A történetírás

Bár a magyar történelem korszerű, humanista feldolgozását olasz humanisták végezték el, munkáik tárgyalása korszakos jelentőségük és többszázados hatásuk miatt nem mellőzhető. A Mátyás-korszak ugyan megteremtette már Thuróczy János Chronica Hungarorumával a maga összefoglaló magyar történetét, s a reneszánsz fejedelem ezt a vállalkozást támogatta is: de mivel Thuróczy műve csak a középkorias nemesi deák-műveltség színvonalán mozgott, Mátyás gondoskodni kívánt a magyarok történetének és saját uralkodásának, tetteinek a humanista kívánalmak szellemében való megörökítéséről is.

{248.} Mint a humanista irodalom legtöbb műfaja, az új típusú történetírás is itáliai eredetű. Megalapítója az úgynevezett firenzei iskola, élén Coluccio Salutatival, illetve tanítványával, Leonardo Brunival. A középkori memoárokkal, formátlan kompilációkkal és krónikákkal szemben a régi anyagot új, az antik klasszikusokra visszatekintő retorikus formába öntik, a történelmet elvilágiasítják. Követett mintájuk a klasszikus retorikus ideál: Livius, kit már Petrarca is a legnagyobb történetíróként ünnepelt. S mint hajdan az antik rétor-iskolákban – Cicero meghatározását elfogadva – a történetírást "munus oratoris"-nak, azaz retorikai-költői feladatnak minősítik. Ennek megfelelőek a kívánalmak is: azonos esztétikai szempontok szerint értékeltek, illetve írtak egy-egy történeti munkát vagy valamely nagyobb lélegzetű költői alkotást. Szemben az egyházias, középkori krónika-formával a Livius-féle annalisztikus formát használták. A történelmi események közül elsősorban a kiemelkedő, retorikailag kiválóan kiszínezhető, mutatós események érdeklik őket: háborúk, forradalmak stb. Nem a történeti fejlődés belső összefüggéseit ragadták meg, nem is annak vonalát vázolták fel, csupán egyes személyek (királyok) és tetteik laza egymásutánját. Dramatizáló előadásmódjuk egyik legfőbb eszköze a főszereplők szájába adott antik veretű szónoki beszéd. Ezzel jellemeznek, ezekkel fejtik ki hőseik politikai és egyéb intencióit. A római antikvitás kultuszának jegyében mindent elrómaiasítanak, mindenre megvan az antik előképük, példájuk, a modern eseményeket antik sablonokkal írják, római tógába öltöztetik. Mai szemmel nézve inkább irodalom, mint történettudomány.

Ez az irodalmi jelleg olykor már szinte a szépirodalom körébe utalja a történeti műveket, így a Mátyás emlékét megörökítő egyik legnevezetesebb alkotást is, Galeotto Marzio (1427–1497) művét. Galeotto Ferrarában Janus Pannonius iskolatársa és mindvégig legjobb barátja volt. Itt és Padovában végezte tanulmányait. Érdekes figura: sokfélét tudó, sokat próbált, sok helyütt megfordult tipikus vándorhumanista. Szabadgondolkodó nézetei miatt állandó Összetűzései voltak az egyházzal és a szerzetesekkel, egy alkalommal például Mátyás király közbenjárására szabadult ki az inkvizíció karmaiból. Először 1460-ban jött Magyarországra szerencsét próbálni, s mivel számításaiban nem csalódott, több alkalommalis visszatért. Janus, Vitéz János, kinek De homine (Az emberről) című művét ajánlotta, s más magyar humanista főpapok pártfogolták, s – nem utolsósorban – Mátyás király is.

Az itteni tartózkodások idején szerzett tapasztalatok és élmények, amiket – mint maga írja – "nagyobb részben a saját fülemmel hallottam és a saját szememmel láttam," adják egyetlen történeti érdekű munkája, a De egregie, sapienter, jocose dictis ac factis regis Matthiae (Mátyás király találó, bölcs, tréfás mondásairól és cselekedeteiről) tulajdonképpeni nyersanyagát. Ezt Itáliában írta 1485-ben, s Corvin János hercegnek ajánlotta. Galeotto "csekély terjedelmű, de nagyon is szavahihető műve" anekdotafüzérből álló enkomion, Mátyás kiválóságának, okosságának, szellemességének dicsérete. E műfaj antik mintapéldánya s Galeottónak is alaposan kiaknázott mintája Valerius Maximus Factorum et dictorum memorabilium libri IX (Emlékezetes tettek és mondások kilenc könyve) {249.} című könyve, mely iskolát teremtett a reneszánsz idején. Közvetlen humanista mintája pedig Antonio Beccadellinek az övével még címében is megegyező anekdotafüzére: De dictis ac factis Alphonsi regis ... (Alfonz király mondásairól és cselekedeteiről). A mintáitól örökölt sémákba a szintén tőlük kölcsönzött irodalmi sablonok, fordulatok, szempontok szerint, illetve segítségével helyettesítette be magyarországi élményanyagának célzatosan kiválogatott, alakított és színezett mozaikcserepeit, hozzájuk vegyítve a klasszikusokra való utalásokat, idézeteket, példákat és párhuzamokat. Eközben érdekes megjegyzései és megfigyelései vannak Mátyás környezetéről, a magyar nyelvről és költészetről stb. Ezek révén könyvecskéje nemcsak kellemes olvasmány, hanem becses művelődéstörténeti kútfő is.

Galeottóénál kevésbé jelentős, noha már tudományosabb mű Pietro Ransano († 1492) lucerai püspök Epitome rerum Hungaricarum (Kivonatok a magyar történelemből) című munkája. 1488-ban a nápolyi udvar megbízásából érkezett Mátyás bécsi udvarába azzal a céllal, hogy Corvin Jánossal szemben Beatrix királynő trónutódlásának útját egyengesse. Magyar történeti Kivonatait is a királynő buzdítására írta kétéves bécsi tartózkodása idején. Főforrásul egy régebbi krónikaváltozatot használt, de rendelkezésére állt egy ma már ismeretlen igen régi szöveg is, mely a fennmaradt krónikáknál bővebben és más szellemben tárgyalta Géza fejedelem és Szent István tetteit. Munkájára hűvös tárgyilagosság és következetes világi szellem jellemző; újat leginkább Magyarország földrajzi, természeti, néprajzi és gazdasági viszonyainak leírása által nyújtott. Ez irányú kezdeményezését később Oláh Miklós kamatoztatta Magyarországról írt történeti emlékiratában.

A Mátyás udvarában megforduló neves történetírók sorába tartozik a Callimachus Experiens néven ismert Filippo Buonaccorsi (1437–1496), a lengyel király diplomatája és politikai tanácsadója. Budára nem barátságos szándékkal jött, s 1483–1484-ben itt töltött hosszabb tartózkodása alatt Mátyás politikai terveit igyekezett keresztezni. Ezt a célt szolgálta a budai élményei alapján 1486–1489 között írt Attila című munkája, mely történeti mű leplében voltaképpen egy Mátyás elleni röpirat. Amíg Thuróczy pozitív célzattal hasonlította uralkodóját a nagy hun királyhoz, s ennek nagyságával amannak dicsőségét kívánta emelni, addig Callimachus Attila történetét ellenszenvessé formálja, s e negatív Attila-képet teszi Mátyáshoz feltűnően hasonlóvá. A munka a magyar történetírás fejlődésében így nem játszhatott szerepet, külföldön viszont igen népszerű lett, s mikor nagy érdeklődés támadt – főként Machiavelli Il principéjének hatására – a reneszánsz fejedelem-típusok iránt, többször is kinyomtatták.

Mielőtt a magyar történetírás nagy humanista újjáteremtőjére, Bonfinire rátérnénk, utalunk még a raguzai Ludovicus Tuberóra (1459–1527), aki a Jagelló-kor idején Magyarországon is megfordult, s személyes kapcsolatokat tartott fenn a magyar humanistákkal. Commentariorum de rebus suo tempore libri XI (Magyarázatok, kora eseményeihez 11 könyvben) című munkájában tulajdonképpen kelet-európai történelmet írt, különös figyelmet szentelve benne Magyarországnak is. Igazságra törekvő, polgári szemlélettel megírt munkája számos magyar vonatkozású eseményre, így a Dózsa-háborúra vonatkozóan elsőrendű történeti forrás.