Nagyszombati Márton

Taurinus mellett a másik jelentősebb humanista költő Nagyszombati Marton (Martinus Thyrnavinus). Bencés szerzetes, többszörös apát. 1514-ben a krakkói egyetemre iratkozott be, majd 1516-ban Bécsben folytatta tanulmányait. Neki is csak egyetlen költői alkotása maradt fenn, a disztichonokban írt Ad regni Hungariae proceres (Magyarország főuraihoz) címzett buzdító költeménye, mely 1523-ban jelent meg Bécsben, Szalkay László egri püspöknek ajánlva.

E terjedelmes mű (1822 sor) verses publicisztika, a korában divatos, úgynevezett "török irodalom" terméke: carmen cohortatorium, a humanista szónoki buzdító beszéd költői változata. Megírásának közvetlen indítékát az ország déli "kulcsának," Nándorfejérvárnak 1521-ben történt elestével egyre akutabbá vált fenyegető török veszély adta: 1522-ben a török tovább folytatta becsapásait, Erdélyt, Horvátországot és a Szerémséget pusztította. A feudális anarchiába zuhant ország vezetőit a veszély egy pillanatra felrázta, a széthúzó rendek közt összefogást, országos reformokat, törökellenes hadjáratot terveztek, s lázas diplomáciai tárgyalások indultak meg a német birodalmi rendekkel a török elleni támadás, illetve segély ügyében. 1522. november 11-re országgyűlést hirdettek, hogy ott véglegesen döntsenek. Az országgyűlés elmaradt, a tervek elaludtak, csupán Nagyszombati írta meg művét, melyben a nemességet a főpapságból álló udvari párt szócsöveként összefogásra és a török elleni harcra buzdította.

Taurinuséhoz hasonló eposz-igény lebegett a szeme előtt, ezért munkáját három liberre, azaz énekre tagolta. Nem a cselekmény diktálta e hármas tagolást, mert a carmen cohortatoriumnak cselekménye nincs, hanem a mondani-{265.}való hatásos retorikai-logikai csoportosítása. A három liber közül az első hangulatkeltő jellegű, rikító színekkel általában festi a török veszélyt. A másodikban a megszépített magyar múlt tükrét tartja kora széthúzó nemessége elé, hogy a jelen elkorcsosult fia abba belenézve erőt és példát merítsen a javulásra. Miként Taurinus, ő is a régi dicsőség hangját üti meg, azonban ez a dicsőség is kizárólag a nemesség dicsősége. Ennek képviselői a múltban a "szent királyok," és a legnagyobb király, ki Nagyszombati szerint a többiek közül csúcsként kimagaslik: Hunyadi Mátyás. A harmadik énekben tárgyaltatik az ősöktől elfajzott, romlásnak indult jelen, mely azonban csak akkor volna pusztulásra ítélve, ha az ősök példáit követve nem valósítja meg a szükséges reformokat és nem fog össze a török ellen. De bizonyos, hogy meg fogja valósítani, s a költő-szónok meggyőzendő közönségének látnoki szemmel megjósolja a győzelmet, s elébe varázsolja a nyomában támadt aranykort, mely a húszas évek magyar társadalmi bajainak, égető problémáinak feloldása egy álomvilágba transzponálva. A költő még álmaiban sem akar egy új világot, remeg a reformációtól, görcsösen ragaszkodik a régihez. Szemlélete tipikusan maradi, nemesi szemlélet, a jobbágyságot még a mesés aranykorban is röghöz köti. A bajok gyökerét vizsgálva, eljutott a Dózsa-féle parasztfelkeléshez is, melyet Taurinus nyomán, nemegyszer Taurinus szavaival ír le. Katasztrófának tartja, mélyen elítélve a parasztokat, s a nemesi dicsőség lehanyatlását, valamint a török veszély elhanyagolását is részben annak tulajdonítja, hogy a nemesség színe-javát a parasztok "galádul kiirtották".

A Stauromachia nemcsak a parasztháborút felelevenítő részletnél áll példaként előte, ott kísért egész műve mögött. Nagyszombati korszakának legjelentősebb hazai opusára függesztette szemét sajátjának írásakor. Alaposan felhasználta motívumait, fogásait, fordulatait, kifejezéseit, de mindezt legtöbbször átformálta, továbbfejlesztette, összeelegyítette a török irodalom gazdag sablontárával, s így végeredményben céljainak megfelelő, új költői opust hozott létre. Épp ez a továbbépítés, az itthon kapott, a középkori latin és magyar költészet motívumainak humanista műbe való beemelése, továbbfejlesztése, rendszerezése az a többlet, mely Nagyszombati carmen cohortatoriumának viszonylagosan önálló helyet biztosít, némileg egyéni arcélt kölcsönöz az egymásba mosódó, egyéni profilt nélkülöző törökellenes irodalmi termékek sokaságában.

A Jagelló-kor emlékei mind a költészetben, mind a tudományos irodalomban a humanizmus terjedését, a művelt nemesség körében való otthonossá válását tanúsítják. Az a költészet azonban, melynek egyik legfontosabb mondanivalója a parasztok iránti gyűlölet volt, kimagasló alkotásokat nem mutatott fel. Később, Mohács után, a tovább szélesedő humanista latin poézis részben már pozitívabb eszményeknek ad hangot, a döntő szó azonban akkor már a magyar nyelvű költészeté.