{280.} Brodarics István

Az első történeti emlékirat szerzője a szerémségi születésű Brodarics István (1470 k. – 1539) volt, akinek Janus Pannonius kiadása érdekében való buzgólkodásával már megismerkedtünk. Padovában tanult, ahol 1506-ban kánonjogi doktor lett. Előbb a kancelláriában dolgozott, majd zágrábi, pécsi, esztergomi kanonoksága után, 1526 tavaszán nevezték ki kancellárrá és szerémi püspökké. Ö is egyik tagja volt a budai udvar és kancellária körül kialakult erazmista csoportnak. Mint kancellár vett részt a mohácsi csatában, s ott volt a török ágyúállásokig rohamozó seregben. Megmenekült a halál torkából s először Ferdinándhoz, Pozsonyba ment, de hamarosan János királyhoz távozott, aki előbb pécsi (1532), majd váci (1537) püspökké nevezte ki. Mint kipróbált diplomata, sokfelé járt követségben, utolsó diplomáciai küldetéseként 1539 elején Werbőczyvel ő hozta haza Izabellát Krakkóból, János királlyal tartandó esküvőjére. Az Erazmus és barátainak körében különösen fellendülő levelezés új, fesztelenebb stílusával Brodaricsot is magával ragadta. Egész életében a levél-műfaj volt legfontosabb és szinte egyetlen irodalmi kifejezési eszköze és formája. Vagy félszáz, érzelmileg színes, eleven stílusú levele maradt fenn.

Levelein kívül egyetlen nagyobb szabású műve a mohácsi csatáról készített emlékirata: De conflictu hungarorum cum turcis ad Mohatz verissima descriptio (Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról), (Krakkó 1527). Monografikus felépítésű, Liviusra emlékeztető stílusban megfogalmazott munkáját II. Lajos nagybátyjának, Zsigmond lengyel királynak kérésére írta meg, alighanem a katasztrófa évében, amikor élményei még frissen éltek benne. Talán Zsigmond lengyel király maga sem egyszerűen azért kérte fel Brodaricsot, hogy az visszaemlékezésének megírásával csupán a végzetes csata és a király halálának emlékét örökítse meg, mert a leírás, célját tekintve, amint azt a címe is elárulja, polemikus mű. A csatavesztés és II. Lajos pusztulásának "igaz," hiteles történetét kívánta Brodarics a világ elé tárni. Az ütközetről, a király haláláról nyilván egy sereg mendemonda támadt. Bizonyság erre, hogy Szerémi György fel is jegyzett ilyet, s különböző feltevések, híresztelések külföldön is szárnyra kaptak. Brodarics meg is rótta azt a neves történészt (nevét nem említette, Cuspinianusról van szó!), aki azzal rágalmazza a magyarokat, hogy a csatatéren cserben hagyták a királyt. Brodarics műve noha polemikus célzatú, szerkezetében, tartalmában, stílusában még sincs polemizáló jelleg. Nem vitatkozik, az igazságot rendkívül fegyelmezett, egyszerűen előadott, becsületes és tárgyilagos okfejtésével szuggerálja. Modorában nincs semmi szenvedélyesség vagy egyéni becsvágy, még akkor sem, ha önmagáról kell beszélnie. Az ütközet eseményeiről sem mond többet, mint amennyit belőlük maga látott vagy tapasztalt, írása azonban éppen ezáltal válik igazán meggyőzővé. Ítélkezéseiben is tartózkodó, nincs benne semmi kiélezettség, de a feudális osztály, a vezetők bűneit és hibáit, a katasztrófa előidézőit világosan feltárja.

Szerkezetileg Brodarics munkája valóságos kis műremek. A szigorúan okfejtő előadás tárgyilag is, érzelmileg is egyre koncentráltabban közeledik a végső kifejlet, a tragikus csata megjelenítése felé. Bevezetőül a király és az országnagyok néhány találó vonással megrajzolt jellemzését adja, majd a török {281.} támadás előzményeiről és indítékairól tájékoztat. Ezután felvázolja nagy vonásokban az ország földrajzi helyzetét, részletesebb képet festve a hadak átvonulásának, a csata színhelyének környékéről. A helységek, tájak igen tömör leírását egy-egy természeti érdekesség, antik vonatkozás kiemelésével színezi. Ezt követően a török sereg közeledésének hírére kiadott intézkedéseket ismerteti. Innen kezdve egyre fokozottabban válik vésztjósló hangulatúvá írása: a király útja, a csapatok gyülekezése, a táborhely, a csatát megelőző izgatott tanácskozások, a sereg hadi rendbe állítása s a másfél órás ütközet megannyi részlete a pusztulás e drámájának. A befejezés komor képeivel: az elesettekről, a török fogságba kerültek kivégzéséről, a csatából elkésett hadak helyzetéről, a török sereg további dúlásairól és visszavonulásáról festett jelenetekkel zárul le az emlékirat. Brodarics takarékos szavai mögött sok mély, lefojtott emberi érzés és aggódó hazaszeretet izzik. Az antik történetírókat követő stíluseszménye, komoly tudományos igénye s ebből fakadó tömörsége megmentette a humanista sablonok túlzásaitól. Rogeriusnak a tatárjárásról írt Carmen miserabiléje (Siralmas ének) után ő adott ismét példát irodalmunkban egyetlen közeli történeti eseménynek – egy újabb nagy történeti katasztrófának! – tudományos hitelű megörökítésére, az oknyomozó monográfiára. Ez a műfaji kezdeményezése nem maradt hatástalan. Hasonló kis monográfiákat írtak latin nyelven: Oláh Miklós, Verancsics Antal és Zsámboki János, s ami még figyelemre méltóbb: a visszaemlékezéseit magyarul író Mindszenti Gábornak, Zay Ferencnek is példaképe lehetett.