Oláh Miklós

A Hunyadi-családdal rokonságban álló nagyszebeni születésű Oláh Miklós (1493–1568) már azok közé tartozott, akik humanista műveltségüket idehaza szerezték meg. Váradon Thurzó Zsigmond környezetében és Szatmári György esztergomi érsek titkáraként nevelődött humanistává és Erazmus hívévé. A mohácsi csatában nem vett részt, a török elől a királynéval menekült Pozsonyba, s mint titkára és udvari papja követte őt akkor is, amikor Mária előbb Bécsbe, majd 1531-ben Németalföld helytartójaként Brüsszelbe költözött. A brüsszeli udvar, a németalföldi humanistákkal kötött barátsága és Erazmussal való állandó kapcsolata adta meg számára azt a szellemi légkört, amely humanista műveltségét véglegesen kiformálta. De a humanista környezet ellenére sem tudott odakint gyökeret verni; kapcsolatban maradt a hazai humanistákkal, elsősorban az ellentétes pártállású Brodaricscsal, akivel annak haláláig levelezett. 1542-ben az érvényesülés vágya űzte haza, s Ferdinánd kancellárrá, 1543-ban zágrábi, 1548-ban egri püspökké, 1553-ban esztergomi érsekké nevezte ki, 1562-ben pedig királyi helytartó lett. Idehaza aktív humanista irodalmi ambíciók többé nem fűtötték, a politikai és egyházkormányzói elfoglaltságok, főként a reformációval szemben való védekezés kerültek érdeklődésének homlokterébe. Ő maga ugyan mint főpap csak idejétmúlt és hatástalan eszközökkel próbált a reformációnak gátat vetni, de kezdeményezője lett olyan intézkedéseknek (nagyszombati papnevelő, a jezsuita {282.} rend betelepítése 1561-ben), amelyek később a katolikus visszahatást győzelemre segítették. Bármennyire eltávolodott is fiatalabb éveinek eszményeitől, irodalmi érdeklődését, humanista hajlamait mindvégig megőrizte. Ennek tulajdonítható, hogy a 16. század második felének humanistái közül többen, mégpedig javarészben nem egyházi, hanem világi pályára készülők, az ő költségén tanultak külföldön, így a század második felének három legkiválóbb magyar humanistája, Zsámboki János, Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós is.

Írásra nem az elhivatottság ihlette, hanem környezete, elsajátított műveltsége és az elszigetelődéstől való menekülés. Itthoni barátaihoz írt költeményei, levelei arról tanúskodnak, hogy gondolatai állandóan elhagyott hazája körül forogtak; a honvágy, a múltja iránt érzett nosztalgia, a barátaihoz való ragaszkodás kényszerítő ereje ösztönözte írásra. E belső feszültség azonban javarészt hiányzott külföldi humanistákhoz írt leveleiből és verseiből. Udvari költők módjára megverselte Máriát és környezetének embereit. Latin és görög költeményekben siratta meg Erazmus halálát. Ezek az írásai azonban a poeta doctus konvencionális gesztusai vagy olvasmányélményeinek kivetítései voltak.

Brüsszelben is hazájának romlása, a tőrökkel szemben összefogásra képtelen feudális vezető réteg bűnös tehetetlensége foglalkoztatta. Amikor idehaza napról-napra nőttek a romok, fogyott az ember és darabokra szakadt az ország, ő a Mohács előtti, sőt valójában a Mátyás kori Magyarország szépségét, bőségét, pompáját és dicsőségét idézte fel, és "a dolgok változásának," a szörnyű pusztulásnak okait keresve egyszersmind történeti példát is állított a feudális osztály elé, s felragyogtatta azokat az erkölcsi tulajdonságokat, amelyekkel a veszni tért ország és a letűnt nagyság visszahódítható lenne. Így született meg a Hungaria és az Attila című történeti visszaemlékezése 1536–1537-ben. Voltaképpen nem két különálló mű ez, hanem egy azonos alapeszméjű, szerkezetileg is összefüggő kompozíció két része. Oláh munkája gondolatilag szervesen kapcsolódik Brodaricséhoz: míg emez azt írta le, hogy miért és hogyan veszett el Mohácsnál a régi dicsőség, Oláh éppen ennek visszaszerzésére akart írásával buzdítani. Szerkezetileg is van rokonság Brodarics és Oláh műve között: Brodarics emlékirata első felének, a csata előzményeinek és az ország földrajzi leírásának Oláhnál a Hungaria fejezetei felelnek meg. Ezek elején a hun–magyar őstörténetet ismerteti, majd 15 fejezet a hunok egykori földjének, Magyarországnak részletes leírását tartalmazza. A képet, amelyet hazájáról festett, egykori élményeiből, emlékeiből rakta össze. Terményekben, vadakban, ásványi kincsekben gazdag, palotákkal, városokkal díszes országot varázsol eléje az emlékezés és a megszépítő messzeség. Nem volna igazi reneszánsz ember, ha a természet hasznosságát értékelné csak, és nem gyönyörködnék annak szépségében is. Leírásai lírai hangulatúak, de egyszerű, cikornya nélküli ábrázolások. Földrajzi, természetrajzi, régészeti, történelmi és néprajzi adataiban a humanista tudományos igényessége és alapossága jutott kifejezésre. Különösen jól sikerült és forrásértéke miatt is kiemelkedő fontosságú a Mátyás visegrádi palotájáról adott pompás leírása. Művének második része, az Attila, a hun király nagyszerű győzelmeiről és hódításairól szól. Ez tehát már nem emlékirat, hanem történeti eseményrajz, szerkezetileg azonban pontos megfelelője Brodarics emlékirata második felének: a hadbavonulás és a mohácsi csata eseményrajzának. Oláh e részben az erőskezű Attilát és a hun harco-{283.}sok bátorságát, hadi és társadalmi erényeit ideálként állította honfitársai elé. Attilát, Hunyadi Mátyás eszményképét azért aktualizálta, hogy anarchiába süllyedt osztályát a hun dicsőséggel az ország megmentésére sarkallja. A hunok fénye utódaikra, a székelyekre is kisugárzott: Oláh Miklós szerint a székelyek még őrzik a régi szittya szabadságot és erkölcsöt. Hunok és székelyek eszménnyé magasztosultak Oláh tolla nyomán, stílusa, ábrázolásmódja azonban munkájának e részében is higgadt maradt, retorikus hév csak akkor ragadta el, ha olykor egy-egy szereplőjével szónoklatot mondatott. – Oláh e kettős művéből az Attila-monográfiát nyomtatásban először Zsámboki adta ki 1581. évi frankfurti Bonfini-kiadásában. Oláh Miklós munkája, miként Brodarics emlékirata is, egyrészt még a Mohácsot megelőző humanizmus hajtása, annak mintegy záróköve, másrészt azonban első képviselője a felfogásban és jellegében újszerű 16. századi humanista történetírásunknak.