek, a mondanivalóból nőnek ki, benső funkciójuk van. A levélíró Janus Pannonius a retorikus humanista próza szuverén mestere.

Csupán 38 évet élt, mégis nagyszabású és sokrétű életmű maradt utána: több száz epigramma, két könyvnyi elégia, terjedelmes panegyricusok, episztolák, vers- és prózai fordítások. Elméje lángját a polgári, humanista Itália szította fel, lobbantotta magasra; verseinek nagy többségét is a reneszánsz szülőhazájában írta. Akad közöttük nem egy nagyszerű ciklus vagy költemény, de fiatalkori versei keletkezésében még nagyobb szerepet kapott a tanultság és az értelem, mint az érzelem és a szenvedély. Idehaza kevesebbet írt, a nagy költészet sodra, izzása, embermelege azonban életművének e mennyiségileg kisebb részében érezhető igazán. Míg korábban az élet minden apró rezdülése, {246.} kis és nagy élménye írásra hangolta, élete vége felé a mélyebb ihlet emésztő kényszere szólaltatta meg. Munkásságának igazi jelentőségét, értékét ő is abban látta, hogy általa, versei révén született meg hazai földünkön a humanista poézis:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

(Berczeli Anzelm Károly ford.)

Laus Pannoniae (Pannónia dicsérete) című epigrammájának ezek a büszke sorai nemcsak költőjüknek, hanem olvasóinak a véleményét is kifejezték. Janus költői hagyatékát a halott összeesküvő iránt már elnéző Mátyás is megbecsülte, az erejében és öntudatában növekvő köznemesség pedig mint a "nemzeti dicsőség" egyik tanúbizonyságát állította önmaga és a külföld elé. A reneszánsz kor folyamán a magyar humanisták fontos hivatásuknak tekintették műveinek újra meg újra való kiadását, s mikor a 18. század végén ismét a klasszikus örökség felé fordult a figyelem, megint nagy hazai példaképnek számított. A nagyvilág számára pedig Petőfiig ő volt az egyetlen ismert és elismert magyar poéta.

A 19. századi nemzeti mozgalmak során latin műveltsége miatt azonban vesztett népszerűségéből, kihullott az élő hagyományból. Csupán a filológusok érdeklődése támadt fel iránta, nekik köszönhető (elsősorban Ábel Jenőnek, Hegedűs Istvánnak és Huszti Józsefnek), hogy életét és költészetét a tudomány meglehetős pontossággal feltárta. Haladó eszméinek és művészetének méltó értékelésére azonban a polgári kor nem lehetett alkalmas. Bár Horváth János jóvoltából megszületett költészetéről az első esztétikailag érzékeny pályakép, a hivatalos felfogás úgy látta, hogy "erkölcsi álláspontja szemérmetlen dekadens poétára vall" (Pintér). A nagy magyar humanista költő "reneszánszá"-nak útját csak most egyengeti a marxista tudomány és a szocialista könyvkiadás. Erről tanúskodik Janus Pannonius egyértelműen pozitív újabb értékelése, valamint a verseiből készült műfordítások sora. A pannóniai költő Illyés Gyula, Weöres Sándor, Áprily Lajos tolmácsolásában lassan már magyar költővé válik – verseinek megbízható kritikai kiadásával azonban a magyar tudomány a nemzetközi reneszánsz-kutatásnak még mindig adósa.